KÖZÖSSÉGEK, KÖTELÉKEK, SZERVEZŐDÉSEK
KÖZÖSSÉGEK, KÖTELÉKEK, SZERVEZŐDÉSEK
A néprajztudomány által vizsgált társadalmak szerveződései, közösségformái sokfélék. Ezen társadalmak és szubkultúrák szembeötlő hasonlósága éppenséggel közösségi jellegükben, az egyének közösségi gondolkodásmódjában van. Legáltalánosabban fogalmazva a népi közösség területileg is együttélő emberek olyan csoportja, akik egymással közvetlenül érintkeznek, s közöttük a társadalmi együttműködés folyamata a tevékenységek sorozatában valósul meg. Mindez a kölcsönös függés, az együttműködés és az egység gyakorlatát valósítja meg körükben, és a kollektivizmus magatartásformáit, gondolkodásmódját tudatosítja a közösségek tagjaiban. Az osztálytársadalmak népi közösségei nem a nemzeti kultúra reprezentánsai, azaz nem „teljes kultúrák”, hanem annak csak egyik szerveződési szintjét képviselik. (Lásd erről bővebben Sárkány Mihály szócikkeit és hivatkozásait: MNL III. 1980: 330–331).
F. Tönnies Közösség és társadalom címen 1887-ben megjelent műve már megkülönböztette a természetes közösség (Gemeinschaft) és a művi, a mesterségesen létrehozott közösség (Gesellschaft) kategóriáját (Tönnies, F. 1983: 9–11). Az elsőben tisztán és intenzíven érvényesül az ember „szociális ösztöne”, a másikban viszont társadalmi érdekek és célok kötik egymáshoz az egyéneket (Fél E. 1948: 3).
Komplex társadalmakban az integrálódás különböző szintjei, nemei, formái figyelhetők meg. Alapul szolgáló és viszonylag könnyen megragadható egység a család. Rá épülnek a vérségi alapon számon tartott közösségek, rokonsági szervezeték (több generációs nagycsalád, had, nemzetség). A történelem folyamán ezek a közösségek és a hozzájuk kapcsolódó vagyoni, termelési és fogyasztási közösségek (például nemzetségi tulajdon, földközösség, házközösség) fokozatosan veszítettek jelentőségükből (Weber, M. 1979: 104).
Azonban a közösségek nem csupán vérségi, rokonsági vagy fiktív rokonsági alapon szerveződnek. A társadalomszerveződés másik meghatározó rendező elve a területi. A ház- és udvarközösség, a szomszédság (utca- és határbeli), a falurészek, városrészek közössége vezet el a lokális társadalomhoz. Különbséget kell tennünk a faluközösség, a helyi közösség mint társadalmi egység és az azt vezető, képviselő község fogalma között. A francia közigazgatási terminológia szavai (collectivité és communauté) ezt a finom különbségtételt talán a magyar szavaknál is jobban kifejezik (Mendras, H. 1973: 13–14). A területi elv a népi társadalomban falucsoportok, kisebb-nagyobb tájak (például sárköziek, kunságiak) közösségeit összefogó csoportokig érvényesül. Ezek kötelékeit erősíthetik az azonos társadalmi jogállás, felekezeti 25összetartozás, közigazgatási, uradalmi kapcsolódás, házasodási kapcsolatok, a dialektus és a népi kultúra szimbolikus értékű sajátságai. Másfelől közelítve gyakran a helyi közösségek is tagoltnak mutatkoznak, különösen a nagyobb közösségek, mezővárosok esetében. Nyelvük, dialektusuk, telepes csoportok esetében származási helyük, felekezeti vagy rendi hovatartozásuk, jogállásuk, csoportképző gazdasági tevékenységük, foglalkozásuk alapján egyetlen lokális társadalom is igen sokszínű lehet. Azaz a lakóhelyi közösségek kevésbé tekinthetők annyira szerves egységeknek, mint a vérségi, rokonsági csoportok.
A harmadik fő rendezőelv az életkortól, társadalmi helyzettől, kollektív (közösségi) cselekménytől meghatározott csoportok létezését ismeri el. Nemek és korcsoportok, különböző cselekménytársulások, pozíció- és akciócsoportok sorolhatók a közösségeknek ezen kategóriájába. Ezeket a közösségi formákat a bennük összefogott egyének töltik meg tartalommal. Fél Edit „organikus struktúrák”-nak tekintette őket, szemben a kívülről szervezett, „organizált” formációkkal, melyeket kizárt a néprajz vizsgálódási köréből (Fél E. 1948: 3–4). Ugyanott okkal szögezte le, hogy: „A népi közösség számos apróbb-nagyobb társulási csoportból áll, tehát nem egyforma, egységes, arányosan tagolt valami.” Az utóbbi évtizedek néprajzi kutatása már nem hárította el az „organizált”, a kívülről szervezett közösségek bizonyos fajtáinak kutatását sem.
Fontos szempont az egyén és a közösség kapcsolatának, az egyszer megélhető élet vezérlő elveinek tisztázása a népi társadalomhoz kapcsolódva. Az egyes ember ott sem közvetlenül tartozik a társadalom valamely osztályához, hanem mint valamely kisebb közösség tagja kötődik hozzá. Az úgynevezett népi közösségek formái igen régiek, sok nemzedéken át hagyományozódó struktúrák, amelyekbe az egyén beleszületik, belenevelődik, s amelyekben egész életét leélheti. A közösség által hagyományozott, elfogadott viselkedési normák elég pontosan kijelölik az egyén mozgáslehetőségének kereteit. Egyéni életutak, paraszti önvallomások, önéletrajzok sokasága igazolja a népi közösségek szigorú normavédő szerepét.
A népi közösségeket – így az európai paraszti közösségeket – egyfelől a kulturális egységesség, másfelől a függőségek, eltérések szerinti finom tagozódás jellemezte. Ennek a két – egymást kiegészítő és egymásnak nem ellentmondó – jellemvonásnak köszönhető, hogy az említett közösségi formák tagjaik számára kielégítő, sőt gazdag „társadalmi életet” nyújtottak. A népi közösségek mindenütt erősen hierarchikus felépítésűek. Szigorúan megtartott sorrendiség, alá- és fölérendeltség érvényesül bennük az élet minden területén, a családi étkezési szokásoktól a köszönési illemszabályokig. (Egalitariánus, tagjaikat egyenlősítő közösségek szabályai éppen ezek ellensúlyozására hivatottak.)
Fontos itt megemlíteni a közösségi rítusok jelentőségét. Népi – s nemcsak paraszti – közösségekben sok olyan szertartást találunk, amelyekben az egyén mint a közösség tagja alanyi jogon vesz részt. Kiemelkednek ezek közül az emberi élet fordulóihoz fűződő rítusok, az úgynevezett „befogadó rítusok” és közösségi szokások (keresztelő, legényavatás, lakodalom stb.).
A parasztság-tanulmányok a társadalmi szervezet két jellemvonását szokták kiemelni: a) a paraszti háztartások törekvését a függetlenségre (autonómiára); b) hajlandóságukat rövid távú szövetkezésre (Wolf, E. R. 1973: 4309). A paraszti társadalomszervezet 26kollektivizmusa, befelé fordulása, zártsága országonként eltérő lehet, mert a „kis közösség”, a „kis tradíció” nem független a teljes társadalomtól, az úgynevezett „nagy tradíciótól” (Vö. Löfgren, O. 1982: 96, 101). Redfield „kis közösség” (little community) fogalma elsősorban a „helyi társadalom”-ra vonatkozik; kapcsolatai részben térségiek, részben vertikálisak, „felfelé” irányulóak (Redfield, R. 1989: 116–117). A „kis közösség”, „kis hagyomány” redfieldi felfogása – noha annak meghatározása túlságosan tág, elnagyolt, s ennélfogva üres, példái pedig részint törzsi társadalmakból származnak – érződik az Átány-monográfia fogalmi alapvetésén (Fél E.–Hofer T. 1969b: 3–4).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
