VÁLTOZÁSOK ÉS FESZÜLTSÉGEK AZ IPAR ÉS A BÁNYÁSZAT VILÁGÁBAN
VÁLTOZÁSOK ÉS FESZÜLTSÉGEK AZ IPAR ÉS A BÁNYÁSZAT VILÁGÁBAN
Az erdélyi ipar piacainak felvevőképessége eléggé megnőtt ahhoz, hogy az ipar területén kiteljesedjenek a 18. század vége felé jelentkező életképes tendenciák. A statisztikai évkönyv számára Bécsbe felküldött kimutatások szerint 1830-tól 1847-ig az önálló iparűzők száma 40 ezerről 60 ezer fölé emelkedett. Persze ebben az adatfelvétel teljesebbé válásának legalább akkora szerepe volt, mint a valóságos létszám gyarapodásának. Az 1840-es években az 1249önálló iparosok egyharmada az élelmiszeripar ágazatába sorolható, mintegy 3 100 molnár, 3 330 pálinkafőző, 4000 kocsmáros és italmérő, 700-700 fogadós és halász, 1300 mészáros és 1000 pék, hogy a legfontosabbakat említsük. A bőr-, a ruházati és a textilipar területén dolgozott 1900 szabó, 1200 takács, 1700 tímár, 1200 szűcs és végül 400 szíjgyártó, 350-350 kalapos és kötélverő. A mindennapi élet és a munka folytonosságát biztosította még 2211 kovács, 1400 ács, 800 kőműves, 1400 fazekas, 1000 asztalos, 900 bognár.
A lakosság 3%-át tették ki az iparűzők, és eszerint a népességnek több mint 10%-a iparűzésből élt, vagy inkább csak részben élt abból, mert „az iparos nálunk félig paraszt és saját kereskedője, a falusi pedig egyben iparos is”.* Kolozsvár, Torda, Enyed és több más magyar városok mesteremberei nagyrészt híres „szőlőművesek”. És a gazdasági élet elemzői keserűen tették szóvá azt is, hogy állítólag még Nagyszebenben is sok mester ideje nagyobb részét földművelésre, „bor és más spekulációra” fordította. Így az évente 2-3 forintot kereső falusi iparostól a gazdag városi patríciusig épült fel az ipari világ hierarchiája, alatta és mellette pedig kiterjedt háziipar működött. Ebből emelkedett ki egy-egy szakosodott paraszti közösség a táji munkamegosztás rendszerébe tagolódva. Jó hírnek is örvendtek a hétfalusi és porcsesti román bőrösök és az érchegységi fafaragók. Azzal az előítélettel szemben pedig, hogy „a magyarnak nincs kedve a mesterségre, a székely undorodik tőle”,* a szászföldi viszonyokat alaposan ismerő kortársnak van igaza, aki szerint „az ország egyik vidékén sem olyan nagy a nem mezőgazdasági kereseti lehetőségek kihasználásának igyekezete, mint a székelyeknél, akik bizonyos értelemben Erdély svájciai”.* Ahol a táji adottságok nem ösztönöztek ilyen iparra-kereskedésre, ott egész vidékek éltek szinte teljesnek tűnő önellátó életet.
HINTZ, Stand der Privatindustrie, der Fabriken, Manufakturen und Handlungen in Siebenbürgen im Jahre 1844. Archiv des Vereins für siebenbürgische Landeskunde III. 450.
KŐVÁRY L., Erdély statisztikája. 216.
HINTZ, i. m. 434.
Dobokában az önellátás olyan szintet ért el, hogy az iparstatisztikai jelentések szerint minden adófizető háznál szőttek és fontak. A megye 161 községében 142 molnárt, 144 kocsmárost, 111 pálinkafőzőt, 47 fazekast, 45 szűcsöt találunk, és a helységeknek még felében sem dolgozott kovács, bár számuk 100 fölött volt.
Az archaikus, zárt világok ellenpólusa Brassó és környéke. A román, magyar és a szász parasztság körében a háziipar itt már árutermelő jelleget öltött. A munkamegosztás mértékét jelzi, hogy 29 barcasági községben a céhes és céhen kívüli önálló iparosok száma szinte elérte a városiakét. Az iparűzés fogalmát igen szélesen értelmező statisztikai felvétel szerint 1837-ben 4933 dolgozott a városban és 4212 vidéken. Pontatlansága ellenére sok igazság van 1250abban az egykorú becslésben, miszerint Brassó vidékén minden 12-ik, Nagyszebenszéken minden 17-ik és Háromszéken minden 19-ik lakos iparűző, miközben a vármegyékben csak minden 37-ik, a Székelyföldön minden 30-ik és a Szászföldön minden 23-ik. A távolsági kereskedelemmel fenntartott táji munkamegosztásba épülő város és falu szinte szívta magába a szakképzett munkaerőt még a kisvárosokból is, és a cselédekből, idénymunkásokból valóságos előproletariátust hozott létre. Ezért került be például a 25 ezres Brassó lakosságának egyötöde „idegenként” az 1850-i népszámlálásba. 1400 önálló iparos pedig 8000 embert foglalkoztatott. A 3000 lakosú takácsfaluban: Nagydisznódon ezerre ment az idénymunkások és máshonnan jött alkalmazottak száma.
Csak a két nagyobb szász és a két nagyobb magyar városban haladta meg az ezret az önálló iparűzők száma: Brassóban és Nagyszebenben, Kolozsvárt és talán Marosvásárhelyt. De a céhmestereké csak Brassóban, a másik három városban 700-800 körül járt. A két szász városban a 40-et is meghaladta a céhek száma, a magyarokban a 30-at sem érte el, miközben az iparűzés már annyiféle foglalatosságra oszlott, hogy például a pár ezres Zilahon 60 mesterséget lehetett összeszámolni. Még szembetűnőbb a különbség a kézműipar szerkezeti összetételében. Amíg a szász városokban jelentős textilipar működött, a magyar városok iparát a bőripar túlsúlya jellemezte. Kolozsvárt és Marosvásárhelyt a céhes iparosok egyharmadát a csizmadiák tették ki, a többtucatnyi kisvárosban pedig számuk meghaladta a 100-at, mintha csak ez lett volna a város egyik ismérve.
Erdély legfontosabb ipari terméke a bőr és a bőráru volt. Az 1840-es években 5 millió ezüstforintra becsülték az évi termelés értékét, ami eléggé számottevő, ha arra gondolunk, hogy a Habsburg-birodalom bőr- és bőrárutermelésének 8%-át tette ki. A monarchia össztermelésében viszont csak néhány százalékot foglalt el az egész erdélyi ipari termelés értéke.
Az egy főre jutó 14 ezüstforintnyi termelési érték, bár háromszor több, mint a galíciai, kb. egyharmada a monarchia fejlettebb tartományaira számított értékeknek. Az osztrák statisztikusok ugyancsak a nyersanyagfogyasztás alapján majdnem 3-3 millióra becsülték a lent, kendert és gyapotot feldolgozó textilipar áruinak, valamint a sótermelésnek az értékét, s majdnem 2-2 millióra a gyapjúárukét és a fémárukét.
A dél- és délkelet-erdélyi gyapjúipar a Kárpát-medencében és a Balkánon is fontos szerepet játszott. Nemcsak a négy égtáj felé terjedő piachálózata miatt, hanem azért is, mert a magyar alföldi és szilágysági gubásokat leszámítva, e téren komolyabb árutermelő tevékenység nem bontakozott ki, és Délkelet-Európában csak a Balkán hegység lejtőin, Gabrovóban, Szlivnóban és környékükön dolgozott – a török hadsereg megrendeléseire is – erősebb textilipar. Az erdélyi város és falu szembenállása és egymásrautaltsága már az 1251ipar genezise miatt is a nyugat- és közép-európai fejlettebb modellt tükrözte vissza kelet-európai kis méretekben. Brassó céhes ipara (3 céh 170 mesterrel) 20-25%-át adta az össztermelésnek. Román külvárosa és a környező falvak ennek egyharmada körül termeltek. Nagyszeben városa (2 céh 80 dolgozó mesterrel) 10% alatt. Viszont a 15 kilométerre fekvő takácsfalu, Nagydisznód 500 céhes mestere több mint egyharmadát. S csak alig néhány százalékra becsülhető a többi szász és magyar város termelése.
Az erdélyi ipar egyik minőségi jellemzője rendkívüli nyersanyag-igényessége. A csehországi gyapjúárak mázsájának értéke 224 ezüstforint, míg az erdélyieké 80. Az erdélyi ipar súlyban egyharmad annyi gyapjút használt fel, mint a cseh, de termelésének értéke csak 12%-a a cseh iparénak, ami azonos az olasz tartományokéval és kétszerese a galíciainak.
Az erdélyi gyapjúipar beépülése a kelet-európai regionális munkamegosztás rendszerébe jól érzékelteti, hogy közvetítő szerepe révén Erdély miként lehetett Kelet-Közép-Európa peremvidékén, Délkelet-Európa felé „centrum” a kézműipar terén. A közvetítés nem egyszerűen az áruk továbbadását jelentette, hanem aktív részvételt a nyersanyag és a készáru forgalmazásában. A havasalföldi gyapjút Brassó környékén mosták, és erdélyi gyapjú néven került forgalomba a pesti és a bécsi vásárokon. Ugyanakkor az erdélyi ipar fejlettebb technikát és munkaerőt importált, amire már csak azért is szükség volt, mert 1821–1839 között csak négy találmányt szabadalmaztattak Erdélyben, és így a birodalom eme harmadik legnagyobb tartománya az utolsó előtti helyet foglalta el a koronatartományok szabadalmairól készített ranglistán, amelyen például Alsó-Ausztria 1624-gyel, Csehország 200-zal, Magyarország 87-tel szerepelt. Mindenekelőtt fonógépeket és kártológépeket hozattak az erdélyi mesterek, hogy enyhítsenek a fonalhiány nyomasztó gondjain, és javítsák a minőséget is. A „német segéd” pedig jellegzetes alakja lett az ipari életnek. És ha a céhmester privilégiumával élve próbálta őt szorosabb függőségben megtartani, akkor ő a szakértelem birtokában nyomást gyakorolt gazdájára, akinek komoly versenyt jelentett az is, hogy az erdélyi segédek fiatalabb nemzedéke új eljárásokat leshetett el kötelező vándorútjain.
A céhrendszer sokat emlegetett válsága nem abban jelentkezett, hogy a mesterek igyekeztek gátolni segédjeik önállósulását, akik közül emiatt egyre többen vándoroltak ki a dunai fejedelemségekbe, ahol magyar és szász kolóniákká verődtek össze, hogy azután a gubernium és a közvélemény nagy aggodalmára versenyre keljenek az erdélyi iparral. Nem is a visszaélésekben látjuk a céh válságát, hanem a gyáripari termelési formák felé fejlődő egyszerű tőkés kooperáció térhódításában. A magyar országjárók némi irigységgel és még inkább saját társadalmukat ostorozó kritikával – nyilván túlzással – tették szóvá, hogy a szász városokban „némelyek csak házigépellyel, 10-20 segéddel tudnak évenkint annyi pénzt szerezni, mint magyar földesúrnak 1252földművelő tiszttartója 50-100 zsellérrel”.* S az ilyen iparosnál, legyen cipész vagy szappanfőző, több az ezüst, mint a 15-20 jobbágyos nemesnél „a cin és a réz”. Viszont a céhek mint komplex szervezetek is jól működtek, ha a nyersanyagellátást kellett megszervezni, nagyobb rendelésnek eleget tenni, ha közös létesítményeket, kallómalmokat kellett felállítani, sőt a nagyszebeniek még gyapjúfonógyárat is alapítottak. A céh csak egy bizonyos fokig biztosított védelmet a szerencse forgandóságával szemben. A jegyzőkönyv és a Biblia nemcsak szimbólum volt a nagydisznódi takács otthonában. Aki elszámította magát, megbukott, viszont a jól számító szerény jövedelmű felemelkedett. Ezért itt „gyorsabb és meglepőbb volt az átmenet egyik helyzetből a másikba, mint máshol az országban”.*
TÉGLÁSI ERCSEI J., Utazások Tordavármegyében (Az utazás divatja. 31).
A. KURZ, Briefe von Reise (Blätter für Geist, 1838. október 26. 43. sz.).
Amilyen nagy reményei lehettek a gyapjúiparnak, hogy a technika importjával, jó nyersanyagbeszerzési lehetőségeivel és a piaci igényekhez való alkalmazkodásával s ugyanakkor azok alakításával fenn tudja tartani a regionális munkamegosztásban kialakult közvetítő szerepét, olyan csekély lehetőségei voltak a még életerősnek látszó pamutiparnak. A főleg Székelyföld számára dolgozó Segesvárt még járhatta a mondás, hogy „a kézművesség aranyat ér”, hiszen a húszas években a vászonkészítő céh mesterei bevezették a gyorsvetélőt, s ezzel a negyvenes évekre megkétszereződött a mesterek és a szövőszékek száma. Egy mesterre három szövőszék jutott, s a város 700 önálló iparosa közül 140-en tartoztak ebbe a céhbe. Még a Nagyszeben nyomasztó fölénye miatt sínylődő Szászsebesen is a céh mellett bécsi és morva szövőszékkel manufaktúrát lehetett alapítani. És nemcsak az importált és a tökéletesített hazai szövőszékek tették lehetővé a termelékenység fokozását, hanem a bécsi fonalimport is, amely ugyan lassan kezdte háttérbe szorítani a széles körű székelyföldi és barcasági háziipari pamutfonást, de azért a negyvenes években egy brassói bolgár kereskedő még vállalta a kockázatot, hogy maga tökéletesítette gépeivel fonógyárat állítson fel, s Bedeust, a vállalkozó szellemű tartományi főbiztost rábeszélte az orláti papírgyár igazgatója, hogy ugyanott, Nagyszeben mellett fonógyárat alapítson. A bukás már a következő évtized történetéhez tartozott, mert ha egyelőre az osztrák fonalimport még amolyan jótékony esőként hatott, annak növekedése az áruimporttal együtt aztán mindent elborító áradatként jelentkezett.
A céhen kívüli iparágak fejlődése a 18. században megkezdett úton haladt. A posztómanufaktúrák szomorú sorsa, hogy romba dőltek vagy pálinkafőzővé alakították őket – mint Molnár-Piuariu szemészprofesszor códi, „angol mintára” felállított gyapjúszövőgyárát –, intő példaként hatott. A selyemtermelést viszont újrakezdték, s a negyvenes évek közepén sikerült is Kolozsvárt arisztokraták és kereskedők közös vállalkozásaként selyemfonót felállítani, 1253hogy bécsi piacra is termeljenek, de a nyersanyagellátás gondjait most sem tudták megoldani, s a vállalkozás megbukott. Sikert inkább a mezőgazdasági, illetve a földesúri gazdaságra alapozott iparágakban értek el. A vezetést viszont külföldi, vagy gyakrabban a birodalom fejlettebb régióiból jött szakemberekre bízták, s így próbálták biztosítani a szakmunkaerőt is, aminek következtében volt olyan üvegcsűr, amely mellett új település jött létre. Részvénytársasági alapon cukorgyárat állítottak fel. Korszerűsítették a papírmalmokat és az üvegcsűröket, számuk elérte a tizennyolcat, illetve a hetet, úgyhogy soha ennyi nem működött tartósan Erdélyben.
Az 1840-es évek eredményei láttán joggal örvendezett a kolozsvári sajtó, hogy „a stagnáció után” az ipar végre mozgásba lendült. S a kortársak közül sokan bíztak abban, hogy a kisüzemek társulása útján még a korabeli fejlett kapitalizmus világára jellemző pauperizációt is elkerülhetik. Több iparegyesület alakult az újabb ismeretek terjesztésére. A szász városokban iparműkiállításokat szerveztek, és méltán büszkélkedtek a pesti és bécsi kiállításokon szerzett érmekkel és dicséretekkel. Amikor pedig Brassóban hírét vették, hogy Poroszországban kereskedelmi társulat alakult a dunai fejedelemségek piacainak megszerzésére, a brassói sajtó valóságos „ipari háborút” hirdetett, és győzelemként könyvelte el a porosz vállalkozás kudarcát.
De indokolt volt az optimizmussal vegyes szorongás és félelem, amikor a hazai ipar fejletlenségét és a nyugatihoz viszonyított elmaradottságát panaszolták fel. Annál nagyobb vigaszt nyújtott az a hit, hogy az altalaj kincsei kimeríthetetlenek.
A vasgyártásnak az érclelőhelyek gazdagsága valóban szebb jövőt ígért, de egyelőre az elmaradottság fejlődést béklyózó valóságával kellett küzdenie. Tudomásul kellett venni, hogy a birodalmi vastermelés egy százalékát nyújtó 120-130 erdélyi kohó és hámor kétszer annyi szenet fogyasztott, mint ott, ahol a „vasmívelés tudományos alakot kezd kapni”. A vas gyenge minősége és a feldolgozás kezdetlegessége miatt „le egy öntött kemenczéig, csaknem minden kovácsságon kívül eső vas-mívet a Bánátból, Stájerhon és Csehországból kapunk”.* Miskolcról szállítottak Brassóba is, és jobbágygazdák nemegyszer mentek vasért Debrecenbe. A moldvai piacot már az 1820-as években elárasztották az orosz áruk, a negyvenes években pedig az angol és osztrák nyersvas és vasáruk a havasalföldit. Bár az erdélyi termelésnek még 5-10%-át lehetett exportálni, az új viszonyokhoz igazodva a brassói kereskedők igyekeztek a Pestről és Bécsből beszerzett vasárut is a Balkán felé továbbítani.
KŐVÁRY L., i, m. 217.
Nemcsak a piaci lehetőségek csábító hatása, hanem a közösséget szolgálni akaró elkötelezettség érzése is kellett ahhoz, hogy részvénytársaságok és egyéni vállalkozók földesurak, kereskedők, műszaki értelmiségiek –, különösen az ércben szegény Székelyföldön, vashámorok felállításával próbálkozzanak. 1254Az úttörő romantikus polgári vállalkozó egyik legmarkánsabb egyénisége Rajka Péter, aki jogászi végzettsége ellenére a jobban jövedelmező ügyvédi pályát elhagyva beiratkozott a bécsi műegyetemre, és minden marasztalást elhárítva hazatért, hogy Kolozsvárt gépgyárat alapítson, pontosabban műhelyt, ahol aztán nyersanyag és rendelés hiányában néha alig akadt mit „dolgoznia” tucatnyi segédével, kiket ha pénzhiány miatt elbocsátott, aztán nagy fáradsággal szedhetett össze, ha a földesurak rendelésekkel halmozták el.
Ha a szász Nagydisznód a konjunktúra hullámain emelkedő (takács)közösség példája lehetett, Torockó, a magyar (bányász)falu az ellenkezője. Hiába eszelte ki a 18. század végén a helyi értelmiség a népesség ausztriai eredetét, és hiába foglalta ezt bele a prókátor abba a hamisított oklevélbe, melynek birtokában pert indítottak, hogy mentesüljenek a földesuraknak járó szolgáltatásoktól, városi szabadságra nem tudtak szert tenni. A természetes szaporulat negatív volta ellenére a község lakossága már majdnem elérte a kétezret. Ebből 1847-ben 127 bányász, 104 szénégető, 52 vaskészítő gazda tucatnyi kohóban és vasverőben 39, illetve 45 segéddel állította elő a román fejedelemségekben is híres torockói vasat, melyből jó, állítólag a követ is kettéhasító ekét és kapát lehetett készíteni. Az erdélyi évi 3000 tonnás vastermelésnek 15%-át biztosították, és összesen évente 12 ezer ekevasat készíthettek. A földeket a szomszédos falvak népével műveltették a bányászok és vasművesek, de ruházatukat, melynek díszessége a jobbágy jogi helyzetét akarta feledtetni, zálogba adták, ha másképpen nem jutott „fejér kenyérre” és húsra, hiszen enélkül nem bírták a kimerülő érctelepen az egyre reménytelenebb munkát. Ha pedig elapadt a patak, mely a vashámor vízimalmait hajtotta, „oly valami szokatlan változás, levertség mutatkozik, milyent képzelni lehet egy gazdag gyár nagy személyzetében, ha pénz és kenyér nélkül marad”, de aztán „csak egy gondolat szikra támadjon a városban, mi neki jövendőt ígér, mint meleg szívvér összefutja az egész idegrendszert fenn és alatt, úgy jő lelkesedésbe gazdag és szegény”.* 1847-ben ez a gondolat a jobbágyfelszabadítás volt. Így vált a torockói példa általánosabb érvényűvé a bányászok világában is.
SZENTMÁRTONI S., Torockó. Biblioteca Academiei, Cluj-Napoca, Ms. u. 1386.
A kortársak a bányászatban látták Erdély gazdaságának egyik legbiztosabb alapját. Évi 50 ezer tonna kősótermelése az egész monarchia össztermelésének egyharmadát tette ki, ennek pedig kétharmadát kis hajócskákon szállították le a Maroson Dél-Magyarországra, onnan egy részét Szerbiába és Horvátországba is. Még büszkébbek voltak a kortársak arra, hogy a hat mázsára emelkedő érchegységi aranytermelés nemcsak a monarchia aranytermelésének 60%-át biztosította, hanem e téren (Oroszországot leszámítva) Európában első helyen állt Erdély, és így „Perutól sincs mit irigyelnie”.* 1255Ugyanakkor olyan feszültségek hatottak a nemesfémbányászok világában, melyek valósággal lőporos hordóvá tették azt.
KŐVÁRY L., i. m. 78.
A nagy reményeknek csak csekélyebb valóságfedezete lehetett. Még akkor is, ha pozitív reformok tették lehetővé a nemesfémtermelést. Az 1820-as években ugyanis az erek fenyegető kimerülése és még inkább a központi irányítás nehézségei láttán a kincstár szorgalmazni kezdte a magánvállalkozások térhódítását, és így az 1830–40-es években már ezek adták az össztermelés háromnegyedét. A kincstári bányauradalmak pedig elsősorban az ércbeváltással, a kohók működtetésével segítették elő a termelés növekedését.
A kincstár nemcsak 250-300 főnyi tisztviselőnek, hivatalnoknak biztosított létalapot, hanem közöttük több tucatnyi műszaki értelmiséginek is, kiknek jelentős része az egész monarchiában népszerű és külföldön is ismert észak-magyarországi selmecbányai bányászati akadémián tanult. 1771-től 1848-ig az akadémia mintegy négyezernyi végzettje közül majdnem 300-an jöttek Erdélyből, köztük néhány román is. Az 1830-as években pedig bányafelügyelőket képző bányásziskolát hoztak létre az érchegységi Nagyágon, ahol egyébként a kincstár az erek rendszeres feltárásával mutatott példát. A kincstári hivatalnoki állások betöltésénél jobban is érvényesült a szakértelem, mint máshol. Míg a guberniumnál nem nemes csak titkárságig jutott a ranglétrán, a kincstartóságnál jobbágyszármazású is lehetett tanácsos, mint Debreczeni Márton, a kor nagyszabású kísérletező-feltaláló és szervező egyénisége. Ő állította fel az első gőzgépet a zalatnai uradalomban, ahol gőzmozdonyt is tervezett, míg addig legfeljebb a kolozsvári farsang díszletei között lehetett „gőzgépet” látni. A kohók levegőellátását biztosító csigafúvó tökéletesítésével nemcsak a monarchiában lett ismertté, hanem Bajorországban is. Nemcsak az ércbányászatot szervezte újjá úgy, hogy az ezüstolvasztás jövedelmei megnégyszereződtek, hanem a vajdahunyadi vasgyárat is, emellett még felfedezte, miként lehet a sótörmeléket szódagyártásra felhasználni.
A bányászvilág hierarchiájának csúcsán erdélyi és ausztriai, sőt francia arisztokratákat is találunk, de mellettük kereskedőket és tisztviselőket is. Negyvenhét kincstartósági bánya 6000 ún. részvényének csak negyede volt a kincstár kezében, és alig egytizede az arisztokráciáéban. A bányásztársadalom törzsét három réteg, korabeli szóhasználatban „rend” alkotta. Felül „a nagyrészt bányászatból” élő „dolgoztató kisbirtokosok”, többségükben magyar, német és román városi polgárok és nemesek, nemespolgárok. Alul a létminimumot sem biztosító fizetésből tengődő bérmunkások. Középen a dolgozó kisbirtokosok, akik közül a földműveléssel is foglalkozók már nem részesültek a bányászoknak kijáró adókedvezményekben. Rájuk nehezedtek – igaz, némi készpénz fejében – a kohók faellátását biztosító favágó és fafuvarozó robotmunkák. A favágás mellett sokan jártak a sík vidékre aratni, betakarítani, mert a rossz hegyi föld alig biztosít negyedévnyi élelmet. Alsó-Fehér megye érchegységi bányavidékén 1831-ben a több mint 10 ezer adófizető 1256családfő közül 3500 bányászt és 6400 jobbágyot tartottak számon az adóösszeírások, egész Erdélyben összesen 9-10 000 bányász családfőt.
Esetleges jólét és meglehetős szegénység nyomta rá bélyegét az Érchegység 80-100 ezer főnyi bányász-jobbágy társadalmára, amely az erdélyi bányászatból élők zömét tette ki. A kisparaszt bányászok a véletlenszerű felfedezések reményében éltek. Az alapvető termelőegység, akár a földművelő társadalomban: a család volt. De amíg a viszonyokat jól ismerő Szentkirályi Zsigmond, a szakértő bányatörvényszéki ülnök a földművesek esetében 5 főre becsülte az átlagos családnagyságot – nyilván a pauper tömegek magas aránya és a járványok okozta magasabb halandóság miatt –, a bányászokét csak négyre. „Az apa a követ vágja fiával, lánya kihordja a lóval, s az anyagot a törőbe teszi.” Így a termelés „ugyanazon erő és időpazarlással” folyt, mint „századokkal ezelőtt”,* noha olyan kisebb horderejű találmányok könnyítették a munkát, mint a víz nélkül működő zúzó, melyről mint valami csodagépről („mira machina”) szólt a kincstartósági jelentés.
SZATHMÁRY PAP K., Erdély képekben. Kolozsvár 1841. 5.
Ekkorra már valósággal darázsfészekhez hasonlóvá fúrták a Verespatak környéki sziklákat. Megérte, hiszen volt, aki olyan gazdagságra tett szert, hogy – presztízsokokból – csak úgy szórta a pénzt. Egyik verespataki román polgár házában a francia utazó pedig elképedve állapította meg, hogy a szerény földszinti lakrész fölötti emeleti szoba valósággal kincstár, a falon Leonardo-kép metszete az utolsó vacsoráról, s mellette „egy komikus Szent Péter ikon”.* Az Érchegység a német–francia divatot követő urak és a darócba öltözött parasztok világa volt, melyben a paraszti társadalom jómódú rétege „bizonyos pallérozottsági elsőbbséggel bír az ország más vidékeihez képest, mely tekintetben azt csupán a szabad birtokú székely s szász községek népsége éri fel”.*
A. DE GERANDO, i. m. 294.
SZENTKIRÁLYI Zs., Az erdélyi bányászat ismertetése. Kolozsvár 1841. 217.
Ezeknek a szabad rétegeknek a példájával érvelt Szentkirályi, aki (dacolva azzal, hogy köztisztviselőnek nem szabad könyvet kiadni) még azt is javasolta, hogy a kincstár tegye lehetővé a jobbágyoknak terheik megváltását, mert mint szabadok, megyei és országgyűlési képviselethez jutva, képviselni és érvényesíteni tudnák a bányászvilág sajátos érdekeit.
Csakhogy ezt a bányászvilágot egyre inkább fenyegette az ökológiai egyensúly megbomlása is. Minél több érc került ki a bányákból, annál több fára volt szüksége a kohóknak. Pedig a fa – a bányamunka legfőbb kelléke, egyben a paraszti fafaragás, építkezés nyersanyaga – veszélyesen kezdett fogyni. Így aztán még nyomasztóbbnak érezhették robotkötelezettségeiket a jobbágyok, akik ugyanakkor létérdekeikbe vágó fenyegetést láttak a kincstári faültetésekben is, hiszen ez nélkülözhetetlen állataiktól vette el a legelőt. Az 1257elégedetlenség pedig a kincstárral szembeni kollektív ellenálláshoz vezetett. A nélkülözők kényszerítették a gazdagabbakat – akiknek érdekeit szintén sértette a kincstár –, hogy a magyar – egykorú szóhasználattal: „nemzeti” – fejedelmektől kapott privilégiumokra hivatkozva követeljék a robot csökkentését, eltörlését és az erdők szabad használatát, mint például 1837-ben is, amíg a katonaság brutálisan nem csinált „rendet”. De ez sem ingatta meg a „jó császárba” vetett hitet.
A feudális függőségben élő parasztság körében uralkodó monarchista illúzió a feudális társadalmi struktúra és a rendiségre épülő bürokratikus hatalmi rendszer egyik terméke volt, de szorosan kapcsolódott a művelődési állapotokhoz is.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
