A NYÁJGAZDASÁG
A NYÁJGAZDASÁG
A legeltetés, a haszonvétel és a pásztorlás minden részfeladata csak az esetben volt faluközösségi keretben, illetve a birtokos gazdák legeltetési társulatának közvetlen hatáskörében megszervezhető, ha egy-egy állatfajtából nem volt nagyobb állatsereglet, mint amennyit egyetlen közös nyáj befogadni képes. A nagy füves pusztákat hasznosító városokban-mezővárosokban, népesebb községekben s főképp a juh és a sertés esetében már a feudalizmus évszázadaiban is lényegesen meghaladta az állatlétszám a haszonvételi cél által behatárolt nyájnagyságot. A szervezési feladatok egy részét tehát az állattartó gazdák laza társulásai, az úgynevezett gazdaságok vállalták át a kommunitás vezetőségétől. A tanács határozta meg továbbra is a legelőhasználat rendjét, egységesítette a pásztorbéreket, a fajták és korcsoportok szerint külön-külön nyájak kialakítása, a pásztorok fogadása és ellenőrzése viszont a településen belül területi elv szerint elkülönült gazdaközösségeknek, illetve ezek választott megbízottainak a feladatává vált. Attól függően, hogy mekkora volt a településen az állatállomány (s koronként is változóan), több vagy kevesebb gazdaság létezhetett egy városban-községben. Ha a legeltető állattartás kiemelkedően fontos ágazata volt a paraszti gazdálkodásnak, nemcsak a juhokból és sertésekből, hanem a nagyállatokból, a Tiszántúlon legjellemzőbben a hízómarhákból (sőre, göböly), szintén ebben a szervezeti formában alakították ki a legeltetett állatok pásztorlási egységeit (lásd pl. 567Debrecen, Hódmezővásárhely és a nagykunsági mezővárosok gyakorlatát: Balogh I. 1981: 281; Tárkány Szücs E. 1983c; Bellon T. 1996: 179. skk. ).
A legjellemzőbb s legáltalánosabban elterjedt nyájszervező közösségnek a fejős nyájgazdaság tekinthető. Az alapelv a feudalizmus idején kialakult, s mindazokon a vidékeken, ahol a juhászat fontossága megmaradt, a közelmúltig (esetleg napjainkig) ez a jellemző: a juhokat közösen fejték, s a nyájra adott állataik száma vagy az állatoknak a „próbafejéskor” megállapított tejhozama arányában részesedtek az egyes juhos gazdák a haszonból, azaz a tejből vagy a sajtból. A részesedés darabszám szerinti kiszámítása volt az egyszerűbb, s ez maradt meg azokban az alföldi mezővárosokban, ahol a fejős juhászat 18. századra kialakult szervezete hozzá tudott igazodni a legelőfelosztás s az állattartás strukturális átalakulása utáni új körülményekhez (például Hajdúszoboszlón: Földes L. 1962; Kunmadarason: Dobrossy I. 1972–1974, Fazekas M. 1979: 178–187; Konyáron: Molnár Gy. 1976). E számítási szisztéma szerint a darabszámot a hét egy-egy napjának feleltették meg: aki egy napi juhot (20, másutt 30 darabot) adott a 120-as vagy 180-as létszámú fejős nyájba, hetente egy napon kifejt tejmennyiségre tarthatott igényt, a vasárnapi fejés pedig a juhász járandóságához tartozott. A legelőről, a szükséges építményekről gondoskodó s a juhászt felügyelő gazdaközösség élén a listásgazda állott. Az évi egyszeri (esetleg többszöri) gazdagyűléseket a gazdasági evés avatta ünnepélyes együttlétté (Ecsedi I. 1931: 254255).
Az alföldi nyájgazdaságok feladatai egyes helyeken, különösen a 20. században, nem korlátozódtak a tejhaszonvételre: a juhászat egészére kiterjedt a hatáskörük. Az Erdély-szerte általános esztenaközösségek viszont csak a közös fejetés érdekében jöttek létre. Attól függően, hogy a társult gazdák milyen elv szerint válogatódtak össze a faluból, illetve hogy részt vettek-e a tej feldolgozásában vagy azt a juhászra bízták (azaz: tejből vagy juhsajtból részeltek), ezeknek az autonóm gazdasági közösségeknek a 20. századra igen sok lokális elterjedésű vagy egyidejűleg párhuzamosan létező változata alakult ki (Földes L. 1961). K. Kovács László, összefoglalván az erdélyiek első világháborúig jellemző tejhaszonvételi formáit, nyolcféle elosztási rendszert különböztetett meg, hangsúlyozva, hogy ugyanazon faluban is alkalmazhattak többféle rendszert (K. Kovács László 1961, 1968). Bár Erdélyben is megfigyelték a kutatók a darabszám szerinti tejelosztás rendszerét, mégis jellemzőbb volt a szezon előtti próbafejés (bemérés), melynek eredményétől függött egy-egy gazda tejből vagy sajtból való részesedése. A bemérés Erdélyben sok helyütt egészen a kollektivizálásig, alkalmasint tovább is ünnepi esemény maradt. Az esztenaközösség pedig a kisközösséggé szerveződés legjellemzőbb formája volt az évszázadok óta részletesen és szigorúan szabályozott székely faluközösségekben (lásd például Imreh I. 1973: 181–186; Duka J. 1978; Tarisznyás M. 1982: 85–90; István L. 1990).
Ezeknek a nyájszervezést és a tejhaszonelosztást magukra vállaló gazdaközösségeknek a belső szervezetét, működési rendjét azok a fentebb idézett törvények, melyek a közbirtokosságokét, legeltetési társulatokét egységesítették, nem befolyásolták közvetlenül. Bár csak a háromnyomásos földhasználatot és a legeltetési rendet radikálisan korlátozó törvényi előírások szorításában létezhettek (juhlegelőt ugyanis csak az alkalmazkodás, azaz a törvény és a helyi szokásjog összebékítése révén lehetett 568biztosítani), belső életükre esetleg az egyletalakítás polgári jogállamhoz igazított általános szabályai hatottak valamelyest. Megmaradhattak tehát önálló paraszti társaságoknak.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
