A HALÁSZATI TÖRVÉNY ÉS AZ ORVHALÁSZAT
A HALÁSZATI TÖRVÉNY ÉS AZ ORVHALÁSZAT
Az országos hatáskörűnek szánt törvényekben és rendeletekben benne rejtező látszatellentmondás: az állami szabályozás indokoltsága, de a maradéktalan végrehajtás lehetetlensége, ennek hátterében pedig az ellenérdekelt csoportok tiltakozásának, 713burkolt vagy nyílt ellenállásának akaratlan kiprovokálása fejeződik ki ebben a „megosztott igazságban”. Hogy mit is jelent konkrétabban a jogelméleti megalapozottság és a gyakorlati végrehajtás lehetetlen volta, az 1888: XIX. tc. – a halászati törvény – több évtizedes előkészítése, parlamenti vitája és fogadtatása szemléletesen megmutatja (részletesen: lásd Szilágyi Miklós 1988: 5–40).
A természetes vizekben folyó halászat állami szabályozásának szükségességét az ármentesítéssel együtt járó halcsökkenést tapasztalva kezdte követelni a közvélemény, és ismerte fel a kormányzat. A törvény elméleti előkészítését jelentette az 1850-es, s még inkább az 1860-as években elkészíttetett több szakértői javaslat. A gyakorlatiasan tájékozott tudósok a halászati lehetőségek megromlásának ökológiai és közjogi hátterét értelmezték, és a nyugat-európai halászati törvényekbe foglalt korlátozásokra és tilalmakra hivatkozva konkrét elképzeléseiket is megfogalmazták az országosan egységes szabályozás elvi megalapozásának igényével. Ezek az elméleti megfontolások és gyakorlati tanácsok épültek azután bele az 1872–1875 között törvényhatósági hatáskörben megalkotott, a földművelési kormányzat irányelveit követő megyei halászati szabályrendeletekbe. A szomszédos megyék részletekben némileg eltérő szabályozása előrevetítette a végrehajtás nehézségeit. A halászok „szomszédaik” több lehetőségére hivatkozva tiltakoztak a rájuk kényszerített szabályrendelet ellen, s keresték meg az annak hatálya alól való kibújás módjait. A végrehajthatatlanság logikus következménye lett, még mielőtt érdemleges hatásuk jelentkezett volna, a megyei szabályrendeletek általános felfüggesztése, az érdeksérelmek orvoslásának a már készülő törvény hatáskörébe utalása.
A megyei szabályrendeletek kudarcából is kitetszett, hogy a hagyományos halászgyakorlatba való állami beavatkozás a legérdekeltebbek: a halászati vállalkozók és a kétkezi munkás halászok ellenállásába ütközik. Egyes halászati módszerek, eszközök eltiltását, s különösen az ívó halak zsákmányul ejtésének tilalmát – gyakorlatilag: a létfenntartó foglalkozás évente több hónapos szüneteltetését – a megélhetésük elleni indokolatlan, értelmetlen, önkényeskedő állami támadásként értelmezték. Tiltakozásul a halászok nemcsak petíciókat fogalmaztak, hanem a végrehajtás megtagadásával is kinyilvánították véleményüket. Az államérdek (a halvédelem) és a magántulajdonosi érdekek (a halászóvízzel kapcsolatos tulajdonjog és rendelkezési jog elvi összefüggése, de elválaszthatósága) feltűnően gondos és alapos egyeztetése még egy évtizedig eltartott, míg az országgyűlés elé került a törvénytervezet. A halászokat sértő korlátozások és tilalmak azonban, lényegileg változatlanul, a halállomány megvédhetőségének legfőbb eszközeiként értelmeződtek a törvénytervezetben is. Megtoldván azzal a korlátozással, hogy a halászati vállalkozásokhoz és a halászat gyakorlásához nem volt elegendő a halászóvíz tulajdonlása vagy bérlése, az ellenőrzést lehetővé tevő hatósági engedély – halászjegy – is szükséges volt hozzá.
A halászok tapasztalataira hivatkozó képviselői érvelés is hatástalan volt, a törvényt lényegtelen módosításokkal fogadták el. Ezek után már hasztalan panaszolták az érdekeltek, hogy a törvény alapelvei elhibázottak. A halállományt – érveltek – nem a halászoktól kellene megvédeni: nekik fontosabb érdekük a halpusztulás és -pusztítás megakadályozása, mint a törvényalkotóknak. Az államérdekké nyilvánított halvédelem nem volt másképpen elérhető, mint a magántulajdonra és a vállalkozás jogára alapozódó „szabad rendelkezés” radikális korlátozásával. A halászati törvény 714ugyanis – bár a jogelméleti indoklás ezt végig homályban hagyta – elsősorban a zsákmányolás ősi ösztönével mint szokásjogi felfogással került szembe. Ennek a lényege: „amíg a hal vízben él, uratlan jószág, a kifogására fordított munkával viszont meg lehet alapozni a tulajdonjogot”. Nem indulhattak ki tehát abból a naiv feltételezésből a törvényalkotók, hogy minden halászattal foglalkozó személy úgyis „önkéntesen” korlátozni fogja a zsákmányszerzését. Lévén, hogy a természetes vizeken zsákmányra törő halászra – változzanak bár a körülmények – a „minél kevesebb munkával minél több halat kell kifogni”, illetve az „éppen akkor, éppen ott kifogható halakat ki is kell fogni” szentenciaszerűen hagyományozódott, az őskori ember felfogásával egyező zsákmányoló mentalitás jellemző.
Az elkeseredett tiltakozások nem voltak teljességgel alaptalanok. A törvény értelmét csak a mindennapi gyakorlat igazolhatta volna – s nem igazolta maradéktalanul. Okkal-joggal érezték halászöntudatukban mélyen sértve magukat az „igazi halászok”, ha azt tapasztalták: a korlátozások és tilalmak betartatásának hatósági eszközrendszere nem elégséges a halászatban kontárok, a szaktudás nélkül vállalkozók, s különösen az orvhalászok valóban halpusztító gyakorlatának visszaszorításához. Az „engedélyes” halász, ha nem volt törvénytisztelő, egzisztenciáját kockáztatta, a tilosban járók viszont szabadon garázdálkodhattak, mert az ellenőrzés esetleges és a szankcionálás túlságosan enyhe volt.
A törvény hatályba lépése után valamelyest el is távolodott egymástól a maguk törvénytisztelő voltát hangoztató „igazi” halászok és a hatósági engedéllyel nem rendelkező, s a más vizét dézsmáló orvhalászok felfogása és módszere. A halászvállalkozók, a hivatásos halászok célja az volt, hogy a törvény legalább részleges módosítását kikényszerítsék. Petíciókba foglalták és 1901-ben „halászati kongresszuson” is összegezték tehát a törvényhozás és a földművelési kormányzat figyelmébe ajánlott, gondosan argumentált javaslataikat és követeléseiket. Nem is eredménytelenül, hiszen néhány korlátozásnak (például az éjszakai halászat tiltásának) rendeleti úton történő felfüggesztését sikerült kieszközölniük (Szilágyi Miklós 1982b: 360–362). Eközben pedig – bízván az ellenőrzés és a szankcionálás tökéletlenségében – kényszerű életviteli normájukká avatták a halászat és halértékesítés egy részének „titkosítását”. Bár kiváltották a halászjegyet és az orvhalászok üldözésében együttműködtek a hatósággal, az érdekeiket sértő rendszabályokat csak tessék-lássék tisztelték – a nem ellenőrizhető napi gyakorlatban nem tartották be. A Fischer Frigyes által egybegyűjtött, a halászati törvényt módosító és pontosító miniszteri rendeletek, különösen pedig a szabálysértési és bűnügyekben hozott elvi határozatok ennek a látszatalkalmazkodásban, titkolt tilalomszegésekben megnyilvánuló halász-magatartásnak a példatáraként értelmezhetőek (Fischer F. 1928). Akkor értelmezhetőek így, ha nem az egyszeri ártéri rekesztést, ívó halra halászást, méreten aluli hal kifogását vagy a megengedettnél kisebb szemméretű háló használatát tekintjük a törvényszegések bizonyítékának, hanem azt feltételezzük, hogy az esetek döntő többsége titokban maradt! A néprajzi szakirodalom, illetve a halász és horgász publicisztika információira is figyelve (vö. Szilágyi Miklós 1989: 21–31) bízvást következtethetünk a Fischer közölte esetleírásokból arra, hogy főfoglalkozású halászok legalább akkora arányban voltak a tiltott halászmódszereket alkalmazók és véletlenül tetten értek között, mint engedély nélküliek, azaz orvhalászok. Nyilván azért voltak, mert, bár 715„törvénytisztelők” voltak, úgy vélekedtek, hogyha ügyesen leplezik tevékenységüket, elhanyagolhatóan csekély a „lebukásuk” veszélye. A törvénybe foglalt „vétség”-fogalommal ugyanis csak a büntetéstől való félelem miatt azonosultak. Elvárták, hogy a hatalom, ha tudja, bizonyítsa rájuk a törvényszegést.
A tevékenység titkolása is, a „vétek” bizonyításának a jogalkalmazóra hárítása is meghatározó eleme volt az orvhalászok mentalitásának. Ők azonban nem a látszat-törvénytiszteletből, inkább a törvényen kívüliség öntudatos vállalásából alakították ki ellenállásukat. Tudván tudták, hogy nemcsak a hatóság megkövetelte halászjegy hiánya és a tiltott fogási módokkal élés a vétkük – a halászóvíz tulajdonosát vagy bérlőjét is meglopják. A megélhetésükhöz szükséges „uratlan jószág” munkával való birtokba vétele, azaz a vízben szabadon élő hal kifogása azonban – felfogásuk szerint – nem lopás, csak a törvény minősíti annak. Kiegészítették tehát a halfogó tevékenységüket olyan szabályok betartásával, melyeket – kényszerűségből – a munka rangjára emeltek. Egyszersmind a vélt „igazságtalanságot” helyreigazító virtusos magatartásként élték meg a hatósággal és a tulajdonossal való szervezett szembeszegülést: üldözőik cseles kijátszását, az előlük való bujkálást és megfutamodást, s ha úgy adódott, a nyílt színi verekedést. Az esetleges büntetést, a börtönt mint „kockázati tényezőt” pedig öntudatosan, nem meghunyászkodva vették tudomásul: akit orvhalászat miatt ítéltek el, a paraszti közösségekben nem számított börtönviselt embernek (Szilágyi Miklós 1989: 33–39; Petánovics K. 1993: 359–372).
A legilletékesebbek: az orvhalászat visszaszorításában érdekelt halászati vállalkozók és megbízottaik üldözői erőfeszítéseiket szakcikkekben részletezvén indulatosan is, megértően is nyilatkoztak az orvhalász mentalitásról. Abban viszont egyetértettek, hogy túl egyszerű lenne „bűnözői csoportként” kezelni a közösséggé szerveződött orvhalászokat. Törvényszegésüket nem a devianciába belesodródott egyének szolidaritása formálta „közösségi szokássá”, és a törvényen kívüliség vállalása sem jelentett az ő esetükben afféle „zsiványerkölcsöt”. Az orvhalászat ugyanis abban az értelemben faluközösségi megnyilvánulás is volt, hogy az illegális halfogók bizton számíthattak bárki falubeli teljes egyetértésére, hallgatólagos támogatására. Még a hivatásos halászokéra is, akik csak a saját fogóeszközeik megdézsmálását tekintették hallopásnak – ezt önbíráskodással büntették is. Az „igazi” orvhalászok munkával szerzett, bár törvénytelen tulajdonát ők is kénytelen-kelletlen eltűrték. A „jut is, marad is” szentenciával mentegették, ha valaki kevesellte volna az orvhalászok üldözésében való tessék-lássék közreműködést. Különösen az esetben fogadta megértéssel a faluközösség az orvhalászkodást, ha „elesett szegény ember” megélhetési kényszere volt az indok a halfogásra, s az egyszeri zsákmány nem haladta meg a közvetlen szükségletet.
A halászati törvényhez való viszony több más, az állami beavatkozást a mindennapiság szférájára kiterjesztő törvények paraszti elutasításának megértéséhez is kulcsot kínál. Függetlenül attól, hogy e törvények jogelméleti indoklása megalapozott-e avagy nem!
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
