KORSZERŰSÍTŐ ÉS HAGYOMÁNYŐRZŐ BIRTOKOS NEMESSÉG | ERDÉLY TÖRTÉNETE HÁROM KÖTETBEN

1225KORSZERŰSÍTŐ ÉS HAGYOMÁNYŐRZŐ BIRTOKOS NEMESSÉG

A megyékben és részben a Székelyföldön a mezőgazdaság korszerűsítésének is a nagy- és középbirtok lehetett egyelőre a nagyobb hatást (és ellenhatást) kifejtő bázisa. Erdély mezőgazdaságának a fejlődését az gátolta, ami egyben segítette is: földrajzi fekvése. Sokkal jobb adottságokkal rendelkező agrárjellegű régiók között feküdt, és így kelet és nyugat felé egyaránt csak egyes jobb minőségű cikkekkel érvényesülhetett (volna) a piacon. Ennek lehetőségét pedig éppen az biztosíthatta, hogy a magyar nemesi birtokos és a szász értelmiségi – kapcsolatai révén – fejlettebb magyarországi és ausztriai, illetve fejlettebb németországi agrotechnikai eljárásokat és vívmányokat vehetett át.

A gyors korszerűsítés azonban súlyos társadalmi konfliktusokkal járt együtt. Báró Wesselényi Miklós a húszas évek végén Zsibón, Erdély és Magyarország határán elsőként vezette be a váltógazdaságot, megszüntetve az ugart, és két évtized múlva elsőként hozatott cséplőgépet is. De jellemző a viszonyokra: a gép elakadt a sárban, majd felállítására sem akadt mesterember, csak egy molnár, aki először még ördögi mesterségnek nézte, és félt hozzányúlni. Wesselényi ugyan nem mondott le jobbágyai munkajáradékáról, de – az úr – paraszti viszonyt bérlői kapcsolatként értelmezve – szabályozta és egységesítette jobbágyai szolgáltatásait, s 1831-ben megpróbálta megvalósítani régi tervét: a terménytizedből alapítványt létesített éhínség megelőzése érdekében, s a számadást a templomban olvastatta fel. Később viszont már azt panaszolta, hogy a jobbágyság részéről nem talál megértésre, birtokostársaitól eltérő magatartását a gyengeség jelének tartják, s hiába jár elöl például faültetésben jó példával, és oszt ki ingyen magvakat és csemetéket a falu népe között, az ellenállást nem mindig sikerül legyőznie. Közben a falusi túlnépesedés veszélye is jelentkezett: az egy telken élők száma megkétszereződött. Hiába szólította fel parasztjait, hogy máshol keressék kenyerüket, munkaalkalmak hiányában utasító hangú intéseinek nem lehetett foganatja. Így Erdély modernizálódó nagybirtokán a „feudális” úr és paraszt ellentéte egyre inkább két birtokoskategória ellentétévé vált, s a zsibóiak talán nem is érezték, hogy mennyire más feltételek között élnek itt, ahol a robothátralékot nem botbüntetéssel törlesztették, mint az még sok helyt szokás volt.

Wesselényi rendkívüli emberi és politikai nagysága miatt csak az ő birtokán folyó modernizálódást tartotta a szakirodalom alaposabb elemzésre érdemesnek, s csak kisebb-nagyobb híradásaink vannak arról, hogy másutt is történtek hasonló és hatékony kísérletek. A korszerűsítés igénye nem egyszerűen (politikai) világnézet függvényeként, velejárójaként hódított teret. Nem messze Zsibótól, a szomszéd Csákigorbón a váltógazdaságot már cukorgyár felállításával kapcsolták össze, és a haszonból együtt részesült a konzervatív Jósika Samu és Lajos a liberális Miklóssal.

1226Számottevő ipar azonban egyelőre még nem épülhetett a mezőgazdaságra, hacsak a pálinkafőzést nem tekintjük annak. Ez az erdélyi megyékben egyre inkább zsidó foglalkozásnak minősült, annak ellenére, hogy gyarapodni kívánó nemes éppen úgy űzte ezt a mesterséget, mint a kiváltságos helyzetét körülbástyázni akaró városi polgár. A pálinkafőzés nemcsak a szegénység kórtünetének megnyilvánulásaként terjedt, Kézdivásárhelynek gazdasági egyensúlyát ez tartotta fenn, miután a cefre biztosította a sertéstartást, és pálinka nélkül a nehéz fizikai munka is nehezebben ment volna. A század eleje óta számukban megkétszereződő zsidók többsége előtt más komoly vállalkozási lehetőség nem állt nyitva, falusi terménykereskedelmük is ehhez kapcsolódhatott. És most már annak a 18. század végi törvényjavaslatnak a nyomán, mely a „toleranciával” azt akarta elérni, hogy a zsidók „a kereskedelem és ipar engedélyezésével hasznos polgárokká váljanak”, 1837-ben a kormányhatóságok végre – mindenütt, és nemcsak Gyulafehérvárt – háborítatlan lakhatási jogot biztosítottak az addig megtelepedetteknek, és csak a további bevándorlást tiltották meg,* persze hiába. Földesúri pártfogás alatt – de egyben annak, illetve a rendszernek a kereteit feszegetve –, olykor úrbéres minőségben, olykor pedig már úrbéresek fölött rendelkezve, elsősorban magyar városokba húzódva verhettek gyökeret az erdélyi társadalomban, hogy majd soraikból is léphessen elő a magyar polgárság egyik fontos eleme, a bérlő-vállalkozó jellegzetes alakja.

OL Erdélyi Kancelláriai Levéltár, Erdélyi Udvari Kancellária, Acta generalia, 1837: 94.

A nagybirtokról kisugárzó modernizálódás hordozói a gazdatisztek voltak. Wesselényi gazdatisztje, Kelemen Benjámin jó érzékkel Kolozsvár mellett vett birtokot, s az 1840-es évek elején pénzbeli megváltás fejében elkezdte felszabadítani jobbágyait, hogy kölcsönösen mentesüljenek a robot hátrányaitól. Ekkortájt már több gazdatiszt könyvben összesítette tapasztalatait; a váltógazdaság előnyeit fejtegették, bár az ideális, példamutató vállalkozót nem mindig erdélyi környezetben szerepeltették.

Az erdélyi gazdatisztek szakismereteiket részben Magyarországon, a mintagazdasággal egybekötött keszthelyi Georgiconban, részben az erdélyi nagybirtokosoknál szerezték. Wesselényinél évente több gyakornok is tanult, akik máshol jó fizetéssel tudtak elhelyezkedni. A negyvenes évekre már 600-700 főre duzzadt az erdélyi gazdatisztek száma, bár a közép- és kisbirtokos nemes továbbra is inkább életrevaló, gyakran írástudó jobbágyával vezette gazdaságát. Ezért inkább csak a jobbításra ösztönző kritikus szándék mondathatta olyan egyértelmű egyszerűséggel azt, hogy „a nemes jószágot úgy kezelik, mint ezelőtt száz évekkel”.*

BRASSAI S., i. m.

Bár a szántók, valamint a ló- és szarvasmarha-állomány egyötöde az adómentes nemesség tulajdonában lehetett (vagy legalábbis erre következtethetünk 1227az adóösszeírásokból), az erdélyi nemesi birtok az árutermelés mostoha feltételei miatt nem tudott olyan jelentős szerepet játszani, mint Magyarországon. A kortársak – túlzó – véleménye szerint az erdélyi allodiális és úrbéres föld aránya fordítottja volt a magyarországinak, valójában a mintegy 870 000 katasztrális hold allodiális szántó és rét az összesnek kb. egyötöde lehetett, mintegy fele a majdan úrbéres jellegűnek minősülő földeknek. Az egykorú benyomásokat összegező statisztikai becslés szerint az adómentes nemesség allodiális földjeiről származott a kukoricatermés mintegy 37%-a, az adóköteles népesség földjeiről pedig 63%-a.

A földesúri birtokok nagy része adóztató, pontosabban járadékszedő jellegű volt. Az önellátás követelményét próbálták egyeztetni az árutermelés lehetőségeivel, de a hangsúly az önellátáson volt. A kortársak állandóan panaszkodtak arra, hogy a gyors áringadozások és a piac kis és változó felvevőképessége lehetetlenné teszik a rendszeres gabonatermelést. Viszont a földesúri majorság fontosságára nemcsak az utal, hogy hozzávetőleges becslés szerint évente 18 milliónyi robotnappal tartoztak az úrbéresek, hanem az is, hogy ennek 56%-a kézi, 29%-a négyökrös, 15%-a pedig kétökrös igásnapszámból állt, aratáskor és csépléskor pedig étel-ital és terményrészesedés fejében vállaltak munkát, ha nem volt elég a robot.

A fenti becslés alapjául szolgáló forrásunk: az 1820-i úrbéri összeírás eltúlozza a robotnapok számát, bár az egy családra nehezedő teher általában magasabb volt a magyarországinál, amit a kortársak a nagyobb munkaráfordítást követelő mostohább természeti és gazdálkodási adottságokkal magyaráztak. Ugyanakkor kevés volt az olyan család, amelynek heti 3-4 napot kellett szolgálnia, ehhez már nagyon jómódúnak kellett volna lennie, és egyébként is az összeírás alapján csak hozzávetőlegesen lehet becsülni az egy-egy úrbéresre nehezedő szolgáltatások nagyságát. A jobbágyok néhol azt hitték, érdekükben áll, hogy többet valljanak be a ténylegesnél, és ezt általában jó szemmel nézték a földesurak, bár olykor helyesbítettek. Az összeírás tervezete a jobbágynak a robotterhek csökkentését ígérte, aki ezért úgy vélhette, hogy mostoha sorsának kidomborításával elősegíti helyzete javítását, erősíti az ezt célzó uralkodói szándékot. A földesúr viszont a már bevallott robotszintet szerette volna tartani (és ezért a parasztok sok helyt nem akarták saját vallomásukat nevük mellé karcolandó kereszttel hitelesíteni). A földesúr számára a magas robotkötelezettség a hatalom forrása volt: azt akarta elérni, hogy úrbéresei akkor álljanak ki munkára, amikor ő akarja, ha pedig nincs szüksége olyan nagy mennyiségű robotra, akkor hatalmát a hátralékok elengedésével éreztetheti, miközben akadtak, akik a fegyelem megszilárdítása érdekében év végén pálcával verték le a jobbágyon a nem teljesített szolgálatot.

Az erdélyi arisztokráciából néhányat úgy tartottak számon, hogy gazdagabbjai „míveltség” terén azonos szinten állnak a magyarországival, viszont „hazánknak alig van középnemessége”, az arisztokráciától elkülönülő 1228 „független vagyonos” .* Míg a magyarországi arisztokrácia óriási latifundiumok tulajdonosa volt, s néhány tagja Európában a leggazdagabbak közé tartozott, az erdélyi grófok és bárók hatalmas havasokat és erdőket mondhattak a magukénak. A hamuzsírégetés mellett az uradalmak is bekapcsolódtak a Bánság és a magyar Alföld felé irányuló tutajozásba, először csak vámolva, aztán a faúsztatást akadályozó sziklák robbantásával némileg segítve ezt a hihetetlen bátorságot és ügyességet igénylő paraszti árutermelést és kereskedelmet. Az esetek többségében azonban az erdélyi arisztokrata jövedelmei nem sokkal haladták meg a magyarországi középbirtokos jövedelmeit. Erdélyben a 100-150 jobbágy fölött rendelkezők többségét már arisztokraták alkották (12. táblázat).

KEMÉNY ZS., Érintések (Erdélyi Híradó, 1845. február 4. 10. sz.).

12. táblázat. Jobbágy- és zsellérháztartások hozzávetőleges megoszlása a reformkorban a nemesi birtokos családok és testületek között
Jobbágy- és zsellérháztartások száma	Nemesi birtokosok		Testületek száma	Összes nemesi birtokos és testület
	nemesek	arisztokraták		Összes nemesi birtokos és testület
	száma			száma	%-a
1	604	2	1	607	16,81
2	396	1	1	398	11,03
3	281	1	3	285	7,89
4	202	1	1	204	5,65
5	160	3	1	164	4,54
6–10	480	11	5	496	13,74
11– 50	886	75	10	971	26,90
51–100	158	72	6	236	6,54
101–500	80	112	6	198	5,49
501–1000	2	24	4	30	0,83
1001–	–	14	7	21	0,58
Összesen	3249	316	45	3610	100,00

A kortársak pedig a gazdagság mértékeként „nem mint a magyarországi[ak] – a jugerumnak mennyiségét, hanem a szolgáló emberek számát” emlegették.* De az átmeneti állapotokra jellemzően ugyanekkor homlokegyenest ellenkező magatartás is kezdett teret hódítani, mert a „földes úrnak – közép és általános számításból szólva – vesztesége van a colonicalis birtokban. Azért colonusát úgy tekinti, mint egy unalmas és terhére vált vendéget, kinek pusztulása közelebbről reá is ható baj, de későbbre attól lehető végszabadulása egyszersmind előlépés.”* Munkaerő biztosítása ugyanis 1229távlatilag már egyre kevésbé tűnt kétségesnek, ha kiterjedt volt is az allódium. A szőlőt amúgy is igyekeztek bérmunkában műveltetni. A kis- és középbirtokos nemes pedig szívesebben adta allódiumát kurialistáknak vagy kurialistákkal együtt szegényebb nemesnek bérbe, vagy emelkedő jobbágynak; aki szolgáltatásait is megváltotta. Viszont egyre több földesúr igyekezett határosztályra sort keríteni, hogy birtoka határait kiterjessze és megszilárdítsa, gyakran jobbágyai rovására téve kezét közföldekre, rétre és erdőre, amikor allodiálisnak minősítette ezeket. Nemcsak a korszerű gazdálkodás igénye ösztönzött erre, hanem a jobbágyfelszabadítással való számvetés is. Igazán sötét árnyékként az országos méretű úrbéri szabályozás hiánya borult az erdélyi társadalomra. A feudális birtoklási viszonyok tisztázása a polgári tulajdonviszonyok életbe léptetésének előfeltételeként jelentkezett. Az, hogy – úgy, mint Magyarországon és abban a szellemben – végre törvényhozás útján is elhatárolják egymástól az úrbéri és allodiális minőségű földeket, megállapítva az elhatárolás ismérveit, és szabályozzák a szolgáltatások mértékét és igénybevételük módozatait. Hiszen a jövőre készülődés igyekezete úgy állíthatta egymással szembe az urat és a parasztot, hogy háttérbe szorul a feudalizmus felszámolásának fokozatosan feltáruló közös érdeke, és kilátástalan konfliktusokba sodorja az erdélyi társadalmat. A hétköznapokat átszövő kis kompromisszumokkal párhuzamosan egyre fojtogatóbb lett az az érzés is, hogy a „földesúr egy negyed rész hasznát sem veszi gazdaságának”, és „nem ápolója többé hanem zsarolója alattvalóinak”.* Hiszen a földesúr a paraszti gazdaság minden tevékenységi formáját – a gabonatermelés mellett a fonást, szövést, baromfitartást és még az erdei gyűjtögetést is – megadóztatta egyre archaikusabbnak minősülő járadékszolgáltatások követelésével, ami egyszerre volt az archaikus önellátó paraszti gazdálkodás következménye és tartósítója. És ez a rendszer aztán igazán akkor vált fojtogatóvá, ha gazdasági vagy politikai megfontolásokból a nemes a szolgálatait készpénzzel megváltó jobbágyait újra robotra és szolgáltatásokra kényszerítette.

Uo.

Azon felterjesztés, melyet Erdély lelkes honfia gróf Bethlen János Erdély állásáról német nyelven Ferenc Károly főherceghez, Kolowrathoz és Mailáthhoz benyújtván utóbb minister Metternich is látni kívánt. Biblioteca Academiei, Cluj-Napoca, Ms. r. 1829.

Sombory Juliánna és Ketzeli Mihály „kötlevele”, Kackó, 1841. február 6. OL, Családi levéltárak, Hatfaludy család, 37. cs.

A nagybirtokok többségének legbiztosabb készpénzjövedelme a malomvámokból és a korcsmáltatásból származott. Az árutermelés fő ága a nagy hagyományokra visszatekintő állattenyésztés volt. Ezért lett a szecskavágó a legelterjedtebb mezőgazdasági gép. Merinói juhok tenyésztésével a Bécs felé irányuló gyapjúkereskedelembe próbáltak bekapcsolódni, és a szász textilipar számára is termeltek finom gyapjút. Az erdélyi ménesek pedig kezdtek jó hírnek örvendeni, míg a paraszti lótartás sok helyt állatkínzás volt.

A birtokos nemesség elszegényedése – a feudalizmus válságának velejárója – ekkor még inkább aggasztó perspektíva, mint valóság. Ha a városi élettel nem került szoros kapcsolatba, igényei nem voltak magasak. Öltözetére 1230költött talán a legtöbbet, amivel kiváltságos voltát kifejezésre juttatta a „nemzetiségét bálványozó” nemes.* Pénzkiadásai csekélyek voltak, és legfeljebb akkor került nagyobb összeg a kalendáriumi kiadás rovatába, ha a szalmafedeles ház ura döngölt padlójú szobájába színezüst mosdókészletet vásárolt. S még a jómódú tekintélyes kúria birtokosa is kínos pontossággal állította össze a leltárt, vigyázva, hogy törött kakukkos óra, repedt cserépedény egyaránt bekerüljön, miközben a kortársak állandóan kifogásolták az öltözködésre fordított kiadások nagyságát.

HODOR K., i. m. 497.

Így aztán az az id. Bethlen János gróf, aki „egy független és fekvőbirtokra alapított arisztokrácia” létében látta a modern alkotmányos fejlődés egyik előfeltételét, keserűen tette szóvá, hogy „Erdélyben csak titulált nemesek vannak, kik vagyontalan s nagyobb részint eladósodott helyzetek miatt csak úgy szerezhetnek maguknak jelentékes állást, ha maguk is a bürokraták sorába állnak”.* De csak a kormányszervek tisztviselői (a tanácsosok és a náluk magasabb rangúak) jutottak évi ezer ezüstforint feletti jövedelemhez. A kisebb tisztviselők néhány száz forintnyi fizetése „valóságos satyrá”-nak tűnt magyarországi szemmel.

Id. Bethlen János levele Wesselényi Miklósnak. Kolozsvár 1847. május 2. OL, Filmtár 8367.

A pénzhiány nyomasztó volt ugyan, de „ha valakinek pénze volt, ha földet nem vásárolt vele, pénze megpenészedett. Minthogy pedig földjéhez mindenki ragaszkodott, mondhatni, nem volt a pénzzel mihez kezdeni.”* Így, amikor a szűkebb értelemben vett Magyarországon a maga fájó valóságában úgy tárult fel a tőke- és hitelképesség-hiány, mint az egész feudális rendszer további fejlődést béklyózó mivoltának következménye, akkor teljes jóhiszeműséggel lehetett eleinte hangoztatni, hogy „a testvérhaza Erdélyhez képest is leghátrább van”.*

KŐVÁRI L., Pénzbajaink és ellenszerei (Korunk, 1862. dec. 12. 171. sz.).

BRASSAI S., Gróf Széchenyi István és Bírálóji (Nemzeti Társalkodó, 1832. I. máj. 5. 18. sz.).

Az arisztokrácia csak rendkívüli alkalmakkor költekezett, főleg ha a diéta alkalmával fényes estélyeket kellett rendezni. De az a tény, hogy az ellenzékiek megbeszélésein sonkát tálaltak, míg a kevésbé módos konzervatívok borúsan pipáztak, annyira jellegzetes mozzanatnak tetszett, hogy a két csoportosulást legalább olyan gyakran nevezték sonkának és pipának, mint liberálisnak és konzervatívnak.

A legelőkelőbb körökben az sem volt ritka eset, hogy egy kis családtag születésnapja egy köznemesi birtokos vagy egy kollégiumi tanár évi jövedelmével felérő összegbe került, de a „hajasbaba” nagy ritkaság volt, azt már testvér testvértől örökölte.

Paget, angol utazó, aki aztán maga is benősült az erdélyi arisztokráciába, nem is leplezett gúnnyal jegyezte meg, hogy az erdélyi arisztokrata hölgyek 1231még mindig ékszereik tömkelegében látják a jól befektetett gazdagságot, és a női díszruhák „gyöngyei és gyémántjai” a déli szigetek törzsi előkelőinek golyó- és gyöngykultuszára emlékeztetik. Ugyanakkor az ország negyedik legnagyobb városától alig 20 kilométerre a grófné szabta és varrta nemcsak a család, hanem a cselédek fehérneműit is. Nem véletlen, hogy csak három arisztokratáról őrizhette meg az emlékezet azt, hogy csőddel végződő adósságot csinált, mert sokba került a bécsi tartózkodás, a kastély bővítése vagy a franciakert angollá alakítása.

Az európai életformát és a – nyugati utazók által szintén emlegeti – „patriarkális idillt” – s vele egyre inkább magát a feudális rendszert is – még egyelőre csak akkor tették bizonytalanná a termésválságok, ha a jobbágyparasztság körében feléledt és ellenállásra ösztönzött „a jó császár” hit: az, hogy minden kívánságát teljesíti az uralkodó, sőt már meg is tette (volna), ha az „urak” nem akadályoznák a legfelsőbb akarat érvényesülését, mint ennek már II. József alatt és aztán az 1820-i úrbéri összeíráskor híre ment. Így az addigi ellentétek és az egymásrautaltság bonyolult, falvanként eltérő rendszerének teljes felborításával mozgásba jöhettek volna azok a mechanizmusok, amelyek – láttuk – a társadalmi emelkedést célozták ugyan, amikor minden réteg lépni akart a társadalmi ranglétrán, de dies irae lehetőségét is ígérték, sőt a vallási-etnikai-társadalmi tagolódás sajátosságaiból következően könnyen „nemzetiségi” polgárháborút. Nyílt ellenállásba átcsapó mozgolódások azonban egyelőre annyira helyi jellegűek lehettek, és annyira vaklármának bizonyultak, hogy 1831-ben és 1847-ben – amikor paraszti lázongások híre terjedt – állítólag maga a parasztság is egy-két helyt csodálkozva nézte, miként húzódott pánikszerűen a vidéki nemesség a biztonságosnak vélt városba.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me