Élet
Élet Az élet első értelmében az ÉLŐLÉNYEK születés és halál közötti létezését jelenti, a B szerint azonban az élet nem zárul le a HALÁL pillanatában, hanem azon túl is folytatódik. A B konkrét, absztrakcióra kevéssé hajlamos szemlélete az életet nem elvont kategóriákban, hanem mindenekelőtt konkrétságában, személyhez kötöttségében és jelenségeiben ragadja meg. Ebből érthető, hogy az élet kifejezésének h. alapformája egy tulajdonságjelző szó (haj), amelynek többes száma, önálló kifejezéssé válva, mint pluralis abstractionis, vagy pluralis extentionis szerepel (hajjim), s amelynek esetében az alapjelentés nem is annyira élet, mint inkább élettartam. A B-i gondolkodás számára az élet fogalma szorosan összekapcsolódik a mozgással (1Móz 1,28kk; 7,21kk; 8,19; 9,3; Zsolt 69,35; ApCsel 17,28). Ezért nevezi a B a mozgásban lévő forrásvizet »élő«-nek (1Móz 26,19; 3Móz 14,5; 4Móz 19,17; Jer 2,13; Jn 7,37k), a növényvilágot viszont nem (Zsolt 58,10 szövege nyelvtanilag bizonytalan). Szorosabb értelemben véve az élet több, mint puszta létezés és mozgás, és a vitalitást, az életerő megnyilvánulását jelenti, a képességet valaminek a magcselekvésére, elvégzésére. Ezért nevezi a B Isten igéjét élőnek (ApCsel 7,38; Zsid 4,12; 1Pt 1,23). Az élet képességet, tevékenységet, törekvést, reménységet jelent (Préd 9,4kk), amit gyakran a »világosságot látni« fordulat juttat kifejezésre (Jób 3,20; 33,28; Zsolt 36,10; Préd 11,7; Péld 4,18; Ézs 9,1; Mt 4,16; 1Thessz 5,5).
Bár az ÉLŐLÉNY fogalmába az ember- és állatvilág egyaránt beletartozik, nyilvánvaló az is, hogy az ember szerepe az élettel összefüggésben kiemelkedő és különleges. Ez a rendkívüliség az ISTENKÉPŰSÉGBEN, az ember teremtettségen belüli rendkívüli helyzetében és megbízatásában valósul meg (1Móz 1,26kk; 9,6; Zsolt 8,2kk; 1Kor 11,7; Kol 3,10).
1. Az élet fogalmának ÓSZ-i terminológiája
Az életre vonatkozó alapkifejezés a h. nyelvben a hájah, ill. annak derivátumaként a haj melléknév, amelynek pluralisa, a hajjim gyakorlatilag önálló kifejezésként szerepel. Mindegyikük fizikai értelemben érzékelhető, elsősorban mozgásban megnyilvánuló konkrét életfolyamatokra vonatkozik (1Móz 1,20k; 9,10k; 27,40; 3Móz 11,10; 2Kir 4,7; Zsolt 27,13; 116,9; Ézs 38,11). A h. gondolkodásmódtól ugyanis idegen a g. gondolkodás filozófiai színezetű, absztraháló, a test-lélek-szellem hármasságában kifejeződő életszemlélete. Amennyiben az élet megjelölésére a nefes (lélek, pl. Józs 10,28) vagy a bászár (hús, pl. 1Móz 6,13) szerepel is, ez a kifejezésmód sem g. értelemben vett analitikus jelentéstartalmú, hanem a K-en általában is felismerhető szintetizáló szemléletnek megfelelően pars pro toto vonatkozik az élet egészére, mintegy sajátos aspektusból szemlélve azt. Mindez kifejezésre jut abban is, hogy a h. kifejezéscsoport elsősorban a konkrét életidőre, az élet időtartamára vonatkozik, amelyet Istentől kap az ember (1Móz 3,22; 5,5; 25,7; 23,1; 47,28; 5Móz 32,39; Zsolt 104,33; Préd 6,6). A hosszú életidő Isten különleges ajándéka és áldása, amelyben az iránta engedelmeseket részesíti (1Móz 15,15; 20,7; 25,8; 5Móz 5,16; 8,1; 6,24; 30,16kk; Neh 9,29; Zsolt 41,2k; 80,19; Péld 4,4; 7,2; Ez 33,15kk). A zsidó gondolkodásmód az életet a maga sokrétűségében és változatosságában ragadja meg és értékeli. Az élet értékét olyan jellemzők adják meg, mint egészség, jólét, boldogság (Jób 3,20; 10,12; Zsolt 34,13; 56,14; 88,4; Péld 2,9; 4,22; 13,12; Préd 9,9; Mal 2,5). Ezen túlmenően az élet értékéhez tartozik az életet adó Istennel való szoros kapcsolat, a vele való közösség is (Zsolt 27,4).
Az élettel kapcsolatos egyéb ÓSZ-i kifejezésekre is jellemző, hogy azok valamilyen módon az érzékelhető életjelenségekkel, ill. a mozgással vannak összefüggésben. A legfontosabb ilyen kifejezések a következők:
A lélegzéssel van kapcsolatban a nefes szó, amelyet gyakran fordítanak a »lélek« kifejezéssel, azonban ez nem értelmezhető g. idealista, filozófiai értelemben. A nefes az, ami az élőlényt - embert és állatot egyaránt - élővé teszi. Jellemző, hogy a LXX az 1Móz 36,6-ban szóma: test formájában adja vissza jelentését. Az életnek mint nefes-nek a hordozója a vér (1Móz 9,4k; 3Móz 17,11; 5Móz 12,23). Aki meghal, kileheli lelkét (Jer 15,9), kiadja lelkét (JSir 2,12), elszáll belőle a lélek (1Móz 35,18). Akibe viszont visszatér a lélek, az újraéled (1Kir 17,21). De a nefes szó mindezen túl használatos abszolút értelemben is az élet fogalmának kifejezésére (2Móz 21,23; 1Sám 26,21; 2Sám 18,13; 23,17; 1Kir 2,23; 2Kir 7,7; Zsolt 56,7; 119-175; Jer 38,16) és jelenti esetenként magát az ÉLŐLÉNYT is.
A széllel (1Móz 8,1; Jób 7,7; Zsolt 104,4; Ézs 40,7; Ám 4,13), ill. a lélegzettel, a lehelettel (Jób 19,17; Zsolt 33,6; 135,17; Ézs 11,4) van összefüggésben a ruah szó, és egyaránt vonatkozhat emberre és állatra. Mindenekelőtt azonban Isten az, akinek ruah -ja van (Zsolt 51,13; 143,10; Ézs 63,10k - vö. SZENTLÉLEK), ellentétben a bálványokkal, amikből ez, tehát maga az élet hiányzik (Jer 10,14). A ruah-ot mint életerőt - a »lélek« formában történő fordítás ez esetben is csak fenntartásokkal fogadható el - Isten adja az élőlényeknek, mindenekelőtt az embernek (4Móz 16,22; 17,3; 27,16; Jób 27,3; 32,8; Zsolt 143,10; Neh 9,20; Hagg 2,5). Az élet végeztével a ruah Istenhez kerül vissza (Jób 34,14; Zsolt 104,29; Préd 12,7).
Ritkán előforduló kifejezés az élet megjelölésére a heled szó (Jób 11,17; Zsolt 89,48), 39,6-ban az életidőt jelenti. Jelentése néhány alkalommal: világ.
A nösámáh jelentése összefügg a szél viharos mozgásával, mint ilyen, jelenti Isten lelkét, és különösképpen is szolgál Isten haragvó indulatának kifejezésére (2Sám 22,16; Jób 27,3; 32,8; 33,4; 37,10; Zsolt 18,16). Az emberrel kapcsolatban jelenti a lélegzetet, mint az élet megnyilvánulását (1Móz 2,7; 1Kir 17,17; Jób 27,3; Ézs 2,22; 42,5; Dán 10,17). Pars pro toto jelentheti az élőlényt, azt, »ami lélegzik«, elsősorban az emberre, de alkalomszerűen a többi élőlényre is vonatkoztatva (5Móz 20,16; Józs 10,40; 11,11; 1Kir 15,29; Zsolt 150,6).
A jóm: nap, mint időtartam, pluralisa: jammim bizonyos esetekben az életidő, az élettartam kifejezésére szolgál, jelenti az »élet napjait« (1Móz 6,3; 43,9; 44,32; 1Sám 25,28; Jób 17,1; 38,12).
Mint mozgást kifejező szó alkalmilag a cácad: lépés szó is vonatkozhat az életre, az életútra (Jób 31,37; Péld 5,5; 16,9; Jer 10,23). Ugyancsak vonatkozhat az életútra az 'órah kifejezés (Zsolt 16,11; Péld 2,19; 10,17).
Az élet fogalmának tágabban értelmezett keretei között még néhány kifejezésre szükséges utalni.
A dam jelentése: vér. Az élet helye, hordozója. A lélek a vérben van (1Móz 9,4; 3Móz 17,11kk; 5Móz 12,23). Mivel Isten az élet ura, ő rendelkezik a vér felett is (Ez 17,8), az élettel együtt. Ezért az ártatlanul ontott embervér hozzá kiált (1Móz 9,5; Jer 51,35). Az állati vér is Istené, ezért tiltott az élvezete (3Móz 3,17; 7,26k; 17,10kk).
A léb, ill. löbab alapjelentése: szív. Eredetileg valaminek a középpontját, centrumát, legfontosabb részét jelenti. Használata konkrét és átvitt értelemben egyaránt gyakori. Konkrét értelemben jelentheti általában az emberi test mellkasi részét, de leggyakrabban magát a szívet. Mint ilyen, az életerő színhelye. Ebben a felfogásban a szív lüktető mozgásának van szerepe (1Móz 18,5; Jób 41,16; Zsolt 22,15; 38,11; 33,15; 104,15; 109,22; Péld 4,23; Ézs 1,5; Jer 4,19). Átvitt értelemben a szív a különböző felismerések, érzések, indulatok kifejezője, ill. hordozója (Neh 2,2; Zsolt 34,19; Bír 16,15; Péld 16,19; 31,11; 15,13; Ézs 61,1).
A bászár szó alapjelentése hús, és ilyen értelemben mint élelmiszer is szerepel (1Sám 2,13kk; 4Móz 11,33; 5Móz 14,8; Dán 10,3). Hasonlóképpen vonatkozhat az ember materiálisan értelmezett húsára, testi valóságára (1Móz 2,21; 17,11kk; 2Móz 28,42; 3Móz 12,3; Jób 10,11; Ez 16,26; 23,20; 37,6kk; 44,7kk; Dán 1,15). Használatos azonban a kifejezés pars pro toto az emberi test egészére is (1Kir 21,27; Jób 4,15), és ilyen vonatkozásában az embert mint élő személyiséget is jelöli (1Móz 2,23; 29,14; 37,27; Jób 34,15; Zsolt 63,2). A bászár értelmezésének lényege, hogy az mind az emberi, mind az állati létezésnek szükségszerű alkateleme a földi keretek között, de önmagában nem tekinthető élőnek, csak a nefes-sel és a ruah-hal korrelációban.
A lélegzésnek, mint az élet egyik alapfunkciójának nincs önálló, csak ezt jelentő kifejezése, hanem azt a fentebb említett fogalmak fejezik ki.
2. Az élet fogalmának ÚSZ-i terminológiája
A zaó = élni és derivátumai: zóé = élet, zóon = élőlény, a profán g. nyelvhasználatban jelentheti általánosságban az életet. A klasszikus görögben általában az ember, az állat- és növényvilág létformájának kifejezésére szolgál, amelyet a mozgás határoz meg, szemben a mechanikus jellegű mozgással. Az élet mozgató tényezője a lélek (pneuma, ill. pszükhé), a természetes élet a test és lélek összekapcsolása révén jön létre. Kialakul olyan szemlélet, amely szerint az egész kozmosz lélekkel rendelkező, önálló organizmus. Az emberi életet az állati, növényi élettől a test és lélek mellett egy harmadik tényező különbözteti meg: az értelem (nousz), ez emberfeletti, isteni eredetű életprincípium. Az idők folyamán a kifejezéscsalád erőteljes filozófiai színezetet kapott, és a földi élettel szemben a testtől megszabaduló, az isteni világban remélt létforma értéke került előtérbe. Ezzel párhuzamosan alakult ki a lélek halhatatlanságának képzete (vö. HALHATATLANSÁG).
A fogalomkör kardinális jelentőségét tekintve természetes, hogy a szócsalád kifejezéseivel az ÚSZ minden iratában találkozunk. Az ÚSZ-i szóhasználatra jellemző, hogy bár a profán g. értelmezés egyes árnyalatai is felismerhetőek, alapvetően az ÓSZ-i fogalomértelmezéssel van kontinuitásban.
A zaó kifejezés fontosabb jelentésárnyalatai: az ember földi, testi élete, a halál állapotának ellentéteként (Mt 4,4 par; 9,18 par; 27,63; Lk 2,36; 15,13; ApCsel 10,42; 26,5; 28,4; Róm 7,1; 14,7; 1Kor 9,14; 2Kor 1,8; 4,11; Gal 2,14; 1Thessz 4,15; 1Tim 5,6; Zsid 2,15; Jak 4,15). Vonatkozhat ebben az értelemben olyanokra, akik valamilyen módon újraéledtek, feltámadtak (Mt 9,18 par; ApCsel 9,4; 20,12; Jel 20,4k). Így különösen is hangsúlyosan a halálból feltámadt Krisztusra (Mk 16,11; Lk 24,5; ApCsel 1,3; Róm 14,9; 2Kor 13,4; Jel 2,8). Szerepel a kifejezés olyanokkal kapcsolatban, akik betegségből gyógyulva, vagy valamilyen veszélyből megszabadulva életben maradtak (Mk 5,23; Jn 4,50kk; 1Thessz 3,8; Jak 4,15). Istennel kapcsolatban, jelzői formában, arra utal, hogy Isten felett nincs hatalma a halálnak, hanem örökké él (Mt 16,16; 26,63; ApCsel 14,15; Róm 9,26; 2Kor 3,3; 6,16; 1Thessz 1,9; 1Tim 3,15; 4,10; Zsid 3,12; 9,14; 10,31; 12,22; Jel 7,2). Vannak esetek, amikor az élet színtere, szférája a hangsúlyos, így a földi élet szembeállítása a mennyei életformával (Fil 1,21k; Gal 2,20; Kol 2,20). Az anyagi jellegű életfeltételekről van szó a Mt 4,4; Lk 4,4; 1Kor 9,14-ben. A szó jelentéstartalmának egy másik csoportját képezik azok a textusok, amelyek esetében a megújult, az új életről van szó. Ilyen élet a hívők osztályrésze már ezen a földön (Jn 5,25; 6,57; Róm 6,11; 7,9; Zsid 12,9; Gal 2,19; vö. Jel 3,1). Ez az életforma a SZENTLÉLEK szerinti élet (Gal 5,25), ill. Krisztusban való élet (Gal 2,20; vö. 2Kor 13,4). Ennek a jelentéscsoportnak egy másik árnyalata, amely a halál utáni, örök életre vonatkozik (Lk 10,28; Jn 11,25; 14,19; Róm 8,13; Zsid 12,9). Az »örök élet« kifejezésre vonatkozóan megállapítható, hogy azt Krisztus követői már a jelenben is birtokolhatják, és pontos határvonal (vö. HALÁL) a jelenlegi és jövőbeni élet között nem mindig ismerhető fel (Jn 6,51kk; 1Thessz 5,10; 1Jn 4,9; 1Pt 4,6; Róm 1,17; Gal 3,11; Zsid 10,38). A harmadik fő jelentéscsoport az életfolytatással, életvitellel kapcsolatos, tehát hangsúlyozottan etikai töltésű, pozitív és negatív értelemben egyaránt (Lk 10,13; Róm 6,2; 8,12; Gal 2,14; 2Tim 3,12; Tit 2,12; Kol 3,7). Ezen belül valakinek vagy valaminek a hasznára élni: Istennek (Lk 20,38; Róm 6,10; Gal 2,19), Krisztusnak (2Kor 5,15), az igazságnak (1Pt 2,24). Róm 14,7 szerint ez azt jelenti, hogy az ember nem önmaga számára él. Végül átvitt értelemben vonatkozhat a kifejezés élettelen dolgokra: az élő vízre, azaz a forrásvízre a ciszternában összegyűlő »holt vízzel« (Jn 4,10; 7,38) szemben. Isten igéje: élő Ige (ApCsel 7,38; 1Pt 1,23; Zsid 4,12). A keresztyén reménység: élő reménység (1Pt 1,3), Jézus az élet kenyere (Jn 6,51), élő kő (1Pt 2,4). A keresztyének: élő áldozat (Róm 1,21) és ők maguk is élő kövek (1Pt 2,5).
Alapvetően hasonló jelentésárnyalatok közütt mozog a zóé = élet főnév is. Vonatkozik a fizikai értelemben vett életre (Róm 8,38; 1Kor 3,22; Fil 1,20), az életidőre (Lk 16,25; ApCsel 8,33; 1Kor 15,19; 1Tim 4,8; Zsid 7,3; Jak 4,14). A természetfeletti, örök élet vonatkozásában Istenre (Jn 5,20kk), Jézusra (Jn 5,26; ApCsel 3,15; Kol 3,4; 1Jn 5,11). A hívők kegyelemből új életben járnak (Jn 3,15; 5,24kk; 6,68; ApCsel 5,20; Róm 6,4; 7,10; 2Kor 4,12; 2,16; Ef 4,18; 2Tim l,1kk; Tit 1,2; 1Pt 3,7; 2Pt 1,3). Ez voltaképpen már az örök élet kezdete, amely a földi lét után folytatódik (Mk 10,30 par; 10,17 par; Mt 25,46; Róm 2,7; 5,17; 11.,15; Gal 6,8; 1Tim 1,16; 6,12; Júd 21). Ez az igazi élet (1Tim 6,19).
Az élettel kapcsolatos másik alapszó a bioó és származékszavai: biosz, biotikosz, bioszisz. Ezek az ÚSZ-ben ritkán fordulnak elő. A kifejezés a profán g. nyelvhasználatban az életet a maga konkrét megnyilvánulásaiban, érzékelhető jelenségeiben jelenti. Gyakran jelenti az élettartamot, ill. az életkort. A biosz kifejezetten az egyén földi életére vonatkozik, de az idők folyamán egyfelől filozófiai töltést kapott, és az életet nem a maga történeti egyszeriségében és egyediségében, hanem mint időfeletti, általánosított létformát jelentette, és ebből következően etikai színezetűvé válik. Másfelől a szó jelentése eltolódik az »életfeltétel, jövedelem, vagyon«, általában az »élethez tartozó, mindennapi« jelentés irányába. A LXX a szóval a jamim: napok kifejezést fordítja.
Az ÚSZ-ben mindhárom jelentésárnyalat felismerhető, bár a profán használathoz képest jellegzetes hangsúlyeltolódásokkal. Kifejezetten az életkort, az életidőt jelenti ApCsel 26,4; 1Pt 4,2k-ben. A mindennapi életre vonatkozik 1Tim 2,2; 2Tim 2,4-ben. A biosz az ÚSZ-ben legtöbb esetben a vagyont, ill. az élet külső kereteit, szükségleteit jelenti (Mk 12,44 par; Lk 8,14; 15,12; 21,34; 1Jn 3,17). Etikai töltése van a kifejezésnek az 1Jn 2,16-ban, és bizonyos mértékig Lk 8,14-ben. A kifejezéscsoport ritka ÚSZ-i előfordulási arányának okát abban kereshetjük, hogy ÚSZ-i felfogás szerint az ember életének célja nem önmaga építése, hanem a másik emberért és Isten előtti felelősségben folytatott élet, márpedig e téren a profán használatban a szó erősen leterhelődött.
Megemlítendők még az élet fogalmával kapcsolatban az alábbi ÚSZ-i kifejezések:
A szóma jelentése: test. A profán g. nyelvhasználatban eredetileg az emberi vagy állati holttestet, tetemet jelentette. Később a jelentés eltolódott az »egész test«, ill. a »személy, egyéniség« értelem irányába. A g. filozófiai gondolkodás alapvetően mint a lélek börtönét tekintette, amelytől megszabadulva juthat el az ember a tökéletes életformára. Az ÚSZ-i használatban ugyancsak megtalálható a »holttest« jelentés (Mt 27,58; Mk 15,43; Lk 17,37; 23,52; ApCsel 9,40; Zsid 13,11), legtöbbször azonban az élő emberi vagy állati testet jelenti (Mt 5,29k; 6,22k; 26,12; Mk 5,29; 14,8; Lk 11,34; Jn 2,20k; Róm 1,24; 1Kor 6,18; Róm 4,19; 7,24). A szóma egyfelől a földi élet megjelenési formája (2Kor 5,6; 12,2; Zsid 13,3), a személyiség (Róm 12,1; Fil 1,20; Ef 5,18), másfelől a feltámadott testet is jelentheti (1Kor 15,35kk, ld. még KRISZTUS TESTE).
A szarksz = hús, a h. bászár megfelelője. Jelentheti a földi ember halandó testét, annak anyagi mivoltában, magát a halandó embert (Mt 19,5; 26,41; Lk 3,6; 24,39; Jn 1,14; 3,6; Róm 1,3; 2,28; 9,3; 1Kor 5,5; 15,39; 2Kor 4,11; Ef 2,3; Zsid 12,9). A fogalom Pál apostol teológiájában különös nyomatékot kap. Bizonyos esetekben az ember gyengeségére, mulandóságára, kiélezettebben bűnösségére utal (Róm 3,20; 6,19; 7,5; 7,18; 7,25; 2Kor 7,1; Gal 3,3; 5,13; Ef 2,3; Kol 2,13). A test szerinti (kata szarka) magatartás a TÖRVÉNY betöltésére irányuló, saját erőben bizakodó erőfeszítés (Gal 3,3), amely a saját igazságra épít (Róm 2,29; Fil 3,9), saját bölcsességben bízik (1Kor 1,26kk). Ez az út a »nyilvánvaló bűnökhöz« vezet (Gal 5,19kk).
A pszükhé = lélek. A szó legősibb profán g. jelentése: lélegzet, lehelet. Az idők folyamán három fő jelentéscsoportja alakult ki: a) személytelen élettényező, amelynek eltávozása megszünteti magát az életet. Így használatos abszolút értelemben, »élet« jelentéssel is. b) Az emberi személyiség, olykor az »én« kifejezése. c) A testhez önállóan kapcsolódó lélek, amely a testnek mozgást, karaktert, gondolkodóképességet kölcsönöz, érzelmeket ad. A LXX a pszükhé kifejezéssel legtöbbször a nefes, néhányszor a léb, ill. a hajjim szót fordítja. Az ÚSZ-i jelentéshasználatban is szerepel a szó, mint az élet székhelyének, ill. magának az életnek a kifejezése (Mt 2,20; 6,25 par; 10,39 par; 20,28 par; Mk 3,4; Lk 9,56; 21,19; Jn 10,11; 12,25; 13,37; 15,13; ApCsel 15,26; 20,24; 27,10; Róm 11,3; 16,4; Zsid 10,39; 1Jn 3,16; Jel 8,9; 12,11). Több esetben a »lélek« kifejezés pars pro toto jelenti az élő embert (ApCsel 2,41; 27,22; Róm 13,1). Pál tanításában alkalomszerűen a földi ember egzisztenciájának, mulandóságának a kifejezése (vö. ÉRZÉKI TEST; LÉLEK; EMBER).
A pneuma kifejezés eredete a profán g. nyelvben a levegő mozgásával, a légzéssel van kapcsolatban. A lélegzetnek, mint az élet alapvető megnyilvánulásának a felismerése vezet a »lélek« értelemben való használathoz. A LXX az esetek túlnyomó többségében a ruah fordításaként használja. Az ÚSZ-ben az emberre vonatkoztatva jelenti az életerőt, vagyis azt a tényezőt, amely az embernek életképességet ad (Mt 27,50; Lk 8,55; Jn 19,30; Lk 23,46; ApCsel 7,59; Jak 2,26; Jel 11,11), valamint a lelket, mint az élő ember önálló, nem materiális alkotóelemét (1Kor 5,3; 7,34; 2Kor 7,1; Kol 2,5), az érzelmek és az akarat kiindulópontját (Mk 2,8; 8,12; Lk 1,47; Jn 4,23k; 11,33; ApCsel 17-16; Róm 1,9; 2Kor 2,13; 7,13, ld. még LÉLEK; SZENTLÉLEK).
A vér (haima) és SZÍV (kardia) szavaknak a jelen szócikkel kapcsolatba hozható jelentésárnyalatait tekintve megállapítható, hogy azok lényegében megfelelnek az ÓSZ-i szemléletnek.
3. Az élet eredete
Az élet eredetével és forrásával kapcsolatos legalapvetőbb ÚSZ-i felismerés, hogy Isten él. Tekintve, hogy a B szemlélete szerint az élet és a mozgás, ill. a tevékenység szinonim fogalmaknak tekinthetők, mindenekelőtt a teremtés és Izráel, ill. az egyház története a bizonyítéka Isten élő voltának (5Móz 5,23; Józs 3,10; 1Sám 17,26; 2Kir 19,4; Mt 16,16; Jn 6,57; ApCsel 14,15; Róm 9,26; Jel 7,2). Jahve éppen ebben a tekintetben különbözik a bálványoktól, akik nem élnek, és így tevékenységet sem tudnak kifejteni (Zsolt 115,4kk; Ézs 44,9kk; Jer 10,8kk). Az élet Isten tulajdona (Jn 5,26), Isten életének nincs időbeli határa (Dán 12,7; Jel 4,9kk; 10,6; 15,7), ezért egyedül ő halhatatlan (1Tim 6,16 vö. HALHATATLANSÁG). Isten életének örökkévalósága és megingathatatlansága olyan mindenek felett álló valóság, amely a legbiztosabb garancia egy isteni kijelentés (4Móz 14,28; 5Móz 32,40; Ézs 49,18; Róm 14,11) vagy egy emberi közlés igazságvoltára (Bír 8,19; 1Sám 19,6; Jer 5,2).
A fentiekből következően a. B általánosan és következetesen érvényesülő szemlélete, hogy az ember és állat életének forrása maga Isten. Ez kifejezésre jut egészen általános jellegű megfogalmazásokban (Ézs 42,5; ApCsel 17,25; 1Tim 6,13). Máshol élesen megfogalmazódik, hogy Istennek korlátlan rendelkezési joga is van az emberi és állati élet fölött (5Móz 32,2; 1Sám 2,6; Jób 12,10; 34,11k; Zsolt 104,29k). Ezt a rendelkezési jogot fejezik ki képes beszéd formájában az ÉLET KÖNYVÉ-vel kapcsolatos lokusok (2Móz 32,32k; Zsolt 69,29; Jel 3,5). Isten hatalma olyan mértékű, hogy ő a halottnak is visszaadhatja az életét (Jn 5,21; Róm 4,17). Rendkívül markánsan juttatja kifejezésre az élet Istentől való eredetét az 1Móz 2,7 antropomorfizáló leírása.
4. A földi élet jellemzői
Az ember és az állat élete mindenek felett való érték (Jób 2,4; Préd 9,4kk; 11,8; 5Móz 30,15kk), amelynek fenntartására, megóvására törekedni, azért fáradozni kell (1Móz 3,17kk; 2Móz 20,8kk; Zsolt 128,2; Préd 3,13; Péld 10,4; 1Thessz 4,11; 2Thessz 3,10 - vö. DOLGOZIK), amelyet azonban gondok és fájdalmak fenyegetnek (1Móz 21,16; 45,26k; 1Sám 1,7k; Zsolt 31,11; 116,8; JSir 1,1k; ApCsel 9,29k), nélkülözések és betegségek ásnak alá (4Móz 21,8; Bír 15,19; 2Kir 1,2; Ézs 38,9; Lk 13,11; 2Kor 12,7; 1Kor 11,29k). Akit ezek sújtanak, kiszolgáltatva érzi magát a halálnak (Jób 33,22; Zsolt 18,5k; 22,16; 88,4). Ha viszont úrrá tud lenni rajtuk az ember, akkor újjáéled (2Kir 20,7; Zsolt 30,4; Mk 5,23; Jn 4,50). Az ember életét a másik ember is fenyegeti 1Móz 4,14; 9,5k; 37,20; 4Móz 35,30; Jer 6,26; vö. GYILKOSSÁG). Azt az ember maga is kockára teheti (2Sám 23,17; 1Krón 11,19), vagy akár el is vetheti (1Sám 31,4; Mt 10,39; 16,25; 27,5; Jn 10,11kk; vö. ÖNGYILKOSSÁG). Ha viszont valakinek hosszú élet jut osztályrészül, az végül betelik vele (1Móz 25,8; 35,29; 1Krón 23,1; 29,28; Jób 42,17; vö. Lk 2,29k). Öreggé válni ugyanis minden szempontból hanyatlást jelent (Préd 12,1kk). Saját igyekezetével az ember nem tudja a maga életét meghosszabbítani (Mt 6,27 par). Annak határát Isten megszabta, ez 1Móz 6,3 szerint százhúsz esztendő, ill. hetven-nyolcvan esztendő (Zsolt 90,10). Az élet rövidségét ingatag és mulandó voltát (vö. MULANDÓSÁG) a B a képes beszéd számos eszközével fejezi ki. Az olyan, mint az álom (Jób 20,8), mint az árnyék (1Krón 29,15; Jób 8,9; Zsolt 102,12; 109,23; 144,4; Préd 6,12), mint a tovaszálló felhő (Jób 7,9), mint a lehelet vagy a szellő (Jób 7,7; 7,16; Zsolt 39,6; 144,4; Jak 4,14). Hasonló az élet az elszáradó fűhöz (Zsolt 102,12; 103,15; Ézs 40,6; 1Pt 1,24) vagy virághoz (Jób 14,2; Zsolt 103,15; Ézs 40,6; Jak 1,10; 1Pt 1,24). Az élet napjai gyorsak, mint a futár (Jób 9,25), mint a takács vetélője (Jób 7,6), mint a sáscsónak, vagy a zsákmányra csapó sas (Jób 9,26). Az élet nagyobbrészt fáradság (1Móz 3,17kk; 5,28k; Zsolt 90,10; Préd 1,3; 2,21k). Mindezek ellenére az Istenben bízó és ráhagyatkozó ember életében megvalósul az ÖRÖM is (1Kir 8,56; Zsolt 13,6; 126,5; Lk 1,47; Jn 16,22; ApCsel 13,52; Fil 4,4).
5. Az élet és az erkölcs viszonya
A sémita gondolkodásmód számára a BŰN olyan cselekvés, amely az életet aláássa és károsítja, az ember életerejét elveszi és az embert a mulandóságnak és az elmúlásnak, az enyészetnek szolgáltatja ki. Már a TÓRÁban felismerhető az a gondolat, hogy mind az egyén, mind a közösség élettartama az ember erkölcsi magatartásától függ. Ez a magatartás bizonyos esetekben általában kell hogy az isteni TÖRVÉNY megtartását, követését jelentse (3Móz 18,5; 5Móz 4,40; 6,1k; 6,24; 11,8k; 30,15kk). Bizonyos esetekben viszont konkrét rendelkezések, parancsok betartásáról van szó. A DEKALÓGUSBAN az ősök, ill. az atyák nemzedékének, és a szülők tiszteletének a követelményéhez kötődik a hosszú élet ígérete, mintegy hangsúlyozva, hogy a megfelelő erkölcsi magatartás biztosítja a generációk életének folyamatosságát (2Móz 20,12; 5Móz 5,16). 5Móz 22,7 az anyamadár életének megóvásához köti a hosszú élet feltételét. Salamonnak parancsolatai megtartása esetére ígér hosszú életet Isten (1Kir 3,14). Isten parancsolatainak megtartása, a neki való engedelmesség és az élet birtoklása közötti összefüggés a prófétai igehirdetésben is hangot kap (Ez 13,12kk; l8,1kk; 33,1kk; Ám 5,14). Az erkölcsi magatartás és az élet minősége, ill. tartama közötti összefüggés gyakori témája a bölcsességirodalomnak (Jób 5,17kk; Zsolt 9,14kk; Péld 3,1k; 3,13kk; 3,19kk; 4,10; 10,16k; 10,27). E szemlélet szerint a bölcsesség és az igazságosság az élet forrásai, amit az 1Móz 2,9 gondolatának visszatükröződéseként több helyen az ÉLET FÁJA kép fejez ki (Péld 3,18; 11,30; 13,12; 15,4). A korai halál ezzel szemben, mint a bűn következménye, büntetése szerepel (Jób 16,20kk; 22,15k; Zsolt 9,18; 26,9; 31,18; 55,24; Péld 10,27; 22,23). Mindezzel öszszefügg, hogy a bűnök egy csoportját HALÁLBÜNTETÉS fenyegeti, így pl. a HÁZASSÁGTÖRÉST (3Móz 20,10; 5Móz 22,22; vö. Péld 6,26; 6,32; 7,25kk). Sok esetben maga Isten sújtotta halállal a bűnösöket, ill. az akaratának ellenszegülőket (1Móz 6,5kk; 18,16kk; 4Móz l6,1kk; 2Sám 6,6k). Az élet megtartásának feltétele az ÚSZ szerint is Isten parancsolatainak követése (Mt 19,16kk par; Lk 10,25kk). Ilyen értelemben nevezi Jak 1,12 az életet jutalomként elnyert koronának. Magának az örök életnek az elnyerése is a cselekedetek minőségétől függ (Mt 25,31kk). Az ÚSZ szemléletére jellemző, hogy az eljövendő életet tartja igazi életnek, és annak értékét a földi élet fölé helyezi (Mt 18,9 par; 7,14; Jn 6,27; 5,24; 11,25; 17,2k; Róm 5,17; 6,23; Kol 3,4; Róm 8,11). Ennek az életnek az elnyerése nem az emberi cselekedetek, hanem a hit és kegyelem gyümölcse (1Thessz 5,9; 1Kor 15,45; Róm 6,4; 2Tim 1,1; 1,10; Tit 3,5k; Jn 14,6; 1Jn 5,11). A cselekedetek és a hit, ill. kegyelem, mint az új élet feltétele, nem jelent ellentmondást, ugyanis a feltétel a hit, ennek következménye a kegyelem, de annak elfogadása a cselekedetekben nyilvánul meg. Nem cselekedetekből igazul meg az ember, de nem is azok nélkül.
6. Élet a halál után
A B egészén végigvonuló szemlélet, hogy az ember élete nem ér véget a HALÁL eseményével, hanem valamilyen formában tovább folytatódik. Olyan lokusok, mint Jób 7,21; Zsolt 39,14; Jer 31,15 nem abszolút módon, a teljes megsemmisülés vonatkozásában értendők, hanem csak a földi élet elmúlására vonatkoznak. A halál utáni élettel kapcsolatos felfogás azonban az idők folyamán folyamatos változáson, fejlődésen ment keresztül, ezért a kérdést történetiségében szükséges megragadni. Megjegyzendő, hogy a halál utáni élet képzete valamilyen formában a környező vallásokban is megtalálható, s bizonyos esetekben azok hatással lehettek a B-i szemlélet kifejezési formáira, alapvetően és lényegét illetően azonban különböznek attól.
A legősibb felfogás valószínűleg abban fogalmazható meg, hogy a halott valamilyen módon a sírban él tovább. Valószínűleg ez a képzet áll annak a fordulatnak a hátterében, amely szerint a halott őseinél, atyáinál pihen meg, s ez adta meg a családi sírba való temetkezés jelentőségét is (1Móz 25,8; 35,19; 37,35; 37,30; Bír 8,32; 1Kir 2,10; 13,22). Sokkal pregnánsabb azonban az a nézet, amely szerint az ember halála után a SEOLba, a holtak hazájába távozik, ahol egy sötét, vigasztalan és reménytelen létforma vár rá (1Móz 37,35; 4Móz 16,30; Jób 7,9; Zsolt 139,8; Péld 1,12; 9,18; Ézs 57,9; 14,9kk; Ez 26,20; 31,14; 32,18). Ezzel a gondolattal rokon, annak mintegy más formában történő kifejezése, hogy az embernek vissza kell térnie a porba, amelyből vétetett (1Móz 3,19; Zsolt 90,3; 104,29; 146,4; Préd 12,7). A legrégebbi időkben felismerhető az a több helyen viszszatükröződő gondolat, hogy a halál utáni élet teljesen kívül esik Isten fennhatóságán, ott megszakad vele minden kapcsolat (Zsolt 6,6; 88,11; 115,17k; Ézs 38,18k). Ez a nézet kollektív vetületében úgy nyilvánul meg, hogy Izráelnek, mint népnek, a jövőben remélt üdvét is csak földi keretek között gondolták el hosszú ideig (Ézs 10,20k; 37,32; Jer 31,7; Ám 5,15; Mik 5,6; Zof 3,12k). Izráel katasztrofális hanyatlásával párhuzamosan, amely azonban a szabadulás reménységét nem szüntette meg, valamint az egyéni élet problematikájának az előtérbe kerülésével azután felerősödött az a gondolat, hogy Jahvénak van hatalma és befolyása a halottak világára, a halál utáni életre is (5Móz 32,22; 1Sám 2,6; Zsolt 23,4; 30,4; 16,10; 73,26; 86,13; Ézs 7,11; Ám 9,2). Ebből a szemléletből következően bontakozott ki azután az a felfogás, amely szerint a jók és a gonoszok sorsa a halál után különböző (4Móz 16,30; Jób 24,19; Zsolt 9,18; 31,18; 49,15; Péld 9,18; Ézs 14,9kk; 66,24). Ez 32,17kk a holtak birodalmának különböző helyeiről beszél, egyfelől Izráel ellenségei, másrészt a régen élt hősök számára. Újabb fejlődési foknak tekinthető a FELTÁMADÁS gondolatának kialakulása és fokozatos előtérbe kerülése.
Az ÚSZ-ben számos esetben felismerhető a halál utáni élettel kapcsolatos ÓSZ-i felfogás továbbélése. Mt 12,40; ApCsel 2,27; 2,31; Róm 10,7; Ef 4,9; Jel 20,13k részben az ÓSZ-re történő közvetlen utalás formájában beszélnek arról, hogy minden ember a halottak birodalmába kerül. Lk 16,19kk a kegyesek számára elkülönített helyről, az ÁBRAHÁM KEBELÉről beszél, amely élesen el van választva a bűnösök számára fenntartott POKOLtól. Lk 23,43 az üdvösségre jutók tartózkodási helyeként említi a PARADICSOMot. Krisztus feltámadása után az Atya jobbjára ült (Mk 16,19 par; ApCsel 2,23k; Zsid 8,1; Ef 1,20; 1Pt 3,22). Általa a hívőknek is polgárjoguk van a MENNYben (Fil 3,20), ott van örök lakásuk (2Kor 5,1). A Krisztushoz hűségesek a mennyben jutalomban részesülnek (Mt 5,12; Lk 6,23). A halál és a feltámadás közötti állapotról részletes ismereteket nem közöl az ÚSZ, e vonatkozásban inkább arról van szó, hogy vigasztalást nyújt a hívők számára: ebben a helyzetben sem szakadnak el Krisztustól (Jn 11,24kk; 8,51; ApCsel 7,59; Róm 8,38k; 14,8; 2Kor 5,1kk; Fil 1,23; Jel 14,13). A bűnösök ezzel szemben a pokolba, a GYEHENNÁra kerülnek (Mt 5,22; 10,28; 25,41; 23,15; 9,43; Lk 12,5; Jak 3,6). Jel 20,14 szerint végül a halál és a pokol belevettetik a tűz tavába és véglegesen rnegsemmisül.
7. Az élet célja
Az ember élete céljának megfogalmazása minden vallás és filozófia végső nagy kérdése. A kérdésre a B is megfogalmazza a maga válaszát, amely azonban lényegét illetően különbözik minden más megoldási kísérlettől, amennyiben a válaszadás középpontjába nem az embert, hanem magát Istent állítja. E felelet megközelítése során azonban a kiindulópont mégis az embernek a világban elfoglalt helyzetéből adódik.
Az ember földi életének két koordinátája van: a színtér, amelyen születés és halál között tartózkodik, és az idő, amelyhez létének eseményei és saját cselekvései kötődnek. Az egyik a világ (kozmosz), a másik a történelem kategóriáiban ragadható meg. Létének értelmezése és élete céljának megfogalmazása ehhez a két viszonyulási ponthoz kapcsolódik. A B egybehangzó tanítása szerint mindkettő Isten folyamatos fennhatósága és uralma alatt áll, és azok végső célja az ő dicsőítése. A teremtéssel kapcsolatos B-i lokusok nem elsősorban a teremtés tényének bizonyításában érdekeltek, hanem Istennek a teremtésben megvalósuló hatalmát és abban kijelentett dicsőségét állítják előtérbe (4Móz 14,21kk; 2Krón 2,11; Zsolt 19,2; 89,13; 74,14; 95,5k; 115,15; 121,2; 33,6; Ézs 6,3; 43,6k; 44,24; 45,8kk; Neh 9,6; Hab 2,14; ApCsel 4,24; 14,15; 17,24; Jel 4,11).
Ugyancsak Isten hatalma és dicsősége nyilvánul meg a történelem eseményeiben. Izráel önmagával kapcsolatos legalapvetőbb felismerése, hogy történetét, annak kedvező és kedvezőtlen fordulataival együtt Isten határozza meg és irányítja (2Móz 4,22; 5Móz 33,10; 2Sám 7,23; Zsolt 14,7; 25,22; Ézs 14,1; 27,6; 40,27; Jer 31,10; Jóel 2,27 - vö. SZÖVETSÉG). Isten történelemformáló ereje és hatalma azonban nem csak Izráelen, hanem a többi nép felett is érvényesül (2Móz 14,4; Bír 3,1; Zsolt 46,11; Ézs 40,5; 45,1; 59,19; Jer 10,7).
Erre a két meghatározó tényezőre épül az a felismerés, hogy az ember létének, akit Isten teremtett világa és a történelem középpontjába helyezett, végső célja: Isten dicsőítése (Zsolt 57,6; 72,19; 97,6; 108,6; Ézs 6,3; Hab 2,14; Mt 9,8; 15,31; Mk 2,12; Lk 5,25; 7,16; 23,47; ApCsel 11,18; 21,20; Róm 15,6; 2Kor 4,6; Fil 4,20). Ennek a dicsőítésnek a kötelezettsége mindenekelőtt Isten népére, Izráelre, ill. az Egyházra, azok tagjaira nézve érvényes, ezek létének végső értelme éppen Isten tudatos dicsőítésének feladatában fogalmazható meg.
Isten dicsőítésének, amelynek az egész életfolytatást át kell fognia, mind egyéni, mind kollektív vonatkozásban, két alapterülete van: az istentisztelet gyakorlása kultuszi keretek között, ill. a magánélet szféráiban, valamint az Isten által meghatározott erkölcsi parancsok, normatívák megtartása. Mindkét kötelezettségre nézve határozott B-i parancsok késztetik és kötelezik Isten népét (pl. 5Móz 6,5; 10,12; 11,13; 13,4; Józs 22,5; 23,11; Zsolt 31,24; 69,37; az Isten iránti, 3Móz 19,18; Mt 5,43; Róm 13,8; Jak 2,8 a felebarát iránti szeretetre). A kettőt egybefoglalja a Krisztus által adott kettős szeretet-parancs (Lk 10,25kk). Az istentisztelettel az ÓSZ-ben és az ÚSZ-ben Isten dicsőségével kapcsolatosan találkozunk (1Kir 8,10; Zsolt 22,23; 35,18; Ez 9,3; 43,2; Ef 5,19k; Kol 3,16, vö. KULTUSZ, ISTENTISZTELET). Isten dicsőítésének lehetősége és kötelezettsége azonban az istentisztelet alkalmain túl az egész élet minden területére kiterjed, így gyakran olvasunk Isten dicsőítéséről a legkülönfélébb élethelyzetekre utalással (2Móz 15,2; 2Sám 22,50; Zsolt 22,24; 50,15; 69,31; 103,1; 145,1; 150,6; Mt 9,8 par; 15,31; Lk 5,25; 7,16; 13,13; 17,15; 18,43; 23,47; ApCsel 3,8; 4,21; 11,18; Fil 1,11; Gal 1,24; 1Kor 10,31; 2Kor 9,13; Ef 1,2; 1Pt 2,12). Az etikai jellegű istendicsőítés alapja az, hogy Isten az embert a maga képviselőjeként, »mintegy hasonlatul« (vö. ISTENKÉPŰSÉG) helyezte a világba, és azért való felelősséggel ruházta fel és kötelezte el (1Móz 1,26k; Zsolt 8,7). Ennek a felelősségnek a minősített eseteként foghatjuk fel a felebarát iránti szeretet kötelezettségét.
Az ÚSZ-ben különös nyomatékot kap az Atya mellett Jézus Krisztus dicsősége és dicsőítése (Jn 1,14; 2,11; 11,4; 12,23; 13,31; Róm 11,36; 16,27; Gal 1,5; 2Tim 4,18; 1Pt 4,11; Jel 5,12). Az ember mennyei életformájával kapcsolatban pedig számos helyen az jut kifejezésre, hogy az üdvösség lényege: Krisztus dicsőségében való részesedés (Róm 8,18kk; 1Kor 15,42k; 2Kor 4,17; Fil 3,20k; Kol 1,27; 2Tim 2,10; 1Pt 5,1kk). Mindezekből következően magának a mennyei létformának (vö. ÜDVÖSSÉG) legvégső tartalma Isten dicsőítése (Jel 5,11k; 7,9k; Mt 16,27; 2Kor 3,18; 2Thessz 1,10kk). Ebből a szemléletből következik az a felismerés, hogy a teremtett világ, amely az ember bűne miatt romlott meg, az új életre születő emberrel együtt maga is megújul, és betölti a teremtésben kapott eredeti rendeltetését, Isten dicsőítését (Ézs 65,17; 66,22; 2Kor 5,17; Gal 6,15; 2Pt 3,13; Jel 21,1; vö. ÚJ TEREMTÉS).
SzCs
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
