11 Az író feltámadása | Krúdy Gyula munkái

11
Az író feltámadása

– Hál’ istennek, megint újságíró lettem – mond Bródy úr nekividámodva egy szombati estén, amikor a New York kávéházban (szemközt a kasszával, ahol az ifjú hírlapírók mindig nagyon szerettek üldögélni) várakozott a vasárnapi cikke kefelevonatára. Pesti Kistükör címmel nyitott rovatot magának az Az Újság-ban, és cikkeit nagyobb kedvvel írogatta, mint kezdő zsurnaliszta korában. A hűtelen tollat, amelyet keserű megcsalatottsággal dobott el magától, nemrégiben (hogy nyomban utána öngyilkosságot kíséreljen meg), a kis acéltollat olyan szerelemmel fogta meg ismét nőies formájú kezével, mintha boldog feltámadást csupán e kis szerszám útján remélhetne.

Ifjú hírlapíró lett, aki szinte álomtalanul várta cikkei megjelenését –hátha történik valami, és vasárnap kimaradnak a cikkek Az Újság-ból. (Igaz, hogy a vasárnapi mellékleten hozták ezeket a cikkeket, amely területig nem nyúlnak el a szürke események, itt kezdődik az a vasárnapi olvasmány, amelyet a szerkesztők minden körülmények között kedveskedve nyújtanak olvasóiknak, bármi történik a világban. A vasárnapi olvasónak élveznie kell, mert vasárnap mindenki olvas.)

Ifjú bohém lett, aki nyugtalankodva tekingetett a kávéházi ajtó felé, amíg azon körülbelül tíz óra tájt be nem lépett a szerkesztőségi szolga, a nedves kefelevonattal kezében. Szivar és feketekávé járt a szerkesztőségi pedellusnak az ilyen utakért, amíg Bródy úr sietve hívta Reisz Gyulát, a kávéház főpincérét, hogy darab időre adná kölcsön ceruzáját.377

És oly gonddal hajolt a nedves papirosok fölé a kávéházi márványasztalnál, hogy a szemlélő bízvást azt hihette, hogy életének legfontosabb cikkét írta meg vala az író, és most nagyítóüvegen át keresi abban az esetleges hibákat. Itt-ott kitörölt egy jelzőt, és újat írt helyébe; megállott, ha slampos-nak ítélt valamely mondatot; új sorokat írt a régiek helyére, mert a napokban látta Molnár Ferenc egyik kéziratát, amelyben alig maradt meg valami az eredeti szövegből, annyira átjavítgatta az író munkáját, mielőtt a szedők kezébe adta volna.

„Csak Tóth Béla írt javítgatás nélkül” – mondogatták a pesti kéziratismerősök. – „Akkor szép egy írói manuscriptum, ha minél több javítás van benne. Dosztojevszkij még rajzolt is a szövegbe.”

Igaz, Bródy úr nem sokat javítgatott a kézírásában, mert örült, ha keleties formájú, de igen olvasható betűivel megtöltött egy oldal papirost. Szabályos, egyforma betűk voltak ezek: örömére a nyomdászoknak. De ebben az időben – „feltámadása után” – változtatott régi hanyagságán és vasárnapi cikkeit (amelyeket Az Újság Kóbor Tamás útján rendelt meg a hazatért írónál) a kefelenyomatban többször is elolvasta, mielőtt kiadta volna kezéből. Azt hitte ugyanis, hogy az egész ország azon töri a fejét, hogy hosszú betegsége és elnémultsága után: nem veszített-e valamit B. S. originális erejéből? – Néha felpillantott, és a szomszédos asztalnál várakozó szerkesztőségi szolga részére sört rendelt, mert kedves figyelemnek ítélte, hogy a szolga türelmesen várakozik. „Egyen egy »kis irodalmit« is!” – mond B. S. a szolgának, ha több javítanivalót talált munkáján. – Mondja meg a „doktor úrnak”, ne haragudjon rám, fontos, nagyon fontos dolog, hogy holnapi cikkem valódi eleganciában jói megfésülve kerüljön a publikum elé.

Néha éjfélre járt az idő, amíg Bródy úr elkészült munkálkodásával – csak akkor tudott jóízűen korrigálni, ha a szomszéd asztalnál vártak a munkájára.

A szolga elvágtatott a közeli szerkesztőségbe, B. S. úr pedig hanyatt dőlt a kávéházi karosszékben, és szivarja füstjét nézegette. Ha valamely kis, névtelen hírlapíró kölyök került ilyenkor melléje, annak is szívesen elmagyarázgatta, hogy az esztendő alatt, amikor voltaképpen nem dolgozott, nagyon sietősen temették őt el Pesten...

– Mintha ragályos betegségben haltam volna meg – akiről illetlenség beszélni a szalonokban, ahogyan Ottó főhercegnek nem volt szabad kiejteni nevét a bécsi udvarnál, mióta Keletről magával hozta azt a betegséget, amelyben elrothadnak még a főhercegek is. – Igen, fiúkám,378 illetlenség volt Bródy Sándorról beszélni, pedig nem tettem senkinek kárt, csak magamnak. Ha sok pénzt loptam volna, mint az a Kecskeméti gyerek, és úgy mentem volna külországba: mindenki beszélt volna rólam, még némelyek dicsérték volna eszemet is. De én csak öt forinttal a zsebemben mentem meghalni a Semmeringre, idegenbe, hogy a temetésemmel se okozzak gondot a pesti zsidóknak. Hát senki se beszélt rólam, mint ahogy Pulszky Károly barátomról se, mikor az végre az ausztráliai vizeken a tengerbe ugrott. Magyar ember az ausztráliai tengerbe. Magyar költő az osztrák szálloda kertjében! Minden jó lett volna, ha a golyó talál, ma már senki se tudná, ki volt Bródy Sándor. De a sors másképp intézkedett: – Pesten még meg kell tudni az embereknek, hogy kicsoda Bródy Sándor.

Az ifjú Pendennis Artúrok (akik közül nem mindegyiknek volt lakása, mert abban az időben még lehetséges volt a New York kávéház szeparéiban lakni, ahol még fürdőszobájuk is volt a hontalan bohémeknek), az ifjú hírlapírók tanulmányosan, lelkesen, sápadt rajongással hallgatták az éjféli mestert. Akkoriban ilyen volt a kávéházi élet Pesten – egy-egy vén éjszakázó köré helyezkedtek el a fiatalok, hogy valamely célt találjanak céltalan éjszakázásuknak. A Japán kávéházban Lechner Ödön, a zseniális építész virrasztatta maga körül az ifjakat; az Abbáziában Eötvös Károly – akit abban az időben Magyarország legnagyobb mesemondójának neveznek, tartogatta szóval a maga társaságát, hogy senkinek eszébe ne jusson hamarább elálmosodni, mint a vajdának. A New Yorkban „feltámadása” után B. S. úr helyezkedett el a kávéházi kasszával szemközt, és szivarszó mellett emlegette azokat az ellenségeit, akik sokkal nyugodtabbak volnának, ha már a föld alatt lenne...

– Sajnálom őket, szegénykéket, mert nagyon sokan vannak, akiket az életem folyamán felnevelgettem magam körül, hogy legalábbis annyi ellenségem van a városban, mint ahány bűzös kémény a háztetőkön.

(Őszre járt, a kémények valóban füstölögni kezdtek Pesten, amikor Bródy úr feltámadása után cikkeit írogatni kezdte.)

– Minden rendben lett volna a városban, ha véletlenül nem térek ide vissza. A rossz írók tovább írták volna cikkeiket, mert úgysem olvasta senki. Én se olvasom. Csak úgy kapásból megnézek néha egy nevet, egy mondatot, itt-ott, véletlenül, mert csak bolond ember olvas komolyan abban a sok nyomtatványban, ami Pesten megjelenik. Sok idő szokott elmúlni, amíg az újságokban, könyvekben egy-egy olyan mondatot379 látok, amit érdemes volt papírra vetni, szegény szerkesztőket vele vakíttatni – aminthogy szegény Schmittely barátom maholnap megvakul annak a sok rongy kéziratnak az olvasgatásába, nem beszélve Nagy Miklósról, a Vasárnapi Újság szerkesztőjéről, akit öngyilkosságba kergettek a rossz költők – a rossz költő mindig tolakodó és szemérmetlen. – De kár volt a szegény nyomdászokért is, akik kiszedték ezeket a mondatokat, az expeditorokért, ezekért a derék, hasznos emberekért, akik elküldik az újságot vagy könyvet – a postásokért, akik ráérő idejükben kénytelenek elolvasni a rossz írók mondatait... Mindenki pongyola, mindenki slampos, mindenkinek újra kellene megtanulni még a nevét is leírni. Csak Cholnoky Viktor tud még valamit, de úgy hallom, hogy az már haldoklik egy pálinkamérésben. Kereszténynek nem való a brantveint megkóstolni, mert úgy issza, mint a bort, nem tud vele jóllakni. Sajnos, én eddig nem voltam iszós, azért is vesztettem el a fejemet, de most apránként megtanulok inni. Ebédemhez minden nap megiszom két deci jó bort, mert igazuk van az öreg keresztényeknek, akik azt mondják, hogy csak így lehet hosszú életkort elérni.

(Így beszélt B. S. úr az éjszakai kávéházban sápadt, fiatal „írnokok”-nak, akik előtt még a jövendő meg se mutatkozott. – Aminthogy ebben az időben szentül meg volt győződve ő maga is, hogy voltaképpen még csak most következik jövője. Fanatikusan bízott újjászületésében – különösen így éjszakánként, mikor nem látott ellenséges tekinteteket maga körül –, ismerősök voltak a pincérek is, akik tiszteletteljes távolból hallgatták, legfeljebb egy-egy ismeretlen korhely tévedt be az „idegenek” közül a kivilágított kávéházba [amelynek kulcsát a hagyomány szerint még Steuer, a „princi”, a kávéház első bérlője a Duna fenekére süllyesztette], de az idegen korhely sem zavart itt sok vizet, inkább sört ivott valamely sarokban, amíg elbóbiskolt. Egerésző macska lépteivel járt fel és alá még nem látott újságokra vadászván egy nyugalmazott öreg színész bácsi, akit voltaképpen azért szerződtettek a kávéház tulajdonosai „vendégnek”, hogy a kávéházuk semmiféle körülmények között ne legyen vendég nélkül. Kopasz fejű, csendes, ványadt emberke volt a szerződtetett vendég, akinek sohase lehetett a hangját hallani. Persze, csak messziről fülelt Bródy úr szavaira.)

– Avval a szerencsés vagy szerencsétlen pisztolylövéssel lezárult régi életem – mond B. S. úr oly alattomos vidámsággal, mintha egy távollevő személyről beszélne. – Meghalt egy olyan valaki, akinek az élettörténetét se érdemes megírni. Fűit! – mint a városligeti kő mondja az ismeretlen380 különc sírhantján. Letagadom, hogy én írtam valaha regényekét, beszélyeket, mindenféle írásműveket, amelyeket a szenvedély diktál. A színikritikákban bántottam művészeket és direktorokat. Többé ez sem fog előfordulni, mert rájöttem, hogy nem érdemes haragudni semmiért és senkiért. Már a rossz tollnokok sem mérgesítenek meg többet, írjon mindenki, ahogy tud, a harcnak vége, gyerekek, a régi Bródy Sándor meghalt, ott, a semmeringi kertben, még ha a golyó valóban nem is találta el szívét. De ő meghalt – látom őt mélyen magam alatt, ott feküdni a gyepen, pisztolya még füstölög, de már a két keze tehetetlenül kitárva. Nincs benne erő, nincs szuflája se a szívének, se az írásának, igazuk volt a szerkesztőknek, amikor ennek a Bródy Sándornak visszaadogatták az írásműveit – nem volt már azokban lélegzet. Ha nem lövöm meg magam idejében, nagyon rossz írnok lett volna belőlem. Megint elmehettem volna ügyvédi írnoknak Békésgyulára, ahol kezdtem.

(Ekkor valaki a fiatalok közül – ki tudná már őket mind felsorolni, akik közrefogták a „feltámadt írót” – felvetette azt a kérdést, hogy mit szándékozik ezentúl B. S. úr csinálni, miután múltjával szakított? Bródy úr nem is annyira a kérdezőhöz, mint inkább a közelben álldogáló Gyula főpincérhez intézte szavait.)

– Pénzt fogok keresni. Sok pénzt, Gyula. Nem kell majd ezentúl magának se kölcsönkérni esténként a váltópénzt a sarki fűszerestől, se a Dohány utcai kocsmárostól, mindig lesz libára való pénze, amit reggelenként hazavihet az asszonynak. Itt leszek én, aki kölcsönad mindenkinek, aki valaha jót tett vele a régi időkben. Nekünk, szegény zsidóknak végtére mégiscsak az a hivatásunk, hogy pénzt szerezzünk, akármint alakul ki körülöttünk a világ.

(A főpincér régi ember volt – azok közé az egykori pesti főpincérek közé tartozott, akik mindenkit ismertek a városban. Mégpedig annyira ismertek, hogy tévedés nélkül megmondják vala, hogy kinek mennyi pénz van a bugyellárisában. Nagyot csodálkozott tehát, mikor Bródy úr szavait hallotta, és védekezőleg így szólott: „Nekem csak egyetlen író adott kölcsön pénzt, amikor az Otthon-körben szolgáltam: az pedig Béni Vilmos volt. Lehet, hogy nem olyan jó költő, mint Kiss József, lehet, hogy sokan gúnyolódnak is a versein, de Béni Vilmosnak mindig volt pénze. Sohase maradt adósom. Sőt egyszer pénzt adott kölcsön, hogy a gazdámnak a lózungot kifizethessem. Ötven forintot adott kölcsön.” – B. S. úr felelt: „Béninek ez sok feketekávét jövedelmezett kamatban!” – „A jó egyiptomi cigarettákat szerette” – felelt a pincér. – B. S.: „Aztán háza volt Kispesten, mert mellékfoglalkozásában rendőrírnok volt a bejelentőhivatalnál.” – A főpincér borúsan intett: „Mégiscsak ő volt az egyetlen magyar költő, aki nekem kölcsönadott. Hálából mindig elolvastam ezután a verseit.”)

– Pénzt fogok keresni, és többé nem maradok senkinek adósa – ismételgette B. S. hajnal felé, miután mindinkább megtetszett neki a gondolat. – Rájöttem, hogy az adósságcsinálás a legrosszabb politika a világon. Hiába adom én a legnagyobb borravalókat a szállodában, ha egyszer nem fizetem pontosan a lakbért. Hiába küldöm el a számlásembereket azzal, hogy nagy borravalókat nyomok a kezükbe. A számlák örökké élnek. Az adósságok nem törlesztődnek. A suszterinas megköszöni a forintot, amit a kezébe adok; a pincérek örülnek, ha vendégük vagyok, szobalány és bérszolga csak az én parancsomat várja a szállodában, mégiscsak egy közönséges adós vagyok végeredményében. Ezért kell pénzt keresni, hogy a régi adósságokat kifizethessem.

(A fiatal hírlapírói kar, amely világos reggelig is elhallgatta volna B. S. úr előadását, kidagadt szemű érdeklődéssel várta, hogyan kezdi el Bródy úr a pénzkeresést. De az író egy darabig csak a szivarja füstjét nézegette, aztán odavetőleg mondta:)

– Tervbe vettem ugyan néhány színdarabot szép, ifjú színésznők részére, mert a közönségnek mindig ifjúság kell – de azt hiszem, hogy ezzel nem sok pénzt fogok keresni. Kell belőle adni ügynöknek, rendezőnek, jegyszedőnek, postásnak, színpadi tűzoltónak és páholynyitogató asszonynak. De annál több pénzt fogok keresni avval, hogy takarékosan élek. Eddig mindig kocsin jártam – most majd gyalog megyek. Sok szivart elszívtam. Ezentúl felibe vágom el a szivarokat. Lóversenyre jártam, fiákeren, első helyre, de majd nem járok lóversenyre. Mindjárt ma megkezdem a takarékoskodást. Gyalog megyek haza a szállodába, a Royalba, aki nem hiszi, az megnézheti.

És Bródy úr valóban hősies eltökéltséggel vágott neki gyalogszerrel a hajnalodó őszi éjszakának. A kapunyitó szolgának azonban titokban egy forintot nyomott a markába. Gyalogszerrel ment fel az emeletre, hogy a liftet megspórolja, de reggel, midőn észrevette, hogy cipőjéről egy gomb hiányzik: a bérszolgának sok ezüstpénzt tett a tenyerébe, hogy a gomb minél sürgősebben a helyén legyen, és hozatott egy doboz szivart, mert rájött számításai alapján, hogy így olcsóbban lehet élni.382

Amilyen ködbe borult, céltalan, téveteg volt a regényíró élete körülbelül ötvenesztendős koráig, amíg kis és nagy dolgokban az ösztöneire, az étvágyaira, az ötleteire hallgatott csupán; véletlenekre, jó vagy rossz találkozásokra, üres, program nélküli napokra, renyhe heverészésekre bízva magát, mint akinek tulajdonképpen semmi köze sincs a valóságos élethez – legfeljebb annyiban, hogy különböző fogásokkal, lehetőleg ne a mindennapi munkával: megszerezze a pénzt a mindennapi létfenntartáshoz… öngyilkossági kísérlete után ugyanúgy megváltozott a regényíró.

– Jót tett Bródynak az öngyilkosság – mondogatták a pesti kávéházakban, amelyekből tudvalevőleg figyelemmel kísérnek mindenkit, aki a városban számít valamit. – Határozottan kihúzta magát a bajokból, elhallgattatta összes ellenségeit és hitelezőit. Ki merne olyan embernek számlát küldeni, aki most tért vissza a halál torkából? – mondják vala azok a „bölcs” emberek, akik a kávéházak ablakán át figyelmelik a pesti életet. – Talán még a nők is megbocsátanak neki, akik ellen meglehetősen sokat vétett a cigányos képű, ragyás szerkesztő. – Bródy reneszánszát éli – emlegetik vala azoknál az irodalmi asztaltársaságoknál, ahol oly gyorsan szoktak lejáratni embereket, oly hirtelenséggel temetnek el írókat, mintha azok valamely ragályos betegségben pusztultak volna el, hogy csak minél hamarább kívül legyenek a városi lakosság által benépesített területen. – Nem lehet bírni az „öreggel”, minden napra kitalál valamit, hogy végleg ne menjen feledésbe a neve. Mindenáron az élre akarja dobni magát az „öreg” – azért gyűlölködik Molnár Ferenccel, akit egyetlen ellenfelének ítél.

Hát valami okvetlenül történt a Bródy úr életkörülményeiben, amely akkor gondolkozóba ejthette az embereket.

Először is rendes, állandó lakása lett az „öreg” Bródynak, tudniillik véglegesen megtelepedett a Royal szállóban, és ott hitelt nyittatott magának.

J. Komótos dolog az ilyen szállodai hitel azoknak az uraknak az életében, akiknek nincsenek bankbetétjeik, amelyekből a kellő időben megfelelő összeget utalványozhatnának maguknak. Igaz, hogy a készpénz nagy erő az életben, de egy darabka száraz kenyérbe is beleképzelhető a földkerekség minden íze, ha megfelelő étvágyunk van. B. S. úr sohasem sajnálta, hogy nincsenek bankbetétjei, nagyon meg volt elégedve,3831 ha a szobapincér szemhunyorítás nélkül teljesítette parancsait, és a szentképarcú, tiszta, hűvös szobaasszony még mindig ellenállott ama budai portás házassági ajánlatainak: nem ment férjhez mellőle, amit bizonyára nagy szégyennek tartott volna ez az úriember, akit ebben az időben a nők már kevésbé kényeztettek. A szállodai pincér szolgálatkészsége, valamint a szobaasszony érdektelen ragaszkodása mindennap meggyőzhették Bródy Sándort arról, hogy még mindig számít valamit az életben – ha egyébként is nem fordult volna élete sorsa időről időre kedvezőbbre.

Másodszor – hogy oknyomozó történetíró módjára taglaljuk e különösen rendetlen férfiú életfolyását – mindig volt papirosa, tolla, tintája odahaza a szállodai szobában, nem kellett csírájában elfojtani a jelentkező munkakedvet ama ténymegállapítással, hogy amúgy sem rendelkezik papirossal, amelyre gondolatait felírhatná, tehát legjobb az ágy párnái között megmaradni, s onnan szivarozgatva nézegetni a világot. Nagyokat lehet nevetni az ágyból az emberek törtetésein, balesetein, sikertelenségein, amelyekről a reggeli újságok írni szoktak.

Nem, most mindig volt papirosa a szállodai szoba asztalán – talán éppen valamelyik fia csempészte azt oda, aki már Rembrandtnak is vásznat hozott, hogy az „öreg” kedvére dolgozhasson.

Volt az ablakában valamely maradék húsocska – néha egy fagyos kacsacomb –, amelyet ébredéskor elfalatozhatott; volt szivarja, amelyre rágyújthatott olyan élvezettel, mint ahogy a dohányos ember az első szivarra szokott rágyújtani; volt társasága, mert az egyik fia (az öt közül), mindig ott aludt mellette a kanapén, nehogy az apának még egyszer eszébe jusson megkísérelni a semmeringi bolondságot. Tágas, kényelmes szoba volt ez, bőségesen elfértek benne a látogatók, akik most már elég sűrűn keresték fel Bródy urat.

– Az ördögbe – mondogatta a regényíró –, azelőtt évekig nem látogatott meg senki, csak néhány bolond szobalány, akiknek megtetszettem a színpadról. Akiknek aztán hűséges ragaszkodásukért fejedelmi neveket adtam. Kineveztem egy kis cselédet a Yorki hercegnőnek – a New York kávéházban volt valóban alkalmazva, ahol reggelenként takarított. És évekig írta leveleit. És öngyilkosságom hírére azzal fenyegetőzött, hogy eljön utánam a bécsi közkórházba, és lábaimnál hal meg, ha netán én is meghalok. Különösen ragaszkodott látogatásaimhoz egy Dohány utcai borbély felesége, aki mindig szerelmi boldogtalanságban laborált. Mázsányi terjedelmű volt az asszonyság, de a szíve384 olyan volt, mint egy báránykáé. Meglátogatta vala Régen, ugyancsak egy szegény szobalány, aki a karzatról belém szeretett. A nők szíve kiismerhetetlen. Nem is tudom már, hogy miért neveztem el Régennek ezt a szegény teremtést, aki sohase mulasztotta el a vasárnapi délutánokat. És voltak híveim a fehérneművarrónők között is... Kitakarították a szobámat, megfoltozták az ingeimet, kitisztították a cipőmet. De annyi úriemberhez, aki most látogatásaival megtisztel: sohase voltam hozzászokva. Vajon mi történt az emberekkel?

Nem történt nevezetesebb dolog az emberekkel, csak éppen annyi, hogy sokaknak útjába esett Bródy úr, amikor a körúti szállodában végérvényesen felütötte tanyáját; nőtlen (később özvegyember) lévén, bármikor benyithattak hozzá a látogatók. Ifjú írók, akik már merítettek bátorságot maguknak megjelent műveik nyomán: bekopogtattak az őszülő költőhöz, és pártfogását kérelmezték. Bródy úr nem is tekingette meg a felajánlott műveket, ellenben annál biztosabb ítéleteket mondott az ifjú írók személyéről, tehetségességéről és jövendőjéről. Biztosabb volt a szeme, mint egy sorozó orvosé. Nagyon ritkán lehetett félrevezetni az „öreget” ámításokkal és hazugságokkal. Félelmetes biztonsággal megállapította ezekről a jelentkező fiatal írókról, hogy viszik-e valaha valamire az életben. Néha persze csalódott, a horoszkóp tévedett.

Fiatal ember jelentkezett, gyanús papirosokkal zsebében és emésztve, dicsvágytól, lángtól, hóbortos lelkesedéstől. Panaszlá sikertelenségeit, kétségbeeséseit a pályán, amelyen nem tud vala boldogulni.

– Muszáj írónak lenni? – kérdezte Bródy úr, az ágyban heverészve. – Minek írónak lenni? Szép, úri nyugodt pályák vannak a világon, amelyeken haladva örömet okozhat az ember szüleinek, a testvéreinek, a menyasszonyainak. Muszáj írónak lenni? Megmondtam a kassaiaknak is, hogy itt, Pesten nem viszik sokra, menjenek vissza Kassára, ott még lehet belőlük valami. Az a nagy szakállú kassai ügyvéd csak intézze a sommás kereseteket, hagyjon fel a színdarabírással, mert előbb-utóbb belesül. Nagy szerencse, hogy az Ocskay brigadéros után még elsült egy másik kurucdarab is a színpadon. Nem szeretem azokat az írókat, akik aktualitásokba, divatokba kapaszkodnak. Nem echt írók ezek, csak szimatolnak az úton, amelyet már mások kitapostak előttük. Hát még az a másik kassai fi, aki az asszekuráció hasznos pályáját cserélte fel a drámaírással, és egyszer csak beköltözött Pestre, anélkül hogy valaki hívta volna. Hát ez nagyon ügyes, nagyon veszedelmes, de elsősorban385 Molnárnak kell tőle félnie, az ő nyakát akarja elharapni, amikor utánamegy mindenfelé a külföldre. Még meleg a szék, melyben Molnár ült, mikor a berlini színházigazgatóval beszélgetett – már ott van a széken a kassai fi. Veszedelmes, de nem árthat nekem. Nem akarok kimenni Magyarországból. Nem szeretem a külföldi valutákat.

A látogató persze türelmetlenül hallgatta az ágyban fekvő költő szavait. Szeretett volna már a maga dolgával előhozakodni, mert véleménye szerint nem sokat keresett azon, ha az író a konkurens drámaírókat szidta. Pedig voltaképpen itt lehetett szövetségestársat találni Bródy Sándorban, amikor „feltámadása” után végleg felcsapott drámaírónak.

Valóban már jött is a magas termetű, atléta külsejű színházügynök, akinek egyik héten aranyból volt a fogsora, a következő héten pedig porcelánból (attól függött, hogy kivel volt dolga, mert a sok minden hájjal megkent színházügynökök sincsenek hiúság nélkül), és a maga rekedtes hangján vidáman köszöntött be a szobába.

– Sándor, mi lesz az új színdarabbal, amit a Vígszínháznak ígért?

– Szerződést aláírtam.

A színházügynök az ágy szélére telepedett.

– Hiszen éppen az a baj, Sándor, hogy a szerződéseket nálam nélkül írogatja alá. Jobbra-balra. Bánffynak, Faludinak, Beöthynek.

– Nagyon szépen megkérnek erre – felelt szemhunyorítás nélkül Bródy Sándor az ágy párnái közül. – Hiába akar rávenni a doktor úr, hogy ezentúl rossz ember legyek, ne írjam alá a színigazgatók szerződéseit, én már csak megmaradok jó embernek. Sohasem tagadtam meg autogramot, pedig tudom, hogy kereskednek az autogrammal.

A doktor úr megszokta Bródy úr különcségeit, ezért nem is időzött sokáig az autogramkérdésnél.

– Nálam is van néhány autogramja, Sándor, de én azt nem szoktam emlegetni, mert sokkal nagyobb tisztelője vagyok, mintsem felemlegessek mindenféle régi adósságokat...

B. S. most felemelte a fejét:

– Ha olyan babonás volnék, mint Molnár Ferenc: most gyorsan megkopogtatnám a deszkát. De nem vagyok babonás, és csak annyit mondok magának, doktor úr, hogy addig örüljön, amíg én tartozom magának, nem pedig maga nekem. Az én tartozásom még mindenkinek szerencsét hozott. Itt van például ez a szálloda – a Royól. Mióta én kontót nyitottam magamnak: azóta mintha egy csapásra megváltozott volna minden a szállodában. Zsúfolva vannak a szobák, az étteremben386 nem lehet helyet kapni, a kávéházban egymás nyakán ülnek az emberek. Nem gondolja, hogy ez csak úgy magától történik?

– Hátha még safe-et – tudja, Sándor, olyan Wertheim-szekrényfiókot nyittatott volna magának a szállodában, ahol a rendes emberek a készpénzüket, az ékszereiket, a takarékpénztári könyveiket szokták tartogatni! Akkor valóban szerencsésnek mondható a Royól Részvénytársaság!

– Ezt nem akarom velük megtenni – habár az igazgató jó emberem. Mindig meghív a zsúrjaira, pedig én nem szoktam zsúrokra járni. A múltkor is asszonykák fogadtak a Vas utcában, amikor ott megjelentem. Mind olvasóim, mind barátnőim, mind híveim, és úgy szeretnek, mint valami kezdő, fiatal költőt, akit nekik kell felfedezni az ismeretlenségből. Nagyon jólesik elgondolni, hogy járnak-kelnek asszonykák a városban akik sohasem szidnak engemet, hanem mindig csak dicsérnek. Ott volt a fogorvosné, aki arra a legbüszkébb, hogy férjét Vadász Miklós lerajzolta, mert új fogat tett be neki. Én is csináltatok nála fogakat, ha majd megvalósítom régi tervemet, elutazom a Szentföldre, oda, doktor úr, ahol Krisztus urunk járt. Addig nem akarok meghalni. Hozott pénzt, netán, e szentföldi utazáshoz, doktor úr?

– Majd beszélünk róla – felelt a színházügynök.

B. S. úr úgy tesz, mintha figyelemre se méltatná a biztató szavakat, nem akart a maga témájából kizökkenni.

– Más asszonykák is voltak a zsúron. Manci, a fekete szerkesztőné, aki a legkedvesebb mindnyájuk között, és megígérte, hogy majd protezsál uránál, a szerkesztőnél. Még Bulyovszky Gyulának sem volt ilyen lelkes protektora. Ott volt a drágalátos tejcsarnok-igazgatóné, ha akarnám, mától fogva mindennap kaphatnék a legfinomabb tejből, vajból, amit a szobám ajtaja elé tennének le. Ott volt a fekete, éjsötét hajzatú belvárosi ügyvédné, akiért rajongani kellene minden férfinak, ha az ura nem volna a legderekabb ember Pesten. És nem feledkezem meg soha arról a bronzhajú szállítónéról sem, aki olyan kicsi és bolyhos, mint egy fülemülefészek, trillák vannak a torkában, ha operaigazgató volnék, nyomban szerződtetném. Volt egy szabadkai lókereskedőné is...

A színházügynök, aki idáig türelmesen hallgatta B. S. úr előadását, most csendesen megszólalt:

– Talán a színdarabokról beszélnénk, amelyekre különböző előlegeket szedett fel, és itt áll a szezon maga nélkül. Megérjük, hogy egyetlen387 Bródy-darab bemutatására sem kerül a sor. Félálomban van, Sándor, elfelejti, hogy azok a kasszák, amelyekre eddig szüksége volt, amelyek mindig megnyílottak maga előtt: maholnap zárva lesznek, aztán...

B. S. úr hanyagul legyintett:

– Ne féljen, doktor úr, amíg témáim vannak, mindig akadnak színházak is, amelyek darabjaimat előadják. A tanítónő mellett van még egy témám a szeretőről. Megírom egyszer Lyon Leát, a zsidó leányt. Még ha azon az egyetlen szivaron kívül nincs is egyebem: gazdag ember vagyok én, doktor úr, csak nem sietek elszórni a kincseimet. Rájöttem, hogy az embernek ötvenedik éve felé takarékosnak kell lenni. Igaz, hogy néha hetekig nem csinálok semmit, csak járok az emberek között, Otthon-körbe, New York kávéházba, Fészekbe, ahová éppen kedvem van. Leginkább itt, szemközt a Bergerájban szeretek üldögélni, Az Est asztaltársaságnál, mert itt vannak a legokosabb fiúk. És az már csak igazán megható, amikor Sebestyén igazgatóval megitatnak egy pohárka anizettet, hogy aztán a legszemtelenebb előlegeket vegyék el tőle. Még Kiss József is eljön néha pumpolni, versekre kér előleget... versekre, Az Esttől! Az öreg valóban a legnagyobb művész a pénzszerzés körül. Hol vagyunk mi, mai modernek, az öreg rémregényíró mellett?

– Színdarab kell, Sándor – szólt kérlelhetetlenül a színházügynök. – Az előlegeket mindenütt felvette, minden színháznak tartozik. Minden színházügynököt lepuffantott, akiket túlságosan nem is sajnálok.

– Bárd Maxit is – szólt hirtelen nekividámodva B. S. – Pedig nem könnyű dolog Bárd Maxival végezni. Kemény dió, szőröskezű, nem lehet tőle csak úgy könnyűszerrel elvenni a pénzt. Nem szokott előleget adni.

– Ismerem.

– Hát azt az öreg színigazgatót, akinek most a neve se jut eszembe, talán Follinusznak vagy ilyenformán hívták őt, aki vénségére felcsapott színdarabügynöknek, ne ismerném? Révészt és a többieket?

– Gratulálok, Sándor – szólt most a színházügynök. – Bizonyára nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, amely kínálkozott. Megnyugtathatom, hogy van olyan tehetsége a pénzszerzés körül, mint az öreg Kiss Józsefnek.

– Ne... Ne... Juszuffal vagy Jókai bácsival senki se veszi fel a versenyt. – Ellenben a maga kedvéért, doktor úr, most már komolyan munkához látok. Mikorára parancsolja az első felvonást?

A színházügynök meghökkent, óvatosan hátrált:388

– Nem kell olyan nagyon sietni, Sándor.

De Bródy úr most már oda sem figyelt:

– Holnapután délben elküldhet az első felvonásért. Mostanában kedvemre való időjárás van. Szeretem ezt az októberi időt. A fogyó hold pirosán tekinget be a szobám ablakán, amely keletre fekszik. Csend és enyheség kint az éjszakában, hogy már a temető se lehet félelmetes ilyen időben. Ilyenkor tudok dolgozni, mert nem érzem a hátam mögött a halált, amely talán éppen munka közben fog rám lesújtani. Ha már meg kell halni, okvetlenül, így haljak meg, mint a kövér Münich Aurél, valamely idegen, nőies lakáson. A fiaim okos gyerekek – nem szégyellik magukat apjuk miatt, legfeljebb a szelíd Ernő meg a nagyon is tisztességes Bertalan bácsi fog egy darabig szégyenkezni. De ha csúnya napszámosmunka között vágna le a halál, amikor piszkos pénzért görnyedek az asztalnál, ezt nagyon szégyellném. Lehet, még annyi pénzem se volna, hogy utolsó kézmozdulattal borravalót tudjak adni azoknak, akik segítségemre sietnének, szobaasszonynak, londínernek... Ezért kell pénz a zsebembe, mielőtt munkához fognék.

A színházügynök zavarodottan nevetett, mintha váratlanul érnék őt B. S. szavai. E derék férfiú azt akarta elhitetni az íróval, hogy üres zsebbel merészelte felkeresni őt szállodai magányában. No, de B. S.-nek volt annyi esze, hogy erre még a legtávolabbról sem gondolt.

– Ha én munkához látok, akkor nem teketóriázom, doktor úr – mond az író. – Csak azt nem tudom most még eldönteni magamban, hogy Varsányi Irénnek vagy Gombaszögi Fricinek írjam-e az új darabomat? Mind a kettő nagyon szívem szerint való színésznő. Senki olyan szépen, komolyan, érzelmesen nem tud beszélni a színpadról, mint Varsányi. Ha őt hallom, mindig arra gondolok, hogy nyomban tisztességes ember leszek, megházasodom, és családi életet alapítok. A másik, az a csodálatos Frici pedig éppen arról győz meg, ha őt hallgatom, hogy csak a nagy szenvedélyeknek érdemes élni – tudja, doktor úr, azoknak a szenvedélyeknek, amelyek életeket, városokat, országokat gyújtogatnak fel. Az egész élet csak egy villanás, egy szó, egy könny, egy kiáltás: aztán amúgy is vége van mindennek. Pest egyformán rajong mindkét művésznőért. Mondja meg ön, doktor úr, hogy merre tegyem a célt, mert az ilyen magamfajta írnok embernek az egészen mindegy. Az éjszaka áll az ablakom előtt, és a munkavágy fel van költve. – A frakkom még mindig nagyon jó ahhoz, hogy benne a közönség előtt megjelenhessek.389

A színházügynöknek e napon a porcelánfogai voltak használatban – arany fogsorral nem lehet írók látogatására járni –, a porcelánfogakat villogtatta tehát, amíg Bródy úr szavait hallgatta. Aztán hirtelen megszólalt:

– Nézze, Sándor, én nagyon tisztelem magát, nem akarom, hogy rosszat gondoljon felőlem. Én nem vagyok Bárd Maxi, aki a német egyszeregyet mondogatja magában, amikor az írókkal tárgyal. Én nem is tudok németül. Én már előre kitöltöttem azt a bankutalványt a névaláírásommal, a mai dátummal, amelyet magának átnyújtani akartam még akkor is, ha nem mutatott volna hajlandóságot a munkához. Most már csak arról van szó, hogy miféle összeget írjunk be az erre a célra fenntartott rovatba.

Bródy úr elgondolkozott:

– Az összeggel nem is nagyon törődöm, csak arról van szó, hogy a bankutalvány ahhoz a bankhoz szóljon, amelynek a fiókja a napokban nyílt meg, itt, a házban a vörös szabó boltjának a helyén. Igen, hitelem szempontjából itt, a szállodában akarom beváltani a bankutalványt.

A színházügynöknek ez ellen nem volt semmi kifogása, és kitöltötte a bankutalványt, amelyet Bródy úr a szivarhamus éjjeliszekrényre dobott, és meg sem nézett addig, amíg látogatója el nem távozott.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me