A TERMÉSZETFÖLDRAJZI KÖRNYEZET
A TERMÉSZETFÖLDRAJZI KÖRNYEZET
Az éghajlati tényezők az építkezésben csak nagyobb körzetben éreztetik differenciáló hatásukat. Közép-Európa – s benne a Kárpát-medence téli hőmérséklete – mindenütt szükségessé teszi a fűthető lakóházak építését. A fűtésre alkalmas a nyílt tüzelő is, de kétségtelen, hogy a klímaadottságoknak a hőtartóbb, zárt tüzelők megfelelőbbek. Itt indokolt a vastagabb, jó hőszigetelésű falak, födémek, tetők készítése. A közepes csapadékmennyiség levezetésére a 45 fok körüli tetőlejtés megfelelő. A belterjesebb állattartás igényei fedett és zárt építményeket tettek szükségessé. A takarmány, a szálasgabona biztonságos tárolása a szárazabb alföldi területeket kivéve, szintén fedelet igényelt.
Az építést meghatározó tényezők közül a rendelkezésre álló építőanyag különösen fontos. A kezdetleges szállítási lehetőségek következtében a nagy tömeget és súlyt jelentő építőanyag leginkább csak a helyi adottságok felhasználását tette lehetővé. Megfelelő építőanyag Magyarország területén elég egyenetlenül oszlott meg, s ez a táji különbségek létrejöttében fontos szerepet töltött be. Kő az ország jelentős részén egyáltalán nem fordult elő, nemcsak a síkságokon, hanem a dombos vidékek kiterjedt részein is hiányzott, így a Dunántúl mintegy felén, az Északi-Középhegység déli peremén és az Erdélyi-medence közepén. De ahol előfordult építésre alkalmas kő, a köznép a 18. századig ott sem élt vele, mert nem ismerte megmunkálását és alkalmazását. Használata előbb csak a jobb módúaknál jelentkezik, akik már szakiparosokkal dolgoztattak, de ez is csak néhány körzetben volt megfigyelhető.
Ettől teljesen eltérő a fa és a föld felhasználásában megfigyelhető tapasztalat. Ezek az építők számára majdnem mindenütt rendelkezésre álltak, ha nem is egyenlő mennyiségben 95és minőségben, továbbá felhasználásuk, megmunkálásuk jóval könnyebben elsajátítható ismereteket kívánt, amivel nagyon sokan rendelkeztek. Így érthető, hogy a népi építészetben évszázadokon keresztül a föld és fa szerepe annyira kiemelkedő volt a Kárpát-medencében.
A medence belső s nagyobb része a lombos erdő övezetébe tartozik, ahol az őshonos fák közül a tölgyfélék és a bükk a domináló, míg a hegykoszorú magasabb vonulatait tűlevelű erdők borították. Ezekkel vegyítve természetesen még sokféle fafajta: kőris, nyír, éger, cser, fűz, gyertyán stb. és számos gyümölcsfa volt a természetes növénytakaró része. A medence központi sík részén nem beszélhetünk összefüggő erdőzónáról, hanem csak kisebb-nagyobb erdőfoltokról, ligetekről, sávokról, amelyek között mezőségek, vizenyős rétek, legelők váltakoztak. A 200–300 métert meghaladó domb- és hegyvidéken már számolhatunk nagyobb, összefüggő erdőséggel, de sok helyütt léteztek tisztások, a természeti- és kultúrtáj elemeként (Csőre P. 1980). A honfoglaló magyarság elsősorban a síksági részeket s az alacsonyabb dombvidéket szállta meg, továbbá a folyóvölgyeket, ahol állatai számára elegendő legelőt, vizet, a maga részére pedig művelésre alkalmas, szántható területet talált. Telephelyeikhez közel azonban mindenütt akadt elegendő fa, nemcsak a tüzeléshez, hanem az építéshez is (E. Okl. T. I.).
Ezzel kapcsolatban vitatható kérdés csupán az Alföldön merülhet fel, amely nagyrészt a ligetes sztyeppe övezetéhez tartozik, amit leginkább tölgyesek tarkítottak, de akadtak nyíresek, nyárasok stb. is. Középkori okleveleinkben az alföldi erdőknek számos nyoma van. Ha ezek kiterjedése viszonylag csekély is lehetett, a középkori Alföld korántsem volt olyan fátlan, mint 1750 és 1850 között. A pusztásodás okát többen a török hódoltság következményének tartják. Tény az, hogy a török a megmaradt lakosságtól, különösen az alföldi városok lakóitól folyton követelt jelentős mennyiségben tűzifát vagy az erődítések építéséhez, javításához épületfát, ami a pusztásodáshoz lényegesen hozzájárulhatott. 1559-ben a szolnoki török bég megengedi Debrecen részére, hogy bárki erdejéből fát vághassanak, csak a szolnoki vár építéséhez a szükséges fát biztosítsák (E. Okl. T. I: 60). Elég sok szétszórtan található feljegyzés igazolja a megszállók faigényét. Mégis az Alföld pusztásodását nem írhatjuk teljesen a törökök számlájára. Legalább ennyire hozzájárult a demográfiai kép megváltozása, a hallatlanul megemelkedett népességszám, s ennek építő- és tüzelőfa igénye a 18. századi békés fejlődés korában.
Azzal is számolni kell, hogy a fahiány, az erdőtlenség mértéke az egész Alföldön nem volt egyforma. Az egykor legsűrűbben lakott országrész, a Dél-Alföld már a középkor végén erősen fátlan lehetett. Bertrandon Brocquičre 1433-ban az országon átutazva azt jegyezte fel, hogy Belgrád és Szeged között egyetlen fát sem látott egy patak mellett fekvő kis berkesen kívül (Szamota I. 1891: 91). Ugyanakkor tudjuk, hogy az Alföld síksági peremein, Szatmárban, Szabolcsban, de még Békés megyében is, a tölgyesek helyenként szinte napjainkig megmaradtak, csak a területük szűkült össze. Számottevőnek kell tartani – legalábbis az építkezés szempontjából – a folyó menti galériaerdőket és a mocsárvilág erdeit. Tudjuk, hogy ezek a 19. századi vízszabályozások előtt széles sávban végigkísérték a Dunának, továbbá főként a Tiszának és mellékfolyóinak a holtágait is. A Nagy- és Kissárrét nemcsak sást és nádat termett bőven, hanem partjain, szigetein fák is díszlettek, s elfogadható faanyagot szolgáltattak az épületekhez. Különösen bőven termett itt a vessző, gally, karónak való fa, amelyekből nemcsak a ház fala, hanem ajtó, födém, kémény, oromfal stb. is készülhetett. Olyan mértékű fabőséget azonban 96még a középkorban sem tételezhetünk fel, amely a boronaépítkezést lehetővé tette volna, amihez sok és jó minőségű, elsősorban fenyőfára lett volna szükség. A cölöpvázas épületek azonban nem kívántak elsőrendű faanyagot, és a gyengébb minőségű az Alföld nagyobb részén a köznép számára is elérhető volt, helyben be lehetett szerezni. A tetőszerkezet szarufáit is elő tudták állítani bármilyen gömbfából, csupán a szelemenhez kellett hosszabb és vastagabb gerenda. Hasonlóan gondot jelenthetett a 2–3 hosszúágas beszerzése, amelyeknek teherbíróknak kellett lenniök, különösen a megnövekedett épületmagasság esetén. Ennek beszerzése nem biztos, hogy a falu határából megoldható volt.
Az alföldi tölgyesek kiterjedésének mértékét némileg jelzi az is, hogy az északkeleti peremterületek kivételével sehol sem bukkan fel a talpasvázas építkezés emléke.
Az ország más részein nem voltak a múltban olyan kiterjedt fátlan mezőségek, ahol az építkezéshez a köznép elérhető távolságban nem juthatott volna legalább gyengébb minőségű épületfához. Kétségtelen azonban, hogy a 14–19. század folyamán az erdőterület a magas hegyi tájakat kivéve, mindenütt erősen csökkent. Különösen a 14. századtól kezdve rohamosan növekvő szántóterület terjeszkedett az erdő rovására. Bár az erdő értékeinek felismerése már Árpád-házi királyaink rendelkezéséből jól kitűnik, ez elsősorban a vadászattal és a disznók makkoltatásával hozható összefüggésbe (E. Okl. T. I: 1–18). A középkorban az erdőirtásnak igazában nincs semmi gátja, sőt a jobbágy és a földesúr egyformán érdekelt a szántóterület növelésében. Az erdőirtás folyamata helyenként még a 18. században is megfigyelhető, kivételesen még a 19. században is. A 18. századtól kezdve azonban legtöbb helyen korlátozzák az építésben felhasználható famennyiséget (Bakó F. 1967: 166–167; Zentai T. 1991a: 32).
A mezőgazdasági célú erdőirtás mellé egyre jobban felzárkózott az ipar is. A mész- és faszénégetés, üveggyártás, hamuzsírfőzés, vasolvasztás, ércbányászat már a 16–17. században számottevő fafogyasztóvá lépett elő. Sűrűsödnek a helyi érvényű erdőhasználati szabályok, erdőrendtartások, de ezek sokkal inkább a haszonélvezetek biztosítására, mint a tényleges erdővédelemre irányulnak. Az első átfogó, országos érvényű rendelkezést csak 1754-ben bocsátja ki a helytartótanács az erdők védelméről (E. Okl. T. I: XXIV). Nem sokkal ezelőttről már tudunk helyi faültetési kezdeményezésekről, melyek elsősorban a gyorsan növő fák telepítését szorgalmazták. A figyelem először a fűzfára irányult, a hajdúvárosok már az 1740-es években ültetni kezdik, s a példát nemsokára Pozsony és Moson megye is követi. Ezekben az évtizedekben indul meg az Alföld fásításának mozgalma. 1762-ben javasolják először az akácosok telepítését (E. Okl. T. I: XXV).
E kezdeményezések eredménye inkább csak a 19. században kezd kibontakozni, de egyensúlyi helyzet még nem jött létre, az egyre növekvő igények tovább csökkentik az erdők területét, amely érthetően a 19. század végére sem gyarapodott. Az 1895. évi mezőgazdasági statisztika szerint az ország egészének 25,5%-a erdő, de Erdélyben már 35,8%. Az eltéréseket jobban tükrözik a megyei bontású adatok.
A fának az építkezésben való felhasználása nagyban függött a tulajdoni helyzettől. A nagyobb birtokosok a saját tulajdonukban lévő erdeikben szigorúbb megkötésekkel éltek a jobbágyok építési igényei kapcsán, amelyek leginkább csak a szokásjogra támaszkodtak. A közbirtokossági erdők (községi, nemesi közbirtokosság) használata demokratikusabb módon történt, jobban érvényesült az építő igénye annak ellenére, hogy az erdőket ők is őrizték, s így rablógazdálkodást a közösségi kontroll nem engedett meg.
97A másik nélkülözhetetlen építőanyag a föld, amely ha eltérő minőségben is, de majdnem mindenütt rendelkezésre állott. Tartósabban fennálló települések ott jöttek létre, ahol sárkészítéshez alkalmas földhöz hozzájuthattak. Ebben a tekintetben a legkedvezőtlenebb adottságúak a futóhomokos, lápos, mocsaras területek. Kiterjedtebb laza homokos vidék a Duna–Tisza közének egy része és a Nyírség, de foltszerűen itt is található volt kötöttebb, építésre felhasználható föld. A 19. századi vízszabályozások, lecsapolások előtt a folyók menti áradmányos területek és a tavak, lápok, mocsarak nagy területeket foglaltak el. Ezeket a települések építésekor elkerülték vagy a víz nem járta partszakaszra, illetve valamennyire kiemelkedő halmokra építettek. Az egykor igen ingadozó kiterjedésű és vízmagasságú Balatont környező falvak mind a tótól távolabb, a dombok aljába s nem a tópartra települtek. Csak a Sió-csatorna megépítése s a partvonal szabályozása után épülhettek a víz közelébe az üdülőtelepek. Hasonló a helyzet a Velencei- és a Fertő-tó mentén is. Ezeknél nagyobb területet foglalt el a Hanság, a Fejér megyei Sárrét, a bihari Sárrét, a Szernye-mocsár, az Ecsedi-láp és az Alibunári-mocsár Temesvár alatt, amelyektől csak távolabb ülhettek meg a falvak, bár sokszor ebből éltek (Kiss L. 1978; Ihrig D. 1943). Ezekben a körzetekben a helyzet csak a 19. század második felében, a vízszabályozások után változott meg és a jelentős ökológiai átalakulás a földépítkezés kiterjedését vonta maga után. Nemcsak az említett körzetekben, hanem a síksági részek egészén, legalább kisebb-nagyobb foltokban bőven termett a nád és a sás, amely az épületek számára igen alkalmas fedőanyagot jelentett, sőt a favázas házak oszlopközeinek kitöltésére, tehát falként is használható volt. Ahol bőviben voltak, ott még kezdetlegesebb építményeket is tudtak készíteni kizárólag nád, esetleg nád és sás felhasználásával.
A domborzati és talajadottságok tették lehetővé a barlanglakások készítését, amelyek a középkortól napjainkig kimutathatók a Kelet-Dunántúl löszös, márgás, a Budai-hegy-vidék mészköves területén, valamint a Mátra, a Bükk vulkanikus tufával borított vidékén, de szigetszerűen még másutt is.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
