AZ ORVVADÁSZAT
716AZ ORVVADÁSZAT
Az „uratlan jószág” munkával, s mert a törvényt is ki kell játszani, a munka rangjára emelt ravaszkodással való birtokbavételének szokásjogi megengedéséről is, az ilyen törvényszegés tömegességéről is az orvhalászathoz hasonló vélekedéseket közvetítenek az orvvadászat – a rapsickodás – „szokásának” etnográfus ismertetői. Solymos Ede így summázta a keceliek (Bács-Bodrog m.) tilosban vadászatának szokásjogi magyarázatát: „»Azé a vad, aki megfogja« – mondja a nincstelen, »az én földemen a vad is az enyém« – mondja a birtokos paraszt” (Solymos E. 1984: 513). Petánovics Katalin, aki a vállusiak (Veszprém m.) napjainkban is igen elterjedt rapsickodásáról tudósított, így összegezte tapasztalatait: „Orvvadásznak lenni, és ezért börtönbüntetést szenvedni nem jelent szégyent a szemükben. Szerencse vagy szerencsétlenség kérdése csupán” (Petánovics K. 1987a: 259). Hegyi Imre úgy értesült, hogy az 1930-as években, a világgazdasági válság idején annyira általános volt a zalai falvakban az illegális nyulászat, hogy megszólták azt, aki mészárszékből vette a húst. Ezért „az orvvadászok ténylegesen köztiszteletben álló emberek voltak, egész kompániák voltak belőlük. Ha valaki valahol megtalálta elrejtett puskájukat, azt ugyanúgy ott hagyta” (Hegyi I. 1975: 133).
Abban is kifejezésre jut az orvvadászat visszaszorításának eredménytelensége, hogy a népies vadászat néprajzi vizsgálata, azaz a hurkok, csapdák, vermek leírása a közelmúlt évtizedekben is újabb meg újabb adatokkal gazdagodott. Akár hangsúlyozza az etnográfus, mint a Keszthely környéki tapasztalatait összegző Petánovics Katalin tette, akár homályban hagyja, hogy az úri vadászok fegyveres vadászatától technikai értelemben is megkülönböztethető paraszti vadfogás csakis orvvadászat lehet, a felettébb gazdag etnográfiai vadászirodalom egésze a törvényszegések tanulságos példatáraként is értelmezhető lenne (Petánovics K. 1978: 329–354). A néprajzi szakirodalom azonban egy kissé félrevezető is: túlhangsúlyozza a hurkos-csapdás vadfogás és a parasztok tilosban vadászásának egybeesését. Holott a rapsickodásról elhíresült vidékeken elsősorban a fegyveres orvvadászatot szokták igazán jellemzőként emlegetni.
Nem véletlen, hogy a szépírói vagy népköltészeti orvvadász történetekben is rendszerint fegyverrejtegetéssel párosul az éhség és a férfiszenvedély motiválta vadászkodás. És nemcsak a közelmúlt évtizedekben! Tömörkény István 1897-es keletkezésű tárcanovellájának beszélő néven szerepeltetett hőse, Vadlövő Pál úgy tartja: „nyúllövéshez nem is vadászjegy kell, hanem puska”; mivel van puskája, „akkor eszik paprikás nyulat, amikor éppen kedve tartja” (Tömörkény I. 1963: 49–52). Szabó Pál vadorzója a gyakori járőrözés miatt kénytelen féken tartani szenvedélyét. Amikor mégis rászánja magát a nyulászatra, s a csendőrök, meghallván a lövést, nyomába erednek, puskát, nyulat eldobva-elrejtve, s a végsőkig ravaszkodva igyekszik megmenekedni a jogos felelősségre vonás elől (Szabó Pál 1956: I. 283–310). A Sinka István megörökítette fiatal házas orvvadászt sörétes puskával meglövik, amikor éjszaka tetten érik. Bár sikerül haza menekülnie, a menyecske nagyanyja, hivatkozván rá, hogy annak idején a férjéből is szedett már ki srétet, tiltakozik az orvoshívás lehetősége ellen: „Hogy még törvényre aggyon!” (Sinka I. 1941: 208–216). Sipka a maga juhászkodásának meghatározó élményeként is felidézte a pásztorok s egyéb pusztaiak 717fegyveres vadorzását, és azt, hogy az uradalom alkalmazottai a fácánok egyszerű nyugtalanságában is orvvadász praktikát szimatoltak (Sinka I. 1987: 124, 217). Gömörből is, Erdélyből is ismerjük „A csendőr és az orvvadász” című népi anekdotát, mely szerint nem is a furfang, hanem a kétértelmű szavak csendőri félreértése menti meg az éppen őzet nyúzó vadászt a lelepleződéstől. Hirtelenjében a bölcsőben fekvő csecsemő alá rejtik el a félig nyúzott vadat, a szétszedett puska egyik részét a férfi nadrágjába, másik részét pedig felesége szoknyája alá dugják el. Amikor a csendőrök a család négyéves gyermekét faggatva akarnak nyomára bukkanni a corpus delictinek, a gyerek végül is elárulja a szüleit (összeteszik, ami az apja és az anyja lába között van – magyarázza –, s olyat lőnek vele, amilyen a bölcsőben van), csak a csendőrök értik másképpen a magyarázatot (lásd Ujváry Z. 1986: 99–100; Vöő G. 1969: 211–212).
A lőfegyveres orvvadászat ilyen példái a vadölésre késztető okok között az élelemszerzési kényszerrel azonos fontosságúnak sejtetik a férfiak küzdelemben megnyilvánuló és a győzelemben kiteljesedő harci szenvedélyét, mely a háborúskodást szokta meghatározni, s mely lényeges összetevője a modern kori sportoknak is. Ezt a motivációt csupán az úri vadászokról szólva szokták emlegetni. A vadászat, nemesi előjog lévén, a kiváltságoltak, egyszersmind a hadakozásra kötelezettek számára elsősorban a harci taktikák folyamatos gyakorlását biztosító tevékenységként, csak másodsorban élelmet és ruhaanyagot biztosító foglalkozásként értelmeződött. Így fejlődhettek ki a vadaknak is „esélyt adó” lovagiassági szabályok: a féktelen öldöklést elítélő sportszempontok, melyeknek az „úri vadászat” és a haszonelvű zsákmányolás megkülönböztetése a lényege. A paraszti orvvadászat sem jellemezhető azonban csak a közvetlen hasznot leső zsákmányolásként. Az illegális vadászat felszámolhatatlansága az erőkifejtést, a küzdelmet, a veszélyt keresés férfiúi szenvedélyével is összefügg, s ez a parasztokból sem hiányzott. Sőt fokozott mértékben volt – és van – jelen, ha a csendőröket-rendőröket s vadőröket is, nemcsak a vadon élő állatokat kell legyőzendő ellenfelének tekintenie a tilosban járónak. Nem kuriózum értékű Solymos Ede keceli (Bács-Bodrog m.) adata az olyan személyről, akinek minden adottsága megvan hozzá, hogy vadásztársasági tag legyen, mégis vállalja inkább a vadorzást: „a tudat, hogy tilosban jár, külön örömet jelent a számára” (Solymos E. 1984: 513).
Bár a küzdelemnek, a veszélynek a keresése jelen volt a paraszti orvvadászat indítékai között, a megengedés szokásjogi indoklása sohasem a vadászszenvedélyre hivatkozott. Amikor nem a hússzerzés egyetlen lehetőségére, a megélhetési kényszerre, arra inkább, hogy csak a bolond hagyja elfutni az ember közelébe merészkedő, s a termését, az állatait is megdézsmáló vadat és madarat, mely így szinte felkínálkozik: nem is kell vadászni rá. Az emlékezők persze számon tartják, hogy a törvény értelmében ez is büntetendő vadorzás. Mégis elemi jognak, egyúttal gazdai kötelességnek tekintik, hogy az éppen adódó alkalmakat, különösen ha ezek megtermelt értékek, ház körüli jószágok megóvásával kapcsolódnak össze, bárki, bármikor, bármilyen eszközzel korlátozás nélkül kihasználhatja (ilyen tartalmú példák: Tarnabod, Heves m. – Berényi A.-né 1975: 23–24; Vásárhelyi-puszta, Csongrád m. – Nagy Gyula 1975: 316; Szeged környéke – Gémes E. 1979: 166).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
