A TELEPÜLÉSSZERKEZET, AZ ÉPÍTKEZÉSI MÓD ÁTALAKÍTÁSÁT CÉLZÓ HATÓSÁGI KORLÁTOZÁSOK
A TELEPÜLÉSSZERKEZET, AZ ÉPÍTKEZÉSI MÓD ÁTALAKÍTÁSÁT CÉLZÓ HATÓSÁGI KORLÁTOZÁSOK
A paraszti életmód befolyásolásának eléggé eredménytelen, teljességgel mégsem hatástalan kísérleteiként értékelhetőek a településrendet és az építkezési módot átformálni akaró 18–19. századi alkalmi rendelkezések és átfogó igényű szabályzatok. Az ezekben kinyilvánított szándék a szokásos paraszti gyakorlat „káros”, „veszélyes” voltával indokolt tiltás, s helyette „jobb”, „célszerűbb” megoldás népszerűsítése is lehetett. S lehetett valamilyen terjedőben lévő „rossz” paraszti kezdeményezés meggátolása, s helyette a „szokásoshoz” való visszakényszerítés is. Az indoklás pedig az államérdeknek és/vagy a földesúri érdeknek a parasztok érdekeivel való hosszú távú egybeesését, valamint az „atyai” gondoskodás rendi értelmű kötelességéből s a felvilágosult abszolutizmus parasztvédő programjából egybefonódott modernizációs törekvéseket fogalmazta érvrendszerré. Ebben az érvelésben sok racionális elem volt, és parasztellenességnek a nyomai is alig-alig fedezhetőek fel benne.
Vitathatatlan például, hogy az erdősült területeken leggyakoribb építőanyag, a fa pazarló használatának korlátozását, ennek hátterében a tudatos erdővédelmet, vagy a gyakori s rendkívül pusztító tűzesetek elhárítása érdekében a fánál kevésbé gyúlékony építőanyag alkalmazására való rábírást kellő indokkal szorgalmazta az államhatalom. Még az sem minősülhet önkényes, értetlen beavatkozásnak a parasztok élet- és munkaszervezésébe, ha a közrendet mind komolyabban veszélyeztető szervezett bűnözés felszámolásának igényével kapcsolták össze a falvakból-mezővárosokból a külterületre költözés tilalmát. Azt feltételezvén – és nem alaptalanul –, hogy a minden egyes személyre kiterjedő igazgatási és rendészeti felügyelet, azaz: a belterületen lakás esetén egyszerűbben megoldható hatósági számontartás, a közrend biztosításának legfőbb feltétele.
Ha utólag „hasznos szándékúnak” ismerjük is el ezeket a hatósági rendszabályokat, az érintett kortársak indokolatlan zaklatásként fogadták. Az egykorú történeti források is, a 20. századi településrendet és építkezést részletesen dokumentáló néprajzi megfigyelések is azt tanúsítják, hogy a hatósági akarat rendre megfeneklett a parasztok „csendes ellenállásán”. Esetleg ha több évtizedes, sőt: évszázados távlatban mutatkozott valamelyes hatásuk! Ha közvetlen hatalmi kényszerítéssel nem tudtak érvényt szerezni a tilalmaknak; ha csupán a falu vagy a mezőváros elöljáróira bízták a rendelet kibocsátói a végrehajtást, általában nem volt esély a bármennyire racionális, a parasztokkal nem ellenséges elgondolások motiválta felsőbbségi beavatkozás gyors sikerére.
Egyes vidékek építőanyag-használatának 18. századi – 19. század eleji átalakulása – a fa → földfal váltás gyors lezajlása – mindenesetre azt mutatja, hogy a faépítkezésnek 709az erdővédelemmel megokolt radikális korlátozása eredményes volt. Azért, mert nem csupán a különböző szinteken megfogalmazott, s a falvakban kihirdetett rendeletekkel akarták meggátolni a szálfákból ácsolt falazatok további építését, hanem egyszersmind a feudális birtokosok jobbágyaik faizási jogát is mind jobban korlátok közé szorították. Nem az 1769. évi országos erdőrendtartásnak vagy Mária Terézia 1772. évi uralkodói leiratának volt tehát korlátozó hatása, bármennyire kategorikusan fogalmazódott is meg bennük, hogy „épületekre való fákat pedig a lakosok a maguk közönséges és házhelyek után való erdejéből is csak az uraság engedélyével vághatnak”, s hogy „az alattvalók az épületek falait, ahol lehet, szilárd vagy legalább nyers anyagokból állítsák elő, az uradalom az erdőkből fát csak a tető, ajtók, ablakok és más hasonlók készítéséhez […] szolgáltasson ki” (Zentai T. 1989: 89). A gyors változás annak tulajdonítható, hogy az érdekelt földesurak az urbáriumokba belefoglalt faizási tilalomnak, mert érdekükkel egybeesett, következetesen érvényt szereztek. Mivel az építkezéshez igényelt faanyag felhasználását gondosan adminisztrálta s ellenőrizte mind több uradalom, a jobbágyparasztok hovatovább nem jutottak hozzá a falazathoz szükséges hatalmas mennyiségű, illegálisan tehát megszerezhetetlen szálfához. (A Heves megyei jobbágyok igényelte faanyag adminisztrálásáról lásd Bakó F. 1967: 161–240. )
Olykor a faépítkezést tiltó, a vályog- és téglafalat javasló rendszabályokkal együtt; olykor ezektől függetlenül, a tűzrendészeti elővigyázatossággal megokolva s a nádból-szalmából készült héjazat tilalmával egybekapcsolva; olykor pedig az egészségesebb, tágasabb házak s a rendezettebb falukép kialakítását célzó általános építési szabályzat részeként fogalmazódtak meg a fa- és nádkéményeket megtiltó földesúri, illetve vármegyei, kerületi, városi, de helytartótanácsi rendeletre is hivatkozó rendelkezések, utasítások (lásd pl. Békés m. – Implom J. 1971: 274–279; Szabolcs m. – Balogh I. 1966: 294; Csongrád és Csanád m. – Juhász A. 1994: 57–59; Jászkun kerületek – Györffy I. 1938: 238–240; Debrecen – Sápi L. 1984: 370–376; Gyergyó – Tarisznyás M. 1994: 213). Bár e tiltások és a téglakémény, a cseréptető elterjedése között felfedezhető ok-okozati összefüggés, a 20. század eleji alföldi néprajzi megfigyelések, ha azt regisztrálták is a gyűjtők, hogy „fogyóban vannak”, még eléggé általánosnak, faluképet meghatározónak mutatták mind a nádfedelet, mind a fa- és nádkéményeket (vö. Györffy I. 1942: 99). Sőt: a 19. század végi–20. század eleji megyei és városi építési szabályrendeletekbe újólag belefoglalt, az egy évszázaddal korábbihoz hasonló tartalmú tilalmazásuk (vö. Szabolcs m. – Páll I. 1987: 55–62; Bihar m. – Dám L. 1981: 386, 412) ellenére a 20. század második felének nagy átépítési hullámát is megérték. S még a nagyobb mezővárosokban sem feltétlenül a szegénység, az elesettség árulkodó jele volt ez a majd két évszázaddal korábban tűzveszélyesnek ítélt és kellő okkal tiltott építészeti részmegoldás!
A meg-megújuló tiltásokkal, az épületek lerombolásáig eljutó szankcionálással dacolás hosszú távú sikerét az Alföld 18–19. századi tanyásodása példázza a legegyértelműbben. A döntően mezővárosi, s ha falulakó, akkor is nagy határú településen gazdálkodó parasztság – Szabad György szavaival (1980: 149) – „alig néhány emberöltő alatt […] a közhatalom tilalmai, felszámoló kísérletei ellenére igazította ki a maga módján hazai településrendszerünknek azt a sajátos fejlődési előzményekben gyökerező anomáliáját, amit az egymástól nagy távolságra fekvő mezővárosok, óriásfalvak 710közötti területek túlnyomó részének lakatlansága, lakatlanná válása jelentett”. Noha ebben a „feltartóztathatatlan” történeti folyamatban „a gazdasági-társadalmi fejlődés szükségszerű érvényesülését” kell látnunk, Szabad arra is figyelmeztetett, hogy „korántsem voltak hatástalanok a tanyásodás akadályozására, korlátozására irányuló törekvések”. Azon túl, hogy a tanyák népe megszenvedte azokat – hangsúlyozza –, valamelyest el is torzították a tanyafejlődést.
Ez alkalommal nem lehet feladatunk az alföldi tanyarendszer kialakulásának, fejlődésének elemzése; még az ólaskertekbe, illetve a szállásokra-tanyákra költözés kategorikus tilalmának, majd feltételekhez kötésének adatszerű bemutatása sem (lásd erről Szabó István 1960: 139–207). Az adatok legfőbb tanulságát emeljük ki csupán. A kormányhatalom – a Helytartótanács – szándékának, királyi rendeletté fogalmazott konkrét terveinek, illetve a vármegyei, a kerületi, a városi, az uradalmi rendszabásoknak s eseti utasításoknak azonos volt az érvelése. Azaz: nem a végrehajtásban rest „alsó szint” szabotálta el, hisz szankciókkal is támogatta a központi tervezeteket. Ebben az esetben az alföldi parasztság képviselte gazdálkodási racionalitás diadalmaskodott az aprófalvas vidékek gazdasági modelljét erőltető, s a közrend védelmének és a parasztok kulturális felemelésének dicséretes programját valló államhatalmi érvrendszer felett. Bár inkább parasztbarátnak, mint paraszt-ellenesnek tekinthetjük a központi tervezet részelemeit, egészében életidegen volt, egy másféle gazdálkodói logikát, gondolkodási sémát képviselt. Anélkül minősítette „rossznak” az alföldi tanyás gazdálkodást, hogy előnyeit megérteni törekedett volna. Ezért bizonyult végrehajthatatlannak.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
