MŰVELŐDÉSI ÁLLAPOTOK ÉS TÁRSADALMI ALAPJAIK (ÍRÁSTUDÁS, ISKOLA, ÉRTELMISÉG)
MŰVELŐDÉSI ÁLLAPOTOK ÉS TÁRSADALMI ALAPJAIK (ÍRÁSTUDÁS, ISKOLA, ÉRTELMISÉG)
A lakosság túlnyomó többségének szellemi kultúráját a szóbeliség túlsúlya, valamint az írni tudás erős és egyre inkább fájó hiánya határozta meg. (Még 1900-ban is az – északi Partium nélküli – erdélyi megyékben csak egyötöde vallotta magát írni tudónak azok közül, akik 1840 előtt születtek, a román anyanyelvűek 6, a magyarok 29 és a németek 60 százaléka.) Mindenekelőtt azért alakult így ez az arány, mert az írni tudás a társadalmi szabadság és a gazdasági helyzet függvényében hódíthatott teret.
A jobbágy- és zsellérnép körében általában kivételszámba mehetett az írni tudó. Erre utal az, hogy amikor az 1819–20-i úrbéri összeírás alkalmával eskütételre idézték a bírót, az esküdteket és öregeket, valamint néhány tanút, falvanként mintegy 6-12 férfit, akkor a 2200 falu közül alig 150-ben akadt olyan eskütevő, aki saját kezével írta volna alá az összeírást. A 20-25 ezer esküre idézett személynek 1-1,5%-a bizonyult írni tudónak, mintegy 250 személy, akiknek több mint 80%-a magyar volt, 10%-a román és 6%-a szász, miközben a jobbágytársadalom nemzetiségi megoszlásának aránya a magyarok és románok esetében szinte a fordítottja volt.
A sötét összképen világos foltokként rajzolódtak ki az északi partiumi, szilágysági magyar falvak, és mindenekelőtt a Székelyföld, ahol az összeírt helységek mintegy 17%-ában találtak jobbágy vagy zsellér írástudót. Udvarhelyszéken pedig egyharmadában. Hogy itt ilyen magas arányban tudtak írni, az elsősorban tudatos társadalmi magatartásnak tulajdonítható, annak, hogy a szabadabb életformát biztosítani akarók az írni tudás monopóliumában való részesedéssel is kifejezésre akarták juttatni a felemelkedés vágyát, s miután sok székelyföldi faluban falujegyzőkönyvet vezettek, az olvasni és írni tudás a helyi hatalomban, az élet közös szabályozásában való részvétel feltétele is lehetett.
1258Az írni tudás monopóliuma általában a szabad jogi és társadalmi állapot velejárója volt, legalábbis a férfi lakosság körében. Persze Udvarhelyszéken és Marosszéken (a kivételesen megidézett) kisnemesek és szabad székelyek 60%-a tudta leírni nevét. A kisebb mezővárosokban (Fogaras, Szilágysomlyó, Tasnád) és a lazább feudális függőségben élő, városi rangra és szabadságra törő községekben (Torockó, Bátos, Teke) 70–100%-ban alá tudták írni a nevüket az eskütevők. Amikor pedig 1838-ban a megyegyűlések 1000–3500 főnyi nemesi közönsége összegyűlt, hogy az új uralkodónak letegye a hűségesküt, akkor 10–80% között mozgott az aláírások aránya, Háromszék, Alsó-Fehér az élen, a megyék többsége 50%-os arányt mutatott fel, a legkedvezőtlenebbet pedig a szegényebb megyék és vidékek: Hunyad, Kővár, Belső-Szolnok, Fogaras.
Az írástudás társadalmi és gazdasági meghatározottsága tehát egyaránt kedvezőtlenül éreztette hatását a román falvak világában. A brassói román sajtó szerkesztője fél évszázad múlva is mindössze 10 ezerre becsülte a reformkori Erdély és Magyarország szerinte 3 milliónyi románságából az írástudók számát. S mély keserűségből fakadó túlzással állapította meg a kor egyik román tudósa, hogy amíg „nincs szász férfi vagy nő, aki ne tudna olvasni, a románok közül szinte csak a papok és a deákok tudnak”.*
Timotei Cipariu levele George Bariţnak. 1848. március eleje. Közli: George Bariţ şi contemporanii săi (Szerk. ŞT. PASCU és I. PERVAIN). IV. Bucureşti 1978. 299.
Forrásaink láttán méltán feltételezzük, hogy ha valamiféle hivatalos aktusra került a sor, bizony sokan szégyellhették szálkás betűiket, és gyakorlottabb papi, jegyzői kézre bízták az aláírást, bár az aláírás tudását olyan presztízs övezte, hogy ha nem volt a faluban magyar iskola, akkor románba adta a szegényebb magyar nemes a fiát, hogy nevét leírni bár „oláhul”, nyilván cirill betűvel, megtanulja.* Ugyanakkor iskolák virultak ott is, ahol fontos okmányokat nem írtak alá a falvak képviselői, így a magyar Kalotaszegen vagy a román Naszód-vidéken. De hát nem lévén szükség az írástudásra, hamar feledésbe merült. Lányokat pedig általában nem is fogtak betűvetésre, hiszen még arisztokrata körökben sem látták mindig szükségesnek, „hogy írni tudjanak, mert akkor csak szerelmes levelet írnak, de kell tudni olvasni, hogy olvashassák a Bibliát”.* Az olvasni tudás az istentisztelet ébren tartására szorítkozott, pontosabban arra, hogy vizuális jelek alapján felidézzék a vallásos szöveget. Akik pedig csak másokat láttak olvasni, úgy vélték, hogy az nem egyéb, mint „kivülről tudni” az egész könyvet. Így a betű, az írás és az olvasás még szakrális jelleget is kapott, olyannyira, hogy amikor egy román tanító korszerű olvasási módot akart bevezetni, a szülők tiltakoztak, hogy 1259„nem románul tanít”, a püspök pedig azzal a kegyes hazugsággal csillapította le a kedélyeket, hogy most tanulnak valójában románul, mert eddig – az egyházi rítus nyelvében és az oktatásban élő szlávos kifejezésekre célozva – szerbül tanultak.
KÁDÁR J., Szolnok-Doboka vármegye nevelés és oktatásügyének története 1000–1896. Dés 1896. 349.
KEMÉNY A., Családtörténeti naplórészlet (Confessio, 1980. 4. sz. 79).
Érthető tehát az értelmiségi kortársak elégedetlensége az iskoláztatással szemben, melynek alakulását árgus szemekkel figyelték, hiszen – jókora leegyszerűsítéssel – az iskolák és az iskolások számában látták azt „a biztos kulcsot, mely szerint az erdélyi nemzetek körében a vallási, erkölcsi és szellemi kultúra állapota megítélhető”.* És ha ők a jobbítás szándékának lázában inkább csak a hiányosságokat látták, akkor mi vegyük szemügyre az egyházak keretein belül működő, nagyon is sok vonatkozásban fejlett és kiterjedt iskolahálózat működésének eredményeit. A 6–12 éves tanköteles gyerekek iskolalátogatási aránya a fejlett osztrák és cseh tartományok olykor 95%-os és Galícia 14–16%-os aránya között mozgott. A Szászföldön minden lutheránus egyházközségben működött egy vagy két kisiskola, melyet a tanköteles gyerekek 90–100%-a látogatott, hogy a hittan mellett tanulják meg a német szöveget szász dialektusban olvasni, emellett némi számtant, és a fiúk írni, míg általában csak „a vagyonos gazdák taníthatták lányaikat az iskolán kívül írni”.* Az unitáriusok 80 falusi iskolájának 80–85%-os iskolalátogatási arányát azért lehet meglepőnek tartani, mert a római katolikusok és a reformátusok átlagosan csak 50–60%-osat tudtak felmutatni, igaz, a katolikusok több mint 200 falusi kisiskolája mellett a városokban ún. normál iskolák működtek, melyek részben az elemi iskolák feladatait látták el, hasonlóképpen a református kollégiumok alsóbb osztályai, míg a fenti arány csak az 550–560 falusi iskola népességére vonatkozott.
G. BARIŢ, O plînsoare veche (Gazeta de Transilvania, 1843. május 20., június 2. 40. sz.).
Über die Landschulen der Sachsen in Siebenbürgen (Blätter für Geist, 1838. október 19. 42. sz.).
Amíg a szász és a magyar iskolahálózat váza már a 18. század végére úgy kiépült, hogy minden jelentősebb egyházközségében volt iskola, bár egy-egy iskola újjáépítése, tökéletesítése vagy netán alapítása érdekében még szívós harcot kellett vívnia a tanítónak és pártfogójának, azalatt a román iskolák száma is gyorsan nőtt. Persze a kortársak ezt a gyarapodást olykor lebecsülték. Amikor a hivatalos statisztika csak a tucatnyi államilag is támogatott görög katolikus iskoláról adott számot, rögtön fel is hangzott a számonkérő kérdés: „hol van a Şincai által alapított 300 iskola?”,* melyről a román felvilágosodás harcos egyénisége oly gyakran idézett elégiájában szólt, tanfelügyelői tevékenységére visszatekintve. Érdemei kétségbevonása nélkül jelezhetjük, hogy az 1780-as évek végén is száz alatt volt azon iskolák száma, melyekről jelentést tudott tenni, 1840-ben viszont a görög katolikus püspök 410 iskoláról 1260küldött fel kimutatást a kormányzatnak, nem tagadva, hogy az 1330 parókia közül 924-ben a gyerekek csak azt tanulhatták, amit a paptól hallottak. A század elejétől az 1840-es évekre a 900 fölötti ortodox egyházközségekben is 150-ről 280 fölé emelkedett az iskolák száma. Az iskolalátogatás pedig főleg a jómódú dél-erdélyi községekben bizonyult eredményesnek.
G. BARIŢ, i. m.
A kortársak méltán tekintették az iskoláztatás térhódításának fő akadályaként a szegénységet, hiszen a gyerekek télen lábbeli hiányában nem járhattak iskolába, nyáron pedig az állatokra kellett vigyázniuk, és segíteni a termény betakarításánál. Mégis, a kisközösségek, az egyes társadalmi csoportok magatartását az iskolával szembeni várakozások és igények határozták meg. Ahol az iskoláktól nem vártak semmit, mint Hunyad megyében, ott a jobbágyok és még a kisnemesek is valósággal „büntetésnek” tekintették fiaikat iskolába küldeni. Ha a földesúr saját buzgalmából vagy a guberniumi felhívásoknak eleget téve pártolta az iskolát, a jobbágyok gyakran bizalmatlanságból bojkottálták az igyekezetet, nem is beszélve arról, ha a tanító durva volt vagy tehetetlen. A bizalmatlanság annyira általános lehetett, hogy a román sajtó a „befolyásos emberekkel” való szövetkezést ajánlotta a tanítónak, ha meg akar küzdeni a „mosdatlan nép” ellenállásával.* Ebben még nagy szerepe lehetett annak is, ha „az apa félt, hogy fia okosabb nála, s az anya reszketett, hogy lánya olvasgat, ő pedig a betűket sem ismeri”.* S olykor ráadásul még a pap is féltette fiai, unokái jövőjét attól, ha parasztokkal kell osztozniuk az írástudás monopóliumán.
A. MUREŞANU, Pedecile întru procopsirea tinerimei săteşti (Foaie pentru minte, 1841. december 14/26. 50. sz.).
A nagyadorjáni (marosszéki) református inspektor-lelkész feljegyzése 1845-ből. Közli: SIPOS G., Marosszéki népoktatás a XV. századtól 1848-ig (Műv. T. 11. 118).
De joggal írhatta a román sajtó azt is, hogy „hála az égnek olyan rosszul nem állunk”, sőt, találunk még román parasztot is, „aki lélekből örvend, ha nemzetéből kikerült tanult embert lát vagy hall, miközben azért sóhajtozik, mert neki nem volt szerencséje tanulni”.* Valóban, az iskoláztatáshoz fűződő társadalmi igényeket a vallásos hitéletben való részvétel biztosításának hagyományos igyekezete mellett egyre inkább meghatározta a társadalmi emelkedés vágya. A falusi iskolákban nem valamiféle maradiság vagy sznobizmus okán tanítottak „hamarabb […] Rómáról, mint a szántásról”,* hanem azért, mert – hiába tiltották a felső rendelkezések – a latin nyelvbe is bele kellett kóstolnia azoknak, akik a tanító és a szülők ösztönzésére továbbtanulni készültek a városban. Ahol nem érvényesültek a társadalmi emelkedés igényei, ott az iskoláztatást büntetés terhe mellett szorgalmazó guberniumi rendeletek pusztába kiáltott szóként hulltak a semmibe.
O vorbă pentru creştere şi şcoale. Foaie, 1844. december 4/16. 49. sz.
KŐVÁRY L., i. m. 125.
1261A román határőrezredek többségükben felülről életre hívott, gondosan ellenőrzött, színvonalas iskoláit elsősorban azért látogatta a tanköteles gyerekek zöme, mert a lakosság egyre inkább meggyőződhetett arról, „milyen jelentős előnyöket nyújt az intellektuális és morális képzés gyakorlati alkalmazása”* a gyümölcsfatermesztéstől egész a kisebb-nagyobb tisztségek elnyeréséig. Ahol viszont a lakosság kisnemesi helyzetébe kívánkozott vissza, ott a katonai felügyelet alatt álló iskola a nyers hatalom szimbólumának tűnt, és inkább csak kényszerből küldték a szülők gyermekeiket iskolába. Ezért a Hunyad megyei Bácsi községben, annak reményében, hogy visszanyerik nemesi jogaikat és megszabadulnak a katonai szolgálattól, a határőrök kivették gyerekeiket a román határőriskolából, és a magyar községibe adták. A székely határőrezredek népének jó része pedig – miután nyomasztó tehernek érezte a katonáskodást – azért szorgalmazta az iskoláztatást, hogy fiai a továbbtanulás útján megszabadulhassanak a katonasorból. Igaz, a határőrség intézménye iránti ellenszenvből sok helyt a szegénységre hivatkozva vonakodtak eleget tenni az iskolalátogatást előíró parancsoknak. Jobb módú gazda amúgy is szívesebben tartotta otthon a fiát, mert „megél úgy is habár nem tekereg a kollégiumba” – mint azt a falu népe mondogatta.* Jellemző, hogy a csíki iskolabizottmány úgy vélte, ha a katonai felsőiskolát összekapcsolnák a római katolikus csíksomlyói gimnáziummal, akkor vége szakadna „a parancsra” történő iskolalátogatásnak, a diáklétszám megkettőződne a határőriskolákban is. A gimnáziumokból ugyanis a felsőiskolákba és onnan az értelmiségi pályákra vezetett a diákok útja. Csakhogy a katonai vezetés legnagyobb aggodalmára már szinte ezren tanultak tovább a gimnáziumokban és felsőiskolákban, miközben csak 5500 embert sikerült fegyverben tartani. És ezt még azért is „szerfölött károsnak” tarthatták a hatalom birtokosai, mert egyre inkább tapasztalniuk kellett, hogy az öntudatos értelmiségi másképpen látja a világot, mint ők.
Az erdélyi főhadiparancsnok 1847. évi jelentése az iskoláztatásról. Kriegsarchiv, Wien, Hofkriegsrat, 1848. B9/54.
ETÉDI GEDŐ J., Gazdasági vázlatok Udvarhelyszékről (Magyar Gazda, 1843. 96. sz.).
Az elmaradottságból kitörni akaró átmeneti korok jellegzetes és ellentmondásos tünete, az értelmiségi túltermelés és a korszerű műveltségű értelmiségiekben való hiány – a különböző nemzeti társadalmakban ugyan eltérő súllyal – egyaránt éreztette hatását.
A 18. század végéhez képest az értelmiségi pályák befogadóképessége lassan bővült. A kb. 11-12 ezer szellemi foglalkozású relatív többségét 4600-4700 pap tette ki, és nekik alárendelve két-háromezer olyan kántor, akik egyben tanítók is voltak, és legfeljebb ezer olyan iskolamester, aki foglalkozását önálló és tartós hivatásnak tekintette, de azért – az egykorú kézikönyv szerint – az 1262eszményi tanító „borokkal való tisztességes kereskedést” is folytatott.* A tisztségviselők száma két évtizeden keresztül 2150 körül mozgott. A gimnáziumok és főiskolák 170-180 tanára, professzora tanította az évente 2500-3500 főnyi diákságot. Az alsóbb – elemi és középiskolai – osztályokkal együtt viszont amolyan ezer diákos városok voltak: Nagyenyed, Székelyudvarhely, Marosvásárhely és Kolozsvár. A mintegy 700 gazdatiszt és 800 ügyvéd mellett 90-100 orvos, 150-160 sebész alkotta még a fontosabb értelmiségi csoportokat.
FARCZÁDI JÓZSA J., Oskolai vezér. Kolozsvár 1817. 107.
Földbirtok, háztulajdon hiányában, sőt azzal is, a nélkülözés gyakori kísérőtársa volt az értelmiségi létnek. A gimnáziumi tanárok évi 150 ezüstforintnyi fizetése a szász városokban is csak amolyan „éhség-szolgálatot” tett lehetővé, amelyből igyekeztek is egy létbiztonságot nyújtó parókia élére kerülni, hogy aztán 5-6 gyermeküket felnevelhessék. Persze csak a jómódú helységek papjai örvendhettek viszonylagos jólétnek, hiszen amíg a román görög katolikus püspök azért panaszkodott, mert papjainak sok helyt kétkezi munkával kell élelmet szereznie, az ortodox papok pedig keserűen tették szóvá, hogy híveik csak nagyon kevés helységben szolgálnak évente egy-két napi munkával, a „kalákával”. A reformátusok körében a hívek szegénysége miatt az az „elkopott” közmondás járta, hogy „pap zsákja soha meg nem telik”,* és így „saját testünktől kell a legszükségesebbeket megvonnunk, ha évenként csak egy pár jó könyvet kívánunk szerezni”.* De még a kollégiumi professzornak is olykor az 500-700 forintnyi fizetését kiegészítendő kosztos diákot kellett tartani, vagy más mellékfoglalkozás – például selyemhernyótenyésztés, téglavetőgép-szerkesztés – után nézni a tudományos munka mellett. 5–12, sőt olykor 20 évi díjtalan gyakornokoskodás várt arra, aki be akart kerülni a kormányhivatali tisztségviselők hierarchiájába. Erdélyben is „rejtély”, hogyan tudott a kishivatalnok fizetéséből megélni. Hiszen például egy nagyszebeni kincstartósági kishivatalnoknak pár szász forintnyi fizetése kétszeresét kellett volna ahhoz megkeresnie, hogy négytagú családjával „állásához mérten” élhessen, kétévente új frakkot vegyen, és a polgári életforma szerint naponta húst ehessen, miközben a korban széles paraszti rétegek 9 hónapon keresztül nem jutottak húshoz, és a bányauradalmak munkásai talán csak hetente egyszer ehettek húst. (Fizetésük megduplázására a hivatalnokok iratmásolást és különböző vizsgálatok alkalmával kiküldetést vállaltak, a megyei tisztek az igazságszolgáltatás gyakorlásakor tehettek szert kiegészítő jövedelemre, Fogarasban például a szolgabíró a percek alatt is elintézhető szóbeli perek levezetéséért egy-egy ezüsthúszast kapott.)
BASA M., Az erdélyi ev. ref. papok teendői (Protestáns egyházi és iskolai lap, 1842. augusztus 18. 20. sz.).
FÁBIÁN D., Tájékozódások Erdélyből (Uo. 1845. május 18. 20. sz.).
Képzettség és életforma, de mindenekelőtt a szellemi értékek létrehozása és terjesztése határozta meg az értelmiségi lét és szerep határait. A tanultság és 1263műveltség megbecsültsége és presztízse azonban nemcsak nőtt, hanem a társadalmi integráció új lehetőségeit is megnyitotta. Ezért látta úgy a tudás arisztokráciáját hirdető nagyenyedi tudós, Szász Károly, hogy a földművesek és iparosok mellett a kétmilliónyi lakosból „végre lehetünk talán ötvenezren, kiknél a míveltség határául mostoha körülmények tábora igenis, de rendeltetésünk sorompókat nem állított fel. Ez a nemesség, hivatalviselők, tudósok s tanítók osztálya, kiknek kezeibe a törvényhozás, kormányzat, nevelés és tudományosság szentségei, s ezekben koruk s utódaik szerencséjét tette le kedvezőbb csillagzatuk.”*
SZÁSZ K., Oskolákról (Szász Károly. Bev., vál. KISS G., TURNOWSKY S.). Bukarest 1955. 239.
Nem véletlen, hogy ekkortájt bukkant fel a korabeli szóhasználatban a nagy karrier előtt álló intelligencia szó is. Ez éppen úgy jelentette a magyar haladó megyegyűlési közönséget, mint a haladás ügyének felkarolására hivatottnak vélt művelt szász patríciust és literátust. A románban pedig a nemzeti ügynek elkötelezett „intelligent”-ek, azaz értelmesek összességét. Bár körvonalazódóban volt, mégsem alakult ki a lengyel és orosz fejlődésben nagy szerepet játszó, ún. klasszikus intelligenciához hasonló képződmény, a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet jellegzetes társadalmi terméke, mely a politikai közélet és a gazdasági vállalkozásokban való részvétel hiányában marginális, olykor valósággal gettóhelyzetbe szorult, s míg a lengyel a nemzeti szabadság eszményeinek ébren tartásában találta meg a hivatását, az oroszt a fennálló viszonyokkal szembeni, néha csak tehetetlen szemlélődéssel párosuló kritikus magatartása jellemezte. Erdélyben viszont mindazok, akik értelmiségi szerepet töltöttek be, nem szerveződtek elszigetelt kaszttá, nem kényszerültek gettóba, hanem – főleg a politikai és részben a gazdasági élet lehetőségeinek vonzásában – nyílt színre léphettek a polgári-nemzeti átalakulást célzó nagy küzdelmek során. Az elmaradottság leküzdésében, a fejlődés feltételeinek és távlatainak biztosításában a politika Erdélyben is meghatározó szerepet kapott.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
