10 Az alelnök nem szereti a készpénzt
10
Az alelnök nem szereti a készpénzt
Az alelnök nem szereti a készpénzt
Nyári délután az Otthon-körben, abban az egyemeletes Dohány utcai házban, amelynek udvarán kert volt – igaz, hogy csak ecetfákkal beültetve –, de a kert hátterében volt filagória is, ahol hűvösön lehetett kártyázni lázas játékokat, amelyek a közhiedelem szerint, hasonlók voltak a lovagi tornákhoz, amelyekben életre-halálra ment mindig a játék. Kártyáztak ebben az időben másfelé is Magyarországon, aminthogy ez a nemzeti szokásunk sohase megy ki a divatból, de talán az Otthon-körben dúlt leghevesebben a harc. Még egyforintos ferbli is volt, amely hajnal felé kétforintossá emelkedett. (A mai viszonyokhoz mérten vagyonokat jelentett egy-egy ferblikassza.) Persze ezt a nagy játékot csak a „főrendek” játszhatták, akiknek mindig volt elegendő pénz az erszényükben.
Beöthy László, a Nemzeti Színház igazgatója itt csodálkozott leginkább rossz kártyajárásán – ugyancsak itt kártyáztak egymás ellen a Faludi ikrek, akiket abban az időben még alig lehetett megkülönböztetni egymástól – Ivánfi Jenő, a Nemzeti Színház művésze, akit ez idő tájt a legszerencsésebb kártyásnak mondanak vala Pesten (mert bőrzacskóban tartogatta a forgótőkéjét, amely zsákot a szobája közepén, a lámpakampóra akasztva tartogatott, hogy az mindig szeme előtt libegjen), néha Leszkay András, akiről még nem volt bizonyos, hogy visszatér-e vidéki földesuraságnak, vagy pedig végleg megmarad a Magyar Színház igazgatójának –, Nagy Lajos, az „aradi vértanú”, akinek egyébként jól menő vendégfogadója volt Aradon –, Kiss József, a költő és A Hét szerkesztője, aki talán legjobban szeretett kártyázni minden eleven és holt poéták között –, a „pikáns” Márkus József, aki az első színházi napilapot alapította Pesten, amely még manapság is fennáll –, és Kunváry, a „nemzet gibice”, ha néha pénzre tett szert, hogy gyilkos tréfáival a legflegmatikusabb főtisztelendő urat, Kiss János pápai prelátus urat is kihozza a sodrából.
Abban az időben még olyan világ volt, hogy olyan helyeken, ahol a főtisztelendő papság is részt vett a társadalmi érintkezésekben – nem maradhatott távol a zsidó hitközség sem, amelynek képviseletében Weisz Dániel, a Zsidó Híradó szerkesztője kártyázott itt, több jókedvvel, mint szerencsével.373
Hát ez a díszes társaság rázott fel egy délután a mindennapi kártyajáték mellől, amikor Bródy Sándor beállított az Otthon-kert filagóriájába.
Váratlanul, bomba módjára jött. – Már egy esztendeje nem látta senki Pesten, amidőn Ausztriában ama szerencsétlenséget (öngyilkossági kísérletet) elkövette. Azt mondták, külföldön bolyg, Rembrandt festőművész életét tanulmányozza, levelet, újságot nem írt, és íme egy esztendő múltával betoppan az Otthon-körbe, amelynek valaha alelnöke volt, népszerűsége legtetején.
– Sándor, Sándor – kiáltozták, egymást licitálva túl az örömujjongásban azok a komoly férfiak, akiknek egy perc előtt az volt a leggyötrelmesebb gondjuk, vajon „beveszik-e” a harmadik filkót?
– Sándor, Bródy Sándor – szaladnak össze a jószívű, lelkes bohémek, a kert minden zugából, hogy a „főrendekkel” együtt ünnepeljék ők is a ragyogva, egészségben, megfiatalodottan visszatérő alelnököt, akinek szeme valódi könnyektől fénylik, midőn elhagyott hívein körültekint. És a bohémesen túláradó ünneplésben, amelyben egyszerre tucatnyi kéz nyúl a regényíró keze felé, hogy azt megszorítsa – mikor a jól beválott ferbligibicek is elhagyták tisztességesen jövedelmező ülőhelyeiket (mert a régi Otthon-körben a gibicpénz kötelező volt) –, amikor senkinek se jut eszébe „kiinni” a magára hagyatott üvegpoharat, amelybe az úgynevezett pinkát gyűjtögették vala (pedig sok pénztelen, lyukas zsebű bohém lődörög fel és alá a kártyaasztal körül) –, az ünneplés tetőpontján harsányan elkiáltja magát Faludi Sándor:
– Kérjük a legközelebbi színdarabnak – a címét. A Vígszínház főpénztára minden tekintetben rendelkezésére áll Bródy Sándornak.
Hát ez már komoly beszéd volt – a sok szívbéli, de hasznot nem hozó ünnepeltetés után. Jobbról és balról is noszogatják az alelnököt, hogy feleljen már Faludi Sándor ajánlatára, mert ilyen ajánlatot nemigen mondanak magyar írónak...
– Címet, Sándor, címet mondjon – kiáltoznak mindenfelől a lelkesek, akik valóban örülni szoktak annak, amikor a „Tőke” az irodalom segítségére indul. – Címet, Sándor! – sürgetik.
– Igazán magam sem tudom, hogy melyik színdarabtémámnak a címét diktáljam be Faludi úrnak. Pedig van legalább tizenkét témám; ráértem felettük gondolkozni külföldön, ahol úriemberek között éltem, nem kellett mindennap robotmunkát végezni. Ráértem, gyermekeim, szép színdarabokat kigondolni... Varsányinak, Hegedűsnek, a374 Fridának, akit messziről a legnagyobb magyar színésznőnek ítélek, aki tud külföldi stílusban játszani. Mi lesz belőle, ha majd egyszer igazán látja Párizst, ahol én nem szerettem lenni.
A kártyások már apránként visszaereszkednek elhagyott székeikbe, mert a zsidó Mokány Berci (Weisz Dániel) szerint: elsősorban annak nézzünk utána, amiből élünk – Bródy Sándor majd csak megél valahogy Pesten kártya nélkül is...
– Címet mondjon, Sándor, amely címre pénzt, valódi készpénzt utalványozhatnak a Vígszínház főpénztáránál.
– Gyerekek, én nem szeretem a készpénzt – mond most a legnagyobb nyugalommal B. S. úr. – Kiszerettem sok mindenből az életben – hiszen a halál torkolatából jövök –, kiszerettem a készpénzből is. Szép festményeket, szép színésznőket szeretek nézegetni, írni minél kevesebbet, mert úgysem tudnék úgy írni, mint az a hollandi zsidó, az a Rembrandt. Mit írhatok én, volt magyar költő, amikor Rembrandt festett? Igazam van, gyerekek, ha nem szeretem a készpénzt?
Ám az Otthon-körbeli gavallérokat nem olyan fából faragták ebben az időben, akik megelégültek volna az alelnök nyilatkozatával. Ők nem jártak Hollandiában Rembrandt-képeket tanulmányozni. Elég tanulmányt okozott nekik egy százkoronás bankjegy – rajta ama szép zsidó asszonnyal –, amelyhez néhanapján hozzájuthattak.
– Címet, Sándor! Címet, alelnök úr – ordították most taktusban a szegény bohémek, hogy a gazdag kártyások nem tudták „munkájukat” folytatni. A halál torkából visszatért regényíró mind bánatosabban tartogatta szivarját szája szögletében, amikor híveire tekintett.
– Rembrandt sohasem mondta meg előre címét készülő festményének, mert azoknak voltaképpen nem is volt címük, csak az utókor ragasztotta rá a címeket. Pedig Rembrandtnak se volt pénze: néha, gyakran, legtöbbször, ahogyan én ezt a lángelmét megismertem. Hagyjátok, hogy az én titkom maradjon az új színdarab címe: Hagyjátok – majd csak meglesz B. S. volt magyar költő a Vígszínház pénze nélkül is.
Ám erre a kijelentésre tört ki valójában a vihar az Otthon-kör kertjében, hogy még a szomszédos házak folyosóit, ablakait, padláslyukait, kamraszelelőit is ellepték emberek, akik a nagy lármát hallották az Otthon-kertből. Miért üvöltenek a hírlapírók, mért csapkodják a lelkesebbek375 vizestálcákkal a bádogasztalokat, mért jár felindultságában indiántáncot Báttaszéki Lajos, és őrjöngve emlegeti:
– Az alelnök nem szereti a készpénzt, meg kell bolondulni!
Bródy úr nyugodtan nézte, hogyan pirosodik ki a Faludiak arca a kártyaasztalnál, mert hiszen jogosan megsértődtek, amikor nobilis ajánlatukra Bródy úr még mindig nem sietett válaszolni. Hátul, a kertben, valaki (egy jó hangú klubtag) már intonálni kezdte a legújabb nótát valamely ismert melódia szövegére.
– Alelnök úr, nem szereti a készpénzt...
Az általános örömben, ujjongásban, táncban, állatseregleti jókedvben aztán így szólott B. S. híveitől körülvéve.
– Nem úgy értettem, gyerekek, hogy általában nem szeretem a készpénzt. Nagy különbség van készpénz és készpénz között. Van kis készpénz, és van nagy készpénz. Én a kis készpénzt nem szeretem, mióta megismerkedtem avval a Rembrandttal. Sokat lehet attól tanulni, mindnyájan elmehetünk hozzá iskolába, habár valójában neki se kicsi, se nagy pénze nem volt. Én már csak a nagy készpénzt szeretem, bevallom gyöngeségemet, ha válogatni lehet a készpénzek között.
Megint csak elkezdődött az előbbi kerti ünnepély az alelnök körül. A vademberek táncát járták némely lelkesek, és magukból kikelve kiáltozták:
– Az alelnök a nagy készpénzt szereti!
Faludi sértődötten hallgatott. Majd megszólalt:
– A Vígszínháznak van Nagy Készpénze is. Csak címet, címet mondjon, Sándor – szólt végül esdekelve.
– Címet? – felelt B. S. – Olyan jó címet úgysem találok ki többet az életben, amilyen jó színdarabcím A dada volt. Ennél jobb cím úgysincs a lexikonokban. Három színházban is játszották, és három színházba vitte el a közönséget. Most hátra volna még egy cím, amelyet az öreg Dungyerszkytől hallottam valaha. Okos ember az öregúr, nem beszél badarságokat. Komoly ember, aki legjobban tud kereskedni a búzával egész Európában.
– Hát halljuk az öreg Dungyerszky színdarabcímét – kérte Faludi.
– Titok. Nem tudom, hogy elárulhatom-e – felel B. S. – Az öregúr, az aranyember azt mondta nekem egyszer, hogy A tanítónő címen írjak színdarabocskát. Sok tanítónő van az országban, az ő falujaiban is. Több tanítónő van, mint postáskisasszony. Ezekről a tanítónőkről kellene egy színdarab.376
– Köszönöm, Sándor. Holnap szíveskedjék jelentkezni a Vígszínház főpénztáránál – felelt F. S. – Addig az öreg Faludival is megbeszéljük a Nagy Készpénz dolgát.
– Nem tudom, hogy elmegyek-e a pénztárhoz. Lusta ember lett belőlem, mióta Rembrandttal megismerkedtem. – Lusta vagyok én. Minek nekem a pénz. Vízvári Mariskához vagyok híva vacsorára. Bánffyval.
…De másnap mégiscsak elment a Vígszínház pénztárához B. S. úr, hogy A tanítónő című színdarabjára az első előleget felvegye.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
