9 A bécsi kórházban | Krúdy Gyula munkái

9
A bécsi kórházban

– Nem értem, Nathanson doktor úr, nem értem ezt az egész dolgot: hát nem találtam volna el a szívemet? – kérdezte Bródy Sándor a semmeringi orvost, aki fiákeren a bécsi közkórház (az Allgemeines Krankenhaus) felé szállítgatta a pisztolyát mellének szegzett írót.

– Pedig suttyomban, alattomban orvosoktól tanultam ki a szív helyzetét, fekvését, hogy ne tévedjek, amikor magamba lövök.

– A betegnek a jelen körülmények között hallgatni illik – mond Nathanson doktor a fiákerben, amelynek egyik sarkában Bródy Sándor félig fekvő helyzetben hevert. – Még maguk az orvosok se szívesen választják a szívlövést öngyilkosságnak, mert annak is nehéz eltalálni a maga szívét, aki jól ismeri fekvését. Egy középkori babona szerint a szív elugrik a golyó elől – vagy tán a kéz rándul meg... Az orvosok, ha367 öngyilkosságot követnek el: rendszerint a szájukba lőnek vagy megmérgezik magukat.

– Honnan vettem volna elegendő mérget? Ezek az osztrák gyógyszerészek mások, mint a mi kedves patikusaink – felelt B. S. – Az osztrák apotéker tanácsos, Herr Hofrat akar lenni, míg a magyar patikárius megelégszik, ha dalárdái vagy önkéntes tűzoltói elnökké választják. Itt még hashajtót sem lehet kapni recept nélkül.

Ily épületes megbeszélések közepette érkezett meg a semmeringi fiáker a bécsi közkórházba, ahol az ideiglenesen bekötözött magyar regényírót most már kórházi szolgák fektették a hordágyra, hogy a műtőterembe cipeljék.

– Kérem, Nathanson doktor – szólt a hordágyról B. S. –, kérem, szóljon a kollégáinak, hogy ne vegyék ki belőlem a golyót. Emlékül akarom elvinni magammal a másvilágra, vagy pedig – a jövő életbe.

B. S. ezután nemigen ágálhatott tovább, mert ködlovaggá válott, másnap tért magához egy kórházi szobában, ahol kívüle még három bekötözött ember feküdt. Az egyik bécsi házmester volt, aki egy színésznőért akart meghalni, mert a színésznő véletlenül éppen abban a házban lakott, ahol ő házmester volt.

Bródy úr éppen a szomszédját, a házmestert részesítgette lelki oktatásban, amikor Pestről megérkezett Ernő öccse, egy vérmes arculatú, de igen jóindulatú és szelíd lelkű fiatalember.

– Krantz úr sem találta el a szívét, pedig meg vagyok győződve, hogy ő is a szívébe akart lőni – mond Bródy úr a házmesterre mutatva, és mentegetőzve nézett Ernő öccsére.

– De hát miért tette, Sándor? – kérdezgette a felhevült öcs a kétségbeesés hangján (mert semmiképpen nem akart érdeklődést mutatni a bécsi házmester ügye iránt).

– Miért tettem? Neked mindig igazat szoktam mondani, Ernő öcsém, mert sokkal tisztább ember vagy, semhogy elbírnád a hazugságokat. Hát megmondom neked, hogy miért untam meg az életemet: mert már nem dolgoztam. Nem dolgoztam olyan őrülten, önfeledve, testi-lelki betegségeket felejtve, mint azelőttiben, hogy mindig megkönnyebbültem reggelenként, bármilyen borzasztó éjszaka után, mikor megint és megint az íróasztalhoz ültem, és írtam, írtam anélkül hogy megrendelésem lett volna, mint akár az öregedő Rembrandtnak…368 Aki bölcs ember volt, és festéssel gyógyította magát mindenféle betegsége ellen. – Hát én elfelejtkeztem erről az egyetlen medicináról, amelyet nekünk, íróknak adott a kegyelmes végzet, hogy még a legnagyobb testi fájdalmakat is leküzdjük írás közben – a múlandó lelki nyavalyákról nem is beszélve, amelyeket rendszerint igen könnyűszerrel „kiírhatunk magunkból”.

A kutya is megtalálja a magának való füvet, ha betegség kínozza. Mi, írók, ne tudhatnánk, hogyan kell magunkat gyógyítani? Én pedig eldobtam magamtól az egyetlen mentőkészüléket: nem írtam, mert komolyan meg akartam halni.

– Miért? – ismételte az ágy mellett üldögélő öcs.

– „Az írás, ha jó, legtöbbször kín” – folytatta Bródy – de többet ér minden narkotikumnál, még a legnagyobbnál, a szerelemnél is. Meg lehet bolondulni, sírból fel lehet kelni, halálból lehet visszatérni egy jó témáért, amit kifog az író magának. Nekem már nem volt témám, és ezért azt hittem, hogy a legkoldusabb, legrongyosabb, a legszegényebb ember lettem. Nem akartam rongyokban mutatkozni a világ előtt, mert szégyelltem magam... Most is nagyon szégyellem magam, hogy még csak az öngyilkosságom sem sikerült. Szégyent hoztam a családra, amelyből annyi derék, jó ember termett. Képzelem, hogy az öcséim, a fiaim mennyire szégyellik magukat ott, Pesten, a cselekedetem miatt. Berci bácsi a Royólban, Hanna Szatmárban, Ilonka Aradon... Mivé lettem, hogy még a szívemet sem tudtam eltalálni!

– Mikor én „jöttem” – folytatta másnap Ernő öccsének az előadást, miután már volt ideje gondolkozni különös helyzetén (a golyó csak súrolta a szívburkolatot, de nem érintette) – mikor én „jöttem”, Békésgyulán meg Egerben többnyire a Rocambole című francia regény füzeteit olvasgatták, adogatták egymásnak kölcsönbe az olvasók. Egerben például csak egy példányban volt meg Rocambole, ezért évekig is kellett várakozni rá az olvasónak. Sajnos, én nem várhattam meg, amíg a Lengyel kisasszonyok valamennyien kiolvassák, többre viszem, ha még manapság is a Rocambole-kötetekre várakozok.

A pesti látogató azonban türelmetlen volt, és aggódva kérdezősködött, miként töltötte B. S. az éjszakát.

– Krantz úr köhögött, és vért köpött – mondta a beteg, a szomszédos ágyban fekvő bécsi házmesterre mutatva. – Még mindig annak az énekesnőnek a nevét sóhajtozta, aki miatt öngyilkosságot kísérlett meg. Nem is lesz belőle sohase talpon álló ember. Nagy baj, amikor egy369 házmester beleszerelmeskedik a lakójába. – Én azonban többnyire káromkodtam éjszaka, amikor fel-felriadtam álmomból. Mert megint csak lumpoltam álmomban, mint valami bolygó zsidó, az álom első részében gyorsvonaton, aztán hajón, majd csak lóvasúton. Azt hiszem, Freud tanár úr, akinek álommagyarázatait legalábbis annyira értékelem manapság, mint akár Tóthnéét, a híres egri javasasszonyét: nem sok jót jósolna álmaimból.

– Vért köpött? – kérdezte a pesti látogató az átlőtt regényírót.

– Lehet, nem néztem, csak káromkodtam, mint az a hektikás szűcs, aki Egerben a szomszédunkban lakott, és minden köhintéséért az Úristent tette felelőssé. Nem is engedték be a papok a csendes délutáni litániákra, ahová pedig nekünk, zsidógyerekeknek is szabad volt eljárogatni. – Az a legnagyobb baj, Ernő, hogy az anyám csak egyszerű zsidó nő volt, nem pedig valami javasasszony. A „pesti Bulyovszky Gyula” – az az író, akit a Magyar utcában néha látogatni szoktam éjszaka: azt beszélte egyszer nekem, hogy azért nem fél sem élettől, sem haláltól, se pedig egyéb testi nyavalyától, mert az édesanyja valahol a Nyírben javasasszony, és sikerrel gyógyítja a parasztokat. Valóban, mi történhetnék az olyan íróval, akinek az anyja boszorkány? Az anyám meghalt – szegény öreg zsidó asszonyka – s az egri temetőbe tették. Ott kellene már mellette lenni nekem is.

– Hallottál valamit Pestről? – kérdezte megint az öccsét, amikor az meglátogatta a kórházban. – Én tudniillik elhatároztam, hogy sohase megyek többé vissza Pestre, amely oly méltatlanul bánt velem, holott annak a városnak áldoztam fel mindent, ami bennem valamit érő volt. Érték – ma rongy – nem is akarom többé kifoltozni –, szerződés zsebemben a halállal, ha most nem sikerült, majd sikerül máskor. Azt hiszed, vannak még jó embereim Pesten, akik még gondolnak rám? S. és W., a könyveim kiadói még csak annyira se érdemesítettek, hogy tudakozódjanak az állapotom iránt. A könyveket eladják, a pénzt a bankba teszik, az írót egye meg a fene, ott, ahol van. Így volt mindig a világon. – Rembrandt is koldus volt, amikor megöregedett. Ma ugyanazoknak a zsidóknak a maradékai, akik akár éhen hagyták volna dögleni a festőt – licitálnak a képeire. A zsidók mindig szerettek licitálni. Hát mit hallottál Pestről?

– Ne törődjék maga Pesttel. Gyógyuljon meg, és Pest akkor megint törődik magával – mond a józan öcs.

– Nem jut eszembe Pest – ha te mondod, Ernő. Te sokkal okosabb370 vagy, mint én. Négy fal között élsz a kis családodnak, és ha az emberek közé mégy, akkor nyájas vagy mindenkihez, nem úgy, mint én, aki csak azért mentem be a városba, hogy megharapjam az embereket. Nagyon szerettem harapni, amíg nem lett odvas a fogam. Nagyokat harapni színésznők lábikrájába, hogy szegénykék aludni se tudjanak darab ideig. Mi ütött ebbe a Bródyba, a Sándorba? – kérdezték éjszaka a nedves párnájukról. Most már tudhatják – kínoztak, a mellemre ültek, vagy a lábomba kapaszkodtak a nők; nem engedték, hogy egy nagy-nagy lélegzetet vegyek, hogy író legyek, ami szerettem volna, mindig csak kis cikkecskéket, beszélyeket, ostobaságokat kellett írnom, hogy egy napra se feledkezzenek meg rólam, mert akkor új napszámost állítanak be a régi, kopott, fogatlan, erőtlen napszámos helyére. Úgy szívták ki ezek a mindennapok, a belém, ruhámba, hajamba kapaszkodó nők a csontjaimból a velőt, az agyamból a messzire szárnyaló gondolatokat, a nagy koncepciókat, pedig lehettem volna Balzac vagy Zola, ha Rákosi Jenő mellett maradok, aki szerette azokat az embereket, akik egész életre terjedő terveket szövögettek: szerette a programembereket, Apponyit, Malonyait, aki sohase írt le egy sort anélkül, hogy már előre ki ne szemelte volna a kiadót, aki majd munkáját kiadja... Igaz, hogy olyan gazdag ember Malonyai? Már felolvasni se jár vidékre, szegény, fiatal írókat küld el maga helyett? Én eddig program nélkül éltem: az volt mindennek az oka, Ernő.

– Hát most ráér, Sándor, itt, a kórházban, csináljon magának valamely programot, amilyenhez kedve van. Majd utánanézünk, hogy programját megvalósíthassa.

– Rembrandt, ez a vén, izraelita festő érdekelne a leginkább, aki nem festett királyokat, de szép gyermekeket és éjjeliőröket. Elmennék oda, ahol Rembrandt lakott – külországba – száműzném magam Pesttől, aminthogy az echt írók, akik nem akarnak kedvezni sem ismerőseiknek, sem kiadóiknak, külföldön írták meg műveiket, amelyek valami nyomot hagytak utánuk. Dosztojevszkij, Puskin idegen éghajlat alatt dolgozott, nem pedig a hazája ólmos égboltozata alatt, amely alatt még csak annyit sem lehetett reményleni, hogy valaha háztetőhöz jussanak, mint például most Magyarországon Gárdonyi Géza, aki elég illetlen volt, hogy éppen az én szülővárosomban, Egerben vegyen magának házat... Mért ment éppen Egerbe – holott én már évek előtt megírtam S. és W.-nek az Egri diákok című regénykémet? Mondd, Ernő, miért ment Göre Egerbe lakni, amelyet én mindig a városomnak tekintettem,371 ahol majd az anyám mellett fogok aludni a zsidó temetőben? De hát reménylem, hogy Egerben is csak Göre marad Gárdonyi, ahogyan Halbőr marad az a Tömörkény, akinek nevét mostanában sűrűn olvasgatom.

– Ne törődjön a hazai dolgokkal, Sándor, mert akkor sohasem lesz egészséges – mond a jó idegzetű öcs, aki, ha értette is, nem akart tudomást venni azokról a férgekről, amelyek az író szívét marcangolják.

– Hát igen, legyek Turgenyev, aki voltaképpen sohase szerette Moszkvát, se Szentpétervárt, aminthogy vidéki ember maradtam én is mindig Pesten, amíg ott éltem. Egy darabig a Debrecen városához címzett vendégfogadóba is jártam ebédelni, mert ott valódi vidéki embereket láthattam, akik az imént érkeztek meg a Központi pályaudvarról. Hát Turgenyev legyek? Írjak külföldi novellákat a magyar vidéki életről? De hát nekem nincs énekesnőm, aki kertészlegényként alkalmazna házában! Ó, Turgenyev, ez a csodálatos orosz óriás, aki fehér hajával és ráncos szemeivel is annyira hatalmában tudott tartani egy színésznő-papagájt, hogy az élete végéig kiszolgálja, tisztelje, eltartsa őt, mert az orosz könyvkiadóktól ritkán érkeztek a rubelek, amint hogy énutánam sem küldenek egyetlen fityinget sem. De nekem nincs énekesnőm sem... Itt is elhibáztam az életemet, Ernő. Adynak, Bulyovszkynak, még csak a kancsi Zarándy A. Gáspárnak is van valami nője, akihez elmenekülhet rossz időkben. Ady hölgye Párizsban grasszál, Bulyovszkyné csak Pilisen, de ott takaros háza és földbirtoka van, Jolán, az éjféli irodalom Jolánja, aki az Andrássy úti kávéházakban trónol éjszakánként, Ócsán vett magának kis parasztházat, de még nem lehet tudni az írót, akit ott majd élete végéig turgenyevi módra eltart... itt is elhibáztam az életemet, kedves Ernő, mert nem gondoskodtam magamnak hűséges nőről, aki életem válságaiban, így vagy amúgy, a nők szent, önfeláldozó vagy töviskoszorús szokása szerint mellettem legyen. Istenem, Pesten tán azt beszélik, hogy egy vándorszínésznő miatt lettem öngyilkos? Pedig becsületemre mondom neked, Ernő, hogy a sült liba rossz volt, ugyanezért kidobtam az ablakon, a világító udvarra – a lichthofba. A sült, rossz libát kidobtam. Ezt nem beszélik Pesten?

– Pesten nem beszélnek semmit.

– Menj, Ernő, te egyetlen megmaradt barátom, öcsém, fiam, mindenkim, és ne szomorítsál tovább – mond a regényíró, és könnybe borult arccal a falnak fordult.372

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me