TÁRSADALMI-GAZDASÁGI MEGHATÁROZÓK
TÁRSADALMI-GAZDASÁGI MEGHATÁROZÓK
Az építést meghatározó társadalmi-gazdasági tényezők történeti alakulása fő vonásaiban feltárt, de nem állunk ezzel egyenlő szinten a technika ismeretében. Az Árpádkori régészeti leletek vaseszközökben szegények és ez utal az építőtechnika korlátaira. A 15–16. században ez az eszközkészlet már gazdagabb, különösen a Dunántúlon (Holl I.–Parádi N. 1982). Szókincsünkben az ács szó ótörök eredetű, és fával dolgozót jelent. Ez arra utal, hogy már a honfoglalás előtt kialakulhatott egy famegmunkálásra specializálódott réteg. A megtelepülés után a fejedelmi és királyi szolgáló népek 13 Ács nevű falujáról tudunk (Heckenast G. 1970: 90–91). Még balta szavunk ótörök vagy kun eredete valószínűsíthető, de a többi famegmunkáló eszköz neve – bárd, szekerce, fejsze, fűrész, fúró – jövevény- vagy származékszó, és így ismeretük csak a 13–15. századtól valószínűsíthető (MSzSz; TESz). A régészeti leletanyagban is e századokban tűnnek fel a szélesebb vágóélű szerszámok, amelyek már átgondoltabban tervezett, nem fadöntésre, hanem faragásra is jól használható eszközök. Már a 11. századi oklevelek is egyre gyakrabban tesznek említést molnárokról, jóllehet foglalkozásnévként magyarul 98csak később, 1275-ben bukkan fel először (Györffy Gy. 1984: I. 852; TESz). A molnárság famegmunkálási ismereteket is kívánt, az állandóan forgó, mozgó szerkezetek folyamatos javításánál a faragótudás nélkülözhetetlen volt. A molnár és az ács szó még a 16–17. században is szinte azonos értelmű, és tudjuk, hogy házépítéssel a molnárok is foglalkoztak (Takáts S. 1915–1917: 432). Famegmunkálásban való jártasságuk széles körben gazdagította az építési ismereteket, és hozzájárult a technikai tudás emeléséhez még olyan esetben is, amikor közvetlenül nem vettek részt a házak építésében, mert benne éltek a falusi közösségekben és mesterségbeli tudásukat így-úgy elleshették. A famegmunkálás emelkedő szintjét jelzi, hogy a 16. századi feljegyzésekben mind sűrűbben fordulnak elő a faragóbárd, faragókés, faragószék, faragószekerce szavak. Más a helyzet a kőművesekkel és kőfaragókkal, akiknek a száma igen csekély volt. Foglalkoztatásuk lényegében várak, paloták, kolostorok, templomok stb. építésére szorítkozott, de még ezt az igényt sem tudták kielégíteni, s jelentős számban külföldről kellett hívni mestereket. Így szerepük a népi építészetben a 19. századig egészen elhanyagolható.
A 14. században már jelentkeznek azok a tendenciák, amelyek a 15. században felerősödnek, egyenletesen megmaradnak és a köznép életmódjának számottevő javulásához vezetnek, természetesen a korszakhoz viszonyítottan és békés körülmények között. Erdőirtásokkal, legelők feltörésével a szántóterület folyamatosan terjeszkedik, az agrártermelés jelentősen emelkedik. A gabona- és állatkereskedelem a parasztokat is pénzjövedelemhez juttatja. Növekszik a létbiztonság, s ezzel együtt a népesség száma. Ennek a folyamatnak a során megerősödik a közrendűek vagyoni differenciálódása, ami az építkezésben is tükröződik.
A változás jelei jól érzékelhetők a mezővárosok számának nagymérvű megnövekedésében. Az 1390 előtti mintegy 50 mezőváros mellé 1391 és 1440 között 249, 1441 és 1526 között 470 új oppidum csatlakozott (Mályusz E. 1984: 183). A 15–16. század fordulóján országos átlagban 15–25 falura esett egy mezőváros, ami mutatja az árucsere megnövekedett jelentőségét, a munkamegosztás fejlettségét (Bácskai V. 1965; Mályusz E. 1984). Ha elég egyenetlenül eloszolva is, de a falvakban is számottevő iparos élt. Az alsólendvai uradalom területén 1389-ben 8 mezővárost és 128 falut írtak össze. Előbbiekben 26 kézművest, míg 38 faluban 57 iparost (24 kovács, 14 szabó, 4 fazekas és csizmadia, 3 molnár, 2 takács, kocsmáros és 1–1 ács, szíjjártó, háztapasztó, sütő) írtak össze, a többi 90 faluban azonban egyetlenegyet sem jegyeztek fel. Vagy az ország másik feléből való példa: a Bodrog megyei Küllőd faluban 1428-ban a 35 lakos (családfő) közt 4 takács, 1–1 mészáros, kovács és kardcsiszoló akad. A közeli Belküllődben 1431-ben 31 családfő között 10 kézműves található (Mályusz E. 1984: 185–186).
A példák némileg megvilágítják a Zsigmond-kori falu társadalmának összetettségét, belső tagolódását, utalnak a technikai szint jellegére, amely hol közvetlenül, de még inkább áttételesen hathatott az építő kultúrára. Általános már a szilárdabb, magasabb falak, a kimódoltabb tetőszerkezetek készítésének gyakorlata. A korszerű tüzelőszerkezetek, tűzhelyek, füstelvezetési módok a városokban valósulnak meg és innen kerülnek a falvakba, néha jelentősen módosult formában. E tekintetben is közvetítő szerepük van a mezővárosoknak, ahol az újítások a közrendűek gyakorlatának megfelelő módon honosodnak meg, így falusi befogadásuk egyszerűvé válik. A kézművesek egyes termékei, vasszögek, ajtóvasalások, zárak, kerámiakészítmények helyenként már 99a 15–16. századi köznépi építkezésben is kimutathatók. Ugyancsak közvetítő szerepe volt – főleg a 16–17. századtól – az uradalmi gazdaságoknak s üzemeiknek. Gazdasági épületeikkel is mintául szolgáltak a paraszti gazdaságnak. A török háborúk során a várépítésre kényszerített jobbágyok új falazási technikákkal ismerkedtek meg, és ezek egy részét esetleg hasznosítani tudták otthonukban (Takáts S. 1915–1917: II. 13–15; Bakó F. 1978: 37).
A társadalmi környezeti hatások tekintetében mind a középkorban, mind az újkorban számolni kell a szomszédos tájak, országok, etnikumok és a telepítések során távolabbi vidékről érkező népesség szerepével. Ezek eltérő hagyományokkal, tapasztalatokkal, ismeretszinttel, építőkultúrával rendelkezhettek és szomszédaiknak példákkal szolgálhattak. Az építészeti hatások mindenütt átnyúlnak a politikai vagy nyelvi határokon és a szomszédos népek, népcsoportok között a kölcsönhatás szinte minden esetben megfigyelhető. Általában az átvétellel a fejlettebb szintet követik, de a természeti adottságok szabta keretek között. Az etnikai érintkezés nyomai az építkezésben minden szomszéd nép esetében kimutatható (Gunda B. 1954a: 75–82; Mjartan, J. 1974: 39, 57).
Mivel legtöbb újítás fejlettebb és általában költségesebb, nagyobb szakismeretet tett szükségessé, érthető, hogy ennek első alkalmazói a falvakban a jobb módúak közül kerültek ki. Ezek lehettek kisnemesek, gazdagabb jobbágyok, iparosok, tanultabb személyek, akiket azután lassan a többség, az átlagos vagyoni képességűek követnek, és végül a legszegényebb réteg is igyekszik hozzájuk hasonulni. De ez a folyamat igen lassú, egy településen belül több évszázadnyi típuskülönbségek figyelhetők meg az épületekben, még a 19. században is, amikorra már némileg felgyorsul a változás üteme.
A társadalmi-gazdasági környezet a királyi Magyarországon és Erdélyben a 17. században, a hódoltsági területen és a végvári övezetben a 18. században lényegesen megváltozik és folyamatosan stabilizálódik. Sűrűsödnek a hatósági (megyei, városi) rendelkezések, amelyek az építés némi szabályozására irányulnak. Ezek főleg tűzrendészeti jellegűek és az oly félelmes tűzvészek meggátolására irányulnak (Kolosvári S.–Óvári K. 1885–1904). De még ezek ellenére is számtalan esetet tudunk, amikor az egész falu vagy egy része, esetleg egy utca teljesen leég, még a 19. században is. Így érthető a tűzvésztől való állandó rettegés. A 18. század második felében a hatósági rendelkezések már egészségügyi szempontokra is tekintenek, kitérve a falanyagra, ennek magasságára, az ablak méretére, fedőanyagra stb. Mária Terézia korából ismeretesek olyan „típustervek”, amelyek a telepes falvak számára készültek és részben meg is valósultak (Mendöl T. é. n.: 179). A 19. századtól a hatósági rendelkezések egyre aprólékosabbak, sokféle szempontra kiterjednek, míg eljutunk odáig, hogy napjainkban nemcsak a fürdőszoba építése követelmény, de több helyen a tetőforma és az anyag is meghatározott. Általában mégis azt mondhatjuk, hogy a hatósági rendelkezések nem újító jellegűek, csak a már meglévő fejlettebb megoldások terjedését mozdítják elő. Ezt példázza a mérnökök által tervezett 18. századi dél-alföldi házak példája is, amelyek valójában csak az Alföld közepén már korábban elterjedt típusok alig módosított változatai.
A 18–20. századi falusi építkezés alakulásában nem is ezeket a hatósági rendelkezéseket tekintjük döntőnek, hanem a termelési módokban beállott változásokat és az életmódban jelentkező új igényeket. A török hódoltság megszűnésével lassan konszolidálódnak a közállapotok, az elpusztult területek újranépesülnek, az agrártermelés jelentősen megnő, az ipar és a kereskedelem virágzásnak indul, és ezzel megteremtődik a fejlettebb 100építőkultúra alapja. Az átalakulás azonban több vonatkozásban is egyenetlen. A kedvezőbb adottságú mezőgazdasági területeken gyorsabb, másutt lassabb, a vagyonosabbaknál erőteljesebb, a legszegényebbeknél szinte stagnál.
A változás az építőanyag tekintetében különösen szembeötlő. Az erdőirtások, háborús pusztítások következtében megcsökkent faállomány miatt – különösen a megnövekedett népességhez viszonyítottan – korlátozzák a fa felhasználását. A 18. században már bőven találkozunk földesúri rendelkezésekkel, amelyek még az erdős területeken is nehezítik vagy egyenesen tiltják a fa- vagy favázas házak építését (Bakó F. 1967: 166–167; Takács L. 1977: 343–344). A tiltás okai között bizonyára a fa piaci árának és keresletének megnövekedése sem mellőzhető. Ugyanezen okból szorgalmazzák a földfalú házak készítését, amelynek technológiája és máig ismert változatai már kialakultak, és így terjedésüknek nincs semmi akadálya.
A különösen az Alföldön jelentkező fahiányt némileg enyhítette a fakereskedelem 18–19. századi fellendülése. A faszállítás vízi úton, tutajjal történt.
Már 1075-ből van ugyan adatunk a garami tutajozásról, de még évszázadokig nincs szó arról, hogy a népi építészet építőanyagát ne a közvetlen környezetből elégítsék ki (E. Okl. T. I: 1). A 18. században indul csak meg ez a folyamat a faúsztatás kiterjedésével. A Vág, a Garam, a Duna, valamint a Tisza és a Maros közvetítésével nagy tömegben jut le a fenyőfa a Kárpátok erdeiből az Alföldre (a városokba is), és ezzel egyrészt a fahiányt pótolják, másrészt a jobb minőségű faanyaggal nagymértékben javul főleg a lakóházak födémének és tetőszerkezetének a minősége. Az alföldi folyószakaszokon sorra létesülnek fatelepek, „purtusok”, ahonnét a falvak, mezővárosok lakói nemcsak rönkfát, hanem deszkát, pallót, gerendát, sőt készre kifaragott kisebb épületeket is beszerezhettek (Barabás J. 1954: 480; Juhász A. 1971: 448). A 19. századi alföldi építkezésben már általános volt az ilyen úsztatott fának a felhasználása. Szállítottak fazsindelyt is, de ezt leginkább csak középületek s egy-egy jobb módú polgár házának fedésére használták, az Alföldön ez nem vált általánossá. Kisebb mértékben Ausztriából is került faanyag a Dunántúl nyugati felébe (Csorba J. 1857: 42).
A téglaégetéshez a 19. század közepéig földesúri engedély kellett, s ez is gátolhatta elterjedését. Az égetés gyakorlatának ritkasága s a szigorú tilalom nyilván a fahiánnyal is összefüggött.
Általánosan ismertek azok a fontos, 19–20. századi társadalmi-gazdasági változások, amelyek a népi építészetet közvetett vagy közvetlen módon döntően formálták, így csak röviden utalunk rájuk. A termelési szint folyamatos emelkedése, a piaci konjunktúrák és dekonjunktúrák, a feudális rend megszűnése, a népesség növekedése, a vasutak és utak kiépítése, vízszabályozások, a kézműves hálózat kiszélesülése, a gyáripar kialakulása, a táji munkamegosztás kivirágzása, a kötelező népoktatás, a mezőgazdasági gépek megjelenése, a belterjes gazdálkodás irányában tett lépések stb., hogy csak a fontosabbakat említsük. Paradox helyzetet teremtett a falu építkezéseiben az ún. szocialista rendszer és a mezőgazdaság kollektivizálása. A munkalehetőségek nagymértékben csökkentek, s ennek következtében megindult a falvak elnéptelenedése. Ugyanakkor a lakásépítés támogatást kapott, s így irracionális tendenciák jelentkeztek.
Az elmondottakból összegezve az következik, hogy a népi építkezés alakulását csak az adott korszak teljes társadalmi összefüggésrendjében szabad mindenkor vizsgálni és értelmezni, valós kép csak így alakulhat ki. Csupán ilyen kapcsolatrendszerben válhat 101világossá előttünk az a tájak szerint változó kép, amely a népi építkezést alapvetően jellemzi. A francia és magyar főúri kastélyok, templomok, kolostorok között csekélyebb az eltérés, mint egy adott időben a zalai és békési parasztházak között. Ebben semmi meglepő nincs, ha kulturális rendszerekben gondolkozunk, amelyek meghatározott társadalom termékei.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
