FOLYTONOSSÁG: GYŰJTÉSI ÚTMUTATÓ A NÉPI TÁRSADALOM MEGISMERÉSÉHEZ
FOLYTONOSSÁG: GYŰJTÉSI ÚTMUTATÓ A NÉPI TÁRSADALOM MEGISMERÉSÉHEZ
A népi jogszokások mellett a rokonsági intézményekre terjedt ki Szendrey figyelme először. Egy megalapozatlan evolúciós elképzelést (nem elődök nélkül) elfogadva kísérelte meg a magyarságnál valószínűleg sohasem létezett matriarchátus nyomait felfedezni nevekben (Szendrey Á. 1936c; Bodrogi T. 1985), a nemzetségi szervezetét pedig a nagycsalád (családközösség) emlékanyagában (egyéb lehetőségek felvetése mellett). Ennek során figyelmen kívül hagyta Tagányi megkülönböztetését az egy telken, egy fedél alatt élő, és a külön telken, egymás közelében élő rokoni csoport között, jóllehet még idézi is annak megállapítását a házasság tilalmának a vérrokonság körét megszabó szerepéről (Szendrey Á. 1936d: 272–273; Tagányi K. 1919: 42–45), így tanulmánya nem jelentett előrelépést sem a fogalmak tisztázása, még kevésbé a valódi kérdések felvetése terén, miközben a korabeli történettudomány jelentősen előrehaladt a honfoglalás kori magyar társadalom szervezeti felépítésének, ezen belül a rokoni intézményeknek a megértésében (Hóman B. 1921: 537; Hóman B.–Szekfű Gy. 1935: 94–103).
Tanulságosabb Szendreynek az a tanulmánysorozata, amelyet az Ethnographiában közölt 1937–1938-ban.
Elsőként a falu társadalmát megosztó, csoportokra tagoló jelenségeket tekintette át. Már korábban felfigyelt arra, hogy a viselet jelzi az életkort, s annak révén hét korcsoportot különített el a gyerekektől az öregekig (Szendrey Á. 1931). Ebben a terjedelmesebb tanulmányban pedig (Szendrey Á. 1937a) sorra vette a tagoltságot előidéző egyéb tényezőket is: a vagyon, a foglalkozás, a rang, a vallás elválasztó szerepét. Nem feledkezett meg arról sem, hogy az idők folyamán változott e tényezők jelentősége, és az egyéni képességek is megmutatkoztak a tekintélyben, amelyet egy-egy személy kivívhatott magának.
Ez az írása figyelmet érdemel abból a szempontból is, hogy hogyan vonja meg a társadalomnéprajzi vizsgálódás korlátait, milyen társadalomképet sugall. Ez a kép a régi faluról kétségkívül idilli: „Az egyének nem különültek el, benne éltek a közösségben s a közösség szabályai teljes mértékben irányadók voltak életükben… Ez a közösség… nemcsak az egymás segítésére az együttszomorkodásban, de a másik örömében való részvételre is összefonta tagjait” – írja, miközben lelkiismeretesen számba veszi, hogy „A vagyonos gazda ma sem engedi gyerekét szegényebbel, pláne zsellérrel összeházasodni… A földmíves gazdák jó munkája után megbecsülték ugyan a pásztort, de társadalmilag lenézték, naplopónak, tolvajnak tartották”, és az általa felhozott példák még szaporíthatók. Tisztában volt azzal, hogy a falu átalakulóban 42van, de a folyamatot nem kívánja nyomon követni, „hiszen ez nem tartozik a néprajz körébe”. Célja: „A falusi társadalom életét, keresztmetszetét a régi élet alapján állítjuk össze, s a változást csak annyiban érintjük, amennyiben az az átalakulás folyamatát megindítja” (Szendrey Á. 1937a: 187–189). Nem meglepő ezek után, hogy a tanulmány nagyobb részét a társadalmi csoportok egyikéből a másikába való átlépést kísérő szokások leírása teszi már ki, ezen a terepen mozog otthonosan a szerző, találja meg az irányító tudományos elképzelést Van Gennepnél (1909) és a sajátos feladatot: a teljesnek feltételezett ősi és a töredékes jelen közötti kapcsolatteremtést.
Szendreynek ez a tanulmánya szimptomatikus, mert együtt található benne annak a következetlenségnek minden eleme, amely a magyar néprajznak egy újra fölfölbukkanó, az összerendező tudományos elméleteket elkerülő búvópatakát jellemzi: a hit az egykor (de vajon mikor?) volt egységes népi közösségben, párosítva a falusi társadalom sokféle tagoltságának elismerésével, sőt olykor dicséretével, de nem elemzésével és értelmezésével az átfogóbb társadalmi viszonylatok rendszerében, amelynek része, hanem feloldásával a kulturális homogenitás szokásszerű elemeinek felmutatásában. Ez a történetietlen megközelítés szükségképpen megvonja a vizsgálódás határait is, hiszen a (tagadhatatlan) változás tanulmányozása elterelné a figyelmet a központi tennivalóról, a népi kultúra és a népi társadalom megkonstruálásáról.
Ezt a műveletet nem csekély anyagismerettel végzi Szendrey, és ebből következően fontos vizsgálandó jelenségekre irányítja a figyelmet. Ilyen tekintetben különösen sikeresnek mondható a társadalmi érintkezés formáiról nyújtott áttekintése, amelyhez fogható a magyar néprajzban azóta sem íródott. Ezúttal világosan szétválasztja e társadalmi szokásokat forrásaik szerint is: az ősi hiedelmek világából, valamint a kereszténységből származókra és az úri osztálytól leszállott javakra (1937b: 384–385). Higgadt vizsgálódása tanulságos ellenpárja a kortárs szociológus Makkai János faji előítéletektől és gőgtől nem mentes, de észleleteiben figyelmet érdemlő könyvének, amely a magyar középosztály illemszabályait és viselkedésmintáit mutatja be és veszi górcső alá a kívánatosság fölöttébb szubjektív szempontjából, ugyanakkor szisztematikusabban gondolkodva (Makkai J. é. n.).
A népi társadalomról írott tanulmánysorozatát Szendrey Ákos a kikapcsolódást, szórakozást nyújtó (1938a), illetve a munkavégzést elősegítő, megkönnyítő társas összejövetelek (1938b) áttekintésével fejezte be. Az előbbit eléggé meglepő, és a közölt adatokból aligha következő módon azzal zárta, hogy „főjelentőségűnek az ősök szellemi életének fenntartását kell tekintenünk” (1938a: 137). Nem meglepő viszont, hogy a további kutatás számára termékenyebbnek bizonyult a társasmunkákról adott áttekintése, amelyeket a résztvevők összetétele és az elvégzendő tennivalók szerint osztályozott. Felvetett azonban egyéb lényeges szempontokat is, mint a munkák célja (egymás kiismerése, pénzmegtakarítás, munkaidő rövidítés, munka megkönnyítése, szórakozássá változtatása), előírásai, osztályozásuk abból a szempontból, hogy egy személy számára dolgoznak többen vagy mindenki a magáét végzi egymás mellett stb.
Szendrey Ákos az utolsó tanulmányfüggelékben a tanulmánysorozatról elmondja: „célja egyrészt az volt, hogy összefoglaljam azt a kevés anyagot, amit a magyar nép 43társaséletéről ismerünk, másrészt pedig, hogy ennek a fontos kérdésnek mintegy tájékoztató gyűjtőívét adjam” (1938b 284–285), s végül tömören fel is sorolja a vizsgálandó témákat.
A cél dicséretes volt, az úttörés ténye tagadhatatlan, de a felkészültség hiánya (Kósa L. 1989: 223), a módszertani igénytelenség meggátolta Szendreyt abban, hogy tanulmánysorozata tudományos irányváltás kiindulópontjaként szolgáljon. Jelentősége sokkal inkább a vizsgálandó témák kijelölésében, az adatok felsorakoztatásában van, mintsem valamilyen lényeges meglátásban, amelyre koncepció építhető. Aki pedig ilyen értéket tulajdonít Szendreynek, nevezetesen annak elsőként felismerését, „hogy a népi társadalom nem homogén, hanem számos csoportra tagolódhat”, hogy ennek következtében „nem beszélhetünk tehát egységes, minden rétegre kiterjedő hagyományról” (Szabó László 1970: 22, 1993: 28–29), annak nagyvonalúan el kell tekintenie a megelőző társadalomtörténeti és szociológiai kutatástól, illetve többet kell kiolvasnia Szendrey műveiből, mint amire szerzőjük vállalkozott.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
