A TIPIKUS ÉS A KIVÉTELES | Magyar néprajz

A TIPIKUS ÉS A KIVÉTELES

Ahogy más tudományokban is, a néprajzban is az egyik legalapvetőbb kérdés, mi módon tudunk a sokféle egyedi és egyéni adat sűrűjében eligazodni, mi módon ragadhatók meg típusok. A tipikus megragadása a társadalomtudományokban többé-kevésbé kiforrott módszertanra épül; ennek alapja az, hogy igyekeznek alapvetően homogén, legalább főbb jellemzőikben ismert tényeket rendezni. A történettudományokban a tipikus megragadása nehezebb, mert a vizsgált esetekre időben ható tényezők igen szerteágazók lehetnek, és a típusalkotáshoz szükség lenne a hatások és az összetevők homogenitására is, legalább a minimális összehasonlíthatóság követelményeit tekintetbe véve. A történeti és a társadalomtudományok módszertani eszközeit egyaránt felhasználó néprajz fokozottan nehéz helyzetben van, könnyen egyfajta köztes helyzetben találja magát: egyaránt kritika érheti a társadalomtudományi és a történettudományi típusalkotás módszerei felől. Az a veszély is fennáll, hogy a nehézségektől megriadva néhány (szinte azonosíthatatlan szempont alapján) kiválasztott eset az érvényesség kritériumainak átgondolása nélkül mintegy felemelkedik a típus rangjára. Máskor éppen ellenkezőleg, a jellegzetességek túlságosan is egyéni vagy egyedi színben tűnnek fel, megakadályozva azt, hogy egy településen felismert típust tágabb régióra ki lehessen terjeszteni. Bővebb kifejtés nélkül is azért vetjük fel mindezt, hogy jelezzük azokat a nehézségeket, amelyekkel a paraszti társadalomban leélt és sokféle forrásból, sokféle kutatói érdeklődés nyomán megismert életutak tipizálása során találkozhatunk. Itt kell megemlíteni az irodalmi típusalkotást: ott a megismert élettények gazdag egyedisége az írói intuíció és a teremtő képzelőerő révén (tehetségtől függően) sűrűsödik össze oly módon, hogy a megrajzolt alakokat az olvasó egyszerre érzékelheti megismételhetetlenül egyedinek, ugyanakkor sokatmondóan tipikusnak. Ennek egyik legsikerültebb példáját Móricz Zsigmond 772A boldog ember c. könyvében találhatjuk, ami másokat is ösztönzött hasonló életrajzi parasztregények megírására.

E fejezetben nem kísérelünk meg egészében „tipikus” paraszti vagy falusi életutakat bemutatni, mert a fentiek (meg az előmunkálatok hiánya) miatt ilyeneket nehéz lenne hitelt érdemlően azonosítani. A „tipikus” attól függően tipikus, hogy milyen társadalmi korra és körre vonatkoztatjuk, és mivel hasonlítjuk össze. (Könnyen meglehet, hogy a legtipikusabbak éppen a senki által soha le nem írt életek voltak.) Az emlékezések maguk többnyire nélkülözik azt a látószöget és távolságot, ami a saját életút társadalmi beágyazottságát illetően eligazító lenne. Olyan élethelyzetekben, amelyek nemzedékeken keresztül százezrek életében voltak igen hasonlóak, nagyon sokféle életmegoldás született. Találhatunk közöttük olyanokat, amelyeket sokan találtak követésre méltónak, de csak keveseknek sikerült valóban követniük, míg másokat a közösség rosszallása kísért – általánosságban tehát elmondható, hogy a legtipikusabb életutaknak is lehettek olyan fordulatai, amelyek mintegy „kilógnak” minden általánosításból, másrészt a leginkább kivételesnek tűnő életutakban is fel lehet fedezni a másokkal közös általános vonásokat.

Az ismert paraszti önéletírók és életrajzukat elbeszélők között sok olyan embert találunk, akiket a maguk nemében kivételes egyéniségeknek kell tartanunk, akik felé szélesebb körből is különleges figyelem irányult. Az egyik első önéletrajzíró, a jászladányi Orosz István (1838–1922) Alföld-szerte ismert búcsúvezető volt a múlt században, tanítóskodott, kántorkodott, ponyvafüzetek egész sorának kiadása fűződik nevéhez, de „egész életében megmaradt igénytelen, istenfélő, úrtisztelő parasztembernek” (Bálint S. 1942). Kardos Jánosra, a Hajdúböszörményben élt számadó csikósra, idős korában festők, újságírók, néprajzkutatók találtak rá; önéletrajzát a harmincas évek értelmiségi pásztorromantikájának hatása alatt írta, s öntudata odáig fokozódott, hogy lovas szoborral ékesített kriptát rendelt magának még életében. Kedvelt néprajzi adatközlők, népművészek egész sorától ismerünk önéletrajzokat: ilyen volt a summásból lett gyári munkás Koós Imre Ostoroson, az énekes- és festőasszony Vankóné Dudás Juli Galgamácsán, a szegényparaszti származású Berényi Andrásné Tarnabodon, az íróvá lett báty földművesnek maradt öccsének szerepéből kilépni szándékozó Tamási Gáspár Farkaslakán, a nyelvjárásban is írni képes Bazsó Lídia (a Feszty-körkép egyik modellje) Martoson, a széki szóbeli hagyomány egyik letéteményese, Győri Klára vagy a Bukovinából Tolnába települt parasztember, Gáspár Simon Antal. Mohácsi Bálintnénak már az apja is néprajzosoknak, értelmiségieknek volt vendéglátója Tiszaroffon. Ezek az emberek természetesen életük hosszú szakaszában élték rétegük hétköznapi életét, miközben felhalmozódott bennük az a többlet, ami alkalmas időben kikívánkozott belőlük (Kardos János 1933; Bálint S. 1942; Koós I. 1960; Vankóné Dudás J. 1983; Berényi A.-né 1975; Sulán B. 1957; Tamási G. 1983; Győri K. 1975; Gáspár Simon A. 1986; Csalog Zs. 1985).

Az elbeszélésekben találunk példát arra is, hogy az emlékező kivételesnek tartja magát, meg arra is, hogy besorolja magát az átlagemberek közé; tudniillik abba az átlagember-kategóriába, amit saját tapasztalatai, az őt ért hatások alapján kialakított magának. E kettő olykor ugyanazon emlékezésen belül együtt is előfordul. Alighanem igaza van bármely önéletrajzíró parasztembernek, amikor saját életét és visszaemlékező tevékenységét a maga nemében kivételesnek tartja. Nemcsak azért, mert 773számbelileg valóban kisebbségben vannak; azért is, mert semmilyen értelemben nem tekinthetjük természetesnek, átlagosnak azt az intellektuális tevékenységet, amelyik a múltat képes egységben látni és láttatni, akár a legegyszerűbb kronologikus rendbe állítva. Mindezzel együtt, ha olykor kivételesnek is kell tartanunk az ismert életutak leélőit, semmiképpen nem mondhatjuk őket kifejezetten deviánsaknak, akik a paraszti társadalomban peremhelyzetet foglalnak el vagy kivetettek. Ez főként azzal függ össze, hogy életterveikben és törekvéseikben a paraszti élet hagyományai, törvényei, szokásai valóságos életszervező szerepet töltenek be – akár úgy, hogy elfogadják azokat, akár úgy, hogy lázadnak ellene és kitörnek szorító kereteik közül. Nem ritka viszont, hogy az emlékezők magányosnak, kivetettnek érzik magukat, nem egy esetben részben éppen életrajzuk megjelenésének következtében. A mezőkövesdi Gari Margit előrelátóan talán ezt akarta elkerülni, amikor kikötötte, hogy életrajzi és a falut bemutató elbeszélései életében magyarul nem jelenhetnek meg (Fél E.–Hofer T. 1983). Bizonyosnak látszik, hogy a legtöbb paraszti életrajz a jellegzetesen paraszti életformából és/vagy mentalitásból való kilépés után vagy közben születhetett meg, és vagy a megszépítő messzeség, vagy a hátrahagyott sok keserűség nézőpontján keresztül láttatja a múltat. Amit a parasztságon belüli szocializációról, gyermekkorról, érzelmi világról, a konfliktusok és krízishelyzetek kezeléséről az egyéni életutakon keresztül megtudhatunk, döntő többségében olyanoktól tudhatjuk meg, akik paraszti mivoltuktól már eltávolodtak (s e tekintetben voltaképp mindegy az, hogy életmódjukban, társadalmi állásukban is, vagy „csak” gondolkodásmódjukban, törekvéseikben). Érdemes tehát figyelmünket a társadalmi mobilitásnak a paraszti életutakban megragadható vonatkozásai felé fordítanunk.

TÁRSADALMI STABILITÁS ÉS MOBILITÁS AZ ÉLETUTAKBAN TÖRTÉNELMI FORDULATOK ÉS ÉLETUTAK SZOCIALIZÁCIÓ ÉS ÖNÁLLÓSODÁS SZOKÁSOK, KONFLIKTUSOK, VÁLASZTÁSOK ÉRZELMEK VILÁGA TÁJAK ÉS ÉLETUTAK

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me