A VÁROSIASODÁS. A VÁROS ÉS A FALU VISZONYA
A VÁROSIASODÁS. A VÁROS ÉS A FALU VISZONYA
A város és az elsősorban feudális függőségben élő falu társadalmának és arculatának különbözőségét alakító évszázados folyamatok mérlegét vonta meg az 1847-ben mindhárom erdélyi nép nyelvén megjelent tankönyv, amikor azt hangsúlyozta, hogy „városnak olyan helyet nevezünk, hol sok szép nagy épületek vannak; városokban laknak a fejedelmek, kormányzók, törvénytevő tisztviselő urak. Városokban laknak sok kereskedők, sokféle mesteremberek; a városokban vannak könyvnyomtató intézetek; városokban esnek nagy vásárok; városon pénzért mindent lehet kapni, de falun nem” – ahol viszont a lakosok „földesurat szolgálnak”, s „többnyire szalmás házacskákban laknak, földmívelésből és baromtartásból élnek, sem mesterség, sem kereskedés nem igen virágzik”.* E meghatározásnak igazán csak a „főváros”, Kolozsvár és a 1232katonai főhadiparancsnokság, valamint a kincstartóság székhelye, Nagyszeben tett eleget. De a 11 szabad királyi városon kívül a 13 országgyűlési képviselettel bíró ún. taxás helységre és az 50-60 mezővárosra, amelyek fele falubíróság vezetése alatt állt, sok minden érvényes ebből a meghatározásból, ha nem más, akkor az, hogy „csak annyiban városszerűek, mennyiben heti-, s országos vásárai piaczakul kijelelik” őket.* Persze ahhoz, hogy egy közösség városnak nevezhesse magát – a kereskedelem, ipar, bányászat ismertetésénél részletesebben látjuk majd –, még valami olyan szerep ellátása is kellett, ami kiemelte környezetéből. A közigazgatási szerep önmagában nem volt elég. Aranyosszék központját, Felvinc városát a földközösség tette jellegzetessé. Csupán egyetlen gazdasági funkció nem lehetett városképző erő. A sótermelés például nem lehetett az, bármennyire is fontos szerepet játszott a hazai igények kielégítése mellett a dél-magyarországi, bánsági területek ellátásában. A régi városok – Torda, Vízakna, Désakna, Kolozs – melletti bányák kezdtek kimerülni, ami a települések agrárjellegének erősödéséhez vezetett, a sokat ígérő új bányákat művelő Parajd és Marosújvár népessége még a kétezret sem érte el. A nemesfémbányászat valóban városias központjai, Abrudbánya és Zalatna az erdőközi pásztortanyákat is felölelő bányászfalvak széles hálózatára is épültek, és mint kisebb medenceközpontok foglaltak el fontos helyet a településrendszer hierarchiájában.
PAPP J., Erdélyországnak rövid földleírása. Kolozsvár 1837. 6.
KŐVÁRY L., Erdélyország statisztikája. 167.
Az árucsere, a vásár volt a legfontosabb városképző erő. Érthető tehát, hogy a régi és újabb városok, mint Kolozsvár és Erzsébetváros, további napokra szóló vásárszabadalmakkal igyekeztek helyzetüket megszilárdítani, és mellettük kisebb-nagyobb falvak próbáltak több-kevesebb sikerrel vásárjogra szert tenni. A 17. század végétől kezdődően úgy évtizedente kb. tíz vásárszabadalmat adtak ki Bécsben, 1840-től 1848-ig pedig 26-ot. E ritmus gyorsulása nem egyszerűen az árutermelés és az árucsere növekedésére, inkább az iránta való igény erősödésére utal, és az emberi kommunikációs lehetőségek szélesítésének vágyára. A munka és a fogyasztás szezonális igényeihez igazodva gyakran az egyházi búcsú napjára tették, hogy a templomozás után annál jobban élvezzék az információcserét. A hegyvidéki szórt települések népe számára az évi vásár még az eljegyzés, sőt azonnali házasság alkalmát is biztosította, és a pásztorünnepből kifejlődő híres érchegységi găinai „leányvásárhoz” még szabadalom sem kellett. És egyébként is, a falusi vásárnak megvolt az az előnye, hogy a város, illetve iparosai és kereskedőinek bizonyos monopóliumai nem érvényesülhettek. A falusi kereskedő – egykorú szóhasználattal: a kalmár – a földesúr védelmét élvezte. Örmények és görögök, mellettük a magyarországi, sőt az egész birodalmon belül megerősödő árucsere előmozdítóiként új elemként – egyre nagyobb számban – zsidók (és még piacot kereső felvidéki szlovákok) is járták a vásárokat textíliákkal és 1233fűszerekkel, és közülük sokan meg is telepedtek. De miután a falusi vásárok általában csak egyes kistájak közötti forgalom lebonyolítására, vagy egy-egy árucikkre szakosodtak, már csak fekvésénél és ipari, kereskedelmi szerepénél fogva is a város maradt az árucsere igazi színtere, a legkülönbözőbb társadalmi rétegek, csoportok és nemzetiségek találkozóhelye.
Így aztán a város – mint látni fogjuk – sok vonatkozásban erős vonzó és taszító hatást gyakorolhatott a falura. Először is példájával mozgósított. A városi szabadság elnyerése iránti vágyat erősítette a vásártartó községekben; a határőri vagy földesúri függésben élő mezővárosok népében, amely olykor a táji-gazdasági munkamegosztásban betöltött szerepére támaszkodva, azt erősítve, vagy éppen azért, mert azt gyengülni érezte, akarta magát szabaddá tenni. Például Bánffyhunyad kereskedéssel, Torockó, amelynek jó kisiskolája volt, de egyetlen boltos kereskedője sem, a vasbányászattal és vasgyártással.
„Szabadság” és széles körű önkormányzat különböztette meg elsősorban a várost a falutól. Ezért, „mint Európának akármelyik Fővárosát”,* úgy tartották számon Kánta kereskedői is csupán pár száz lakosú – ugyanakkor (minorita) gimnáziumáról híres – „városukat”, melyet igaz, csak ugrásnyi patakocska választott el az iparos, háromezres Kézdivásárhelytől, amelynek népessége nagy részben a határőrséghez tartozott.
OL, EOKL, Gubernium Transylvanicum, Conscriptio Czirákyana, 17. cs. Kanta összeírása.
Ha a faluhoz vagy inkább a társadalmi környezetükhöz való viszonyuk alapján próbáljuk a városokat tipologizálni, akkor két nagy csoportba oszlanak: szász és magyar városokra. A szász városok a falu „részvételével” tudták közigazgatási-igazságszolgáltatási és – ami a lutheránus lakosságot illeti – művelődési hegemóniájukat érvényesíteni, méghozzá úgy, hogy a székgyűlésen a falusi küldöttek többségben voltak. A városi lakosságnak a faluról való utánpótlása már csak azért is zavartalan volt, mert a Szászföldön a jobbágyviszonyok nem tudtak meghonosodni. A magyar városok viszont elsősorban az uralkodói akarat érvényesülésének eredményeképpen tudtak vagy próbáltak kiszakadni feudális környezetükből. E folyamatot az átmeneti formák gazdagsága is tükrözi: a szabad királyi városoktól a különböző módokon kiváltságolt községeken keresztül, le egészen a városi rangra igényt tartó faluig. Felépítésükben is különböznek a szász és a magyar városok. A szász városokkal szemben a magyar városok közül csak Kolozsvárt övezte városfal, a többiek csak templomukat vették körül fallal, miközben egész felépítésükkel azt tanúsították, hogy a vásártartásra rendezkedtek be.
A város belülről tagolt képződmény, de társadalma a nemesinél, illetve a feudálisnál homogénebb. A jómódú nemesnek is valamiképpen be kellett illeszkednie a jogok és kötelezettségek rendjébe. A szász városokban ennek ellenére nem szívesen fogadták őket, és kevesen is éltek a koncivilitás 1234lehetőségével. (Egyébként az erdélyi arisztokráciával való összefonódottságuk miatt maguk a Bruckenthalok sem örvendtek nagy népszerűségnek a szász hivatalnok-polgári világban.) Nagyszeben persze örült volna, ha ott rendezik a diétákat, és visszakapja a guberniumot, amelyet II. József halála után költöztettek át Kolozsvárra, hiszen a nemesség jelenléte komoly üzleti lehetőségeket biztosított az iparosok és kereskedők számára. A magyar városok fejlődésén pedig nagyot lendített a nemesség beköltözése. Kolozsvárt honoráciorként, azaz tisztesebb rendűként jegyezték be az adókimutatásba a 80-90 ott (is) élő arisztokratát, akik fejenként polgári díjként több mint kétszer annyit fizettek, mint maguk a polgárok. 1840-ben pedig a magisztrátus vonakodó magatartása ellenére a centumvirátus már két arisztokratát választott tagjává.
Olyan mezővárosokban, mint Zilah, Székelyudvarhely vagy a Szászföldhöz tartozó Szászváros megosztották a nemesek és tősgyökeres polgárok a tisztségeket. Az ún. nemes városokban (mint Dés, Torda, Nagyenyed) pedig a polgárok a nemességhez tartoztak, ugyanakkor követelték a megyei törvényhatóságoktól való függetlenítésüket, miközben a számukban gyarapodó, frissen beköltözött arisztokrata vagy nemesi értelmiségi „polgárok” a megyegyűlések igazán dinamikus elemei lettek. A városban földbirtokosi mivoltuk és nemesi társadalmi presztízsük biztosított számukra fontos helyet, miközben a nemesi társadalomban vagy azzal szemben a város növekvő tekintélyét vethették latba. Így léphettek fel például a „tősgyökeres” polgárok és a később megtelepedettek közötti viszályok elsimítása érdekében, mint például Tordán. Vagy jelentős támogatást adhattak a korrupt és elöregedett tanácsosok ellen fellépő műveltebb és szakképzettségükre büszkén hivatkozó „fiataloknak”, mint Gyulafehérvárt.
A hagyományos világ városi „polgára”, akár a „nemes”, maga is a feudális rendiség hordozója volt. Gyakori a panasz, hogy a kaszttá, klikké tömörülő tősgyökeres családok igyekeztek a polgárjog megszerzésének lehetőségét szűkíteni, előjogokra szert tenni, a városi képviseleti szerveket kisajátítani, és éppúgy ragaszkodtak a fennálló rendhez, mint a konzervatív nemesség, különösen ha a polgári jogállás a városi piacon elővásárlási jogot vagy kizárólagos korcsmáltatási lehetőséget biztosított, és nagyobb részesedést az erdőből és legelőből, nem is beszélve a tisztségek betöltéséről és a kommunitási részvételről, tehát a sokat emlegetett politikai jogokról. Közben arra hivatkoztak, hogy ők hordozzák az adóterhek nagyobb részét. A realitásokkal való számvetés azonban arra kényszerítette a hatalom birtokosait, hogy iparűzésre és kereskedésre jogosító – valamiféle, politikai és gazdasági előnyökkel nem járó, másodrangú – polgárjog megszerzésére nyújtsanak lehetőséget, és arra, hogy aztán birtokszerzéssel, házvásárlással a polgárok sorába emelkedhessenek. Így biztosították a város számára önmaga újratermelésének lehetőségét.
1235A legnyitottabbak a legnagyobb városok voltak, azok, amelyekben az ipar és a kereskedelem virágzásában is látták a városi lét alapját, mint Brassóban, Marosvásárhelyt és Kolozsvárt – ahol például az 1846–1849 között polgárjogot nyertek közül 110 volt kolozsvári születésű, 33-33 erdélyi és magyarországi, 5 a birodalomból és 2 külföldről jött. A kisebb szász és magyar városok többsége általában eleve a birtokszerzéstől tette függővé a polgárjog elnyerhetését, ami jellegzetes falusias vonásnak bizonyult. Tordán például 20 hold szántó és rét kellett a polgárjoghoz. Általában pedig a törvényes és bevett nemzetekhez, valamint felekezetekhez tartozók lehettek polgárok, de a gazdaság ez esetben is – ugyan kicsit, mégis – rést ütött a törvényen.
Legjobb példa erre Abrudbánya, ahol az aranybányászvilág, természetéből következően, annyira nyitott volt, hogy megtelepedése után – szinte jelképes összeg befizetésével – bárki polgárrá léphetett elő. De természetesen az már városonként változott, hogy az új elemek mennyire tudtak felemelkedni, és miként alakult a város önigazgatásában való részvételük. A stagnáló Nagyszebenben tízévi ottlakás után lehetett polgárjogra pályázni, és komolyabb feszítő erők sem érvényesültek. A dinamikusan fejlődő Brassóban az ortodox kereskedők azonnal éltek a Józsefi koncivilitási rendelettel, egy részük belvárosi házat vett, az 1840-es években közülük léphetnek ki a város legnagyobb adózói, de csak hosszú harc után léphetnek be néhányan a communitásba, mert politikai jogokat a tanács vagyonuk ellenére sem akart nekik biztosítani. Márpedig a várost vezető tanács a városi centumvirátusnak, a communitásnak tartozott felelősséggel, és ha ebben hely ürült, akkor önmagát egészítette ki, a polgárok soraiból választva, gyakran a tanács jelöltjei közül. A polgárok világa így hármas tagozódású volt, és ez súlyos feszültségek forrásának bizonyult. Kolozsvárt például úgy próbáltak ezen segíteni, hogy a polgárjogot biztosító díj felemelését javasolták, és egyúttal a politikai jogok kiterjesztését valamennyi polgárra. De ez már a sokat emlegetett „oligarchikus” városi rendszer felborítását jelentette volna, megbontva a városi rend és a bürokratikus abszolutizmus szövetségét. Ezért nem fogadhatta el az állami hatalom és a communitas többsége, bár a reformtörekvések a communitáson belül bontakoztak ki.
Nem a jogait gondosan számon tartó és körülbástyázó polgár, hanem a város volt a korszerűbb polgári fejlődés letéteményese, többek között azzal is, hogy új, demokratikusabb szellemű polgárságot kezdett termelni. Hogy így legyen, ezen fáradozott egy-egy nagyszabású tisztségviselő-szervező egyéniség, ahogy Kolozsvárt nevezték: „városgazda” és maga a polgári szerepet játszó nemesség és értelmiségi.
A politikai reformtörekvések mellett a mezőgazdaság modernizálásában is nagy szerepet szántak a városnak. Az 1840-es évek derekán városi székhellyel alapították – Kolozsvárt – az Erdélyi Gazdasági Egyletet és – Nagyszebenben – a szász Mezőgazdasági Egyesületet, hogy kiállításokkal, ekeversenyekkel, 1236fejlettebb technikai eljárások megkedveltetésével, ismeretek terjesztésével hassanak a falu világára.
Bár a kortársak a városok csekély száma miatt keseregtek – a megyékben és a Székelyföldön csak minden ötvenedik helység mezőváros és ötszázadik szabad királyi, a Szászföldön minden tizenhetedik és ötvenedik –, Erdély, ha ausztriai mértékkel nem is, de kelet- és délkelet-európaival valóban „a városok földje”; nemcsak várossűrűségével, hanem elsősorban társadalomszerkezetével és urbanizációs fokával. A kelet-közép-európai és a balkáni város közötti átmenetet képviselő Kárpátokon túli román városok társadalma az iparos- és kereskedőelemek viszonylag nagy súlya ellenére reprodukálta az országos „feudális” társadalmat, amennyiben a hatalmas bojári háztartások a vidék társadalmi kategóriáit is – a szolgálóktól le egészen a cigány rabszolgákig – meghonosították a városban. Ugyanakkor Erdélyben nem jöttek létre olyan népes városok, mint a negyvenezres Iaşi vagy a százezres Bukarest, amelyek így messze kiemelkedtek a délkelet-európai városhálózatból.
Erdély belső széttagoltsága nagyon bénítólag hatott a városiasodás erőinek központosítására. A magyar Alföldre és a Bánságra siető folyók völgyében az erdélyi tartományi határokon túli 20-40 ezres lélekszámú „kapuvárosokkal” szemben Erdélyben „városrajok”-ká összeálló szerény kisvárosok foglaltak helyet. Míg az erdélyi és magyarországi tájak közötti gazdasági kapcsolatok erősödésének jeleként Arad, Temesvár, Nagyvárad dinamikusan fejlődtek, az erdélyi kisvárosok lakói is élvezték a táji munkamegosztással egybefonódó belkereskedelem előnyeit. Bánffyhunyad jobbágyparaszt vállalkozói is úsztattak fát a Körösön, fával megrakott szekérrel járták a fenyőben szegény vidékeket, és szinte mindenféle állattal üzérkedtek. Mindezt olyan mértékben, hogy korabeli remények szerint, ha a föld adásvételét és a birtokszerzést akadályozó ősiséget eltörölnék, és városi rangra emelnék ezt a földesúri függésben élő mezővárost, „az első magyar kereskedőváros” lenne belőle, aminek gazdasági valóságfedezete ugyan nem volt nagy, de reménye jól jelzi, hogy az emelkedés vágya mennyire összefonódott a politikai változások igényével.
Nincsenek látványos változások – régi központok teljes elhalása és újak feltörése – az erdélyi városiasodásban. Lassú fejlődés jellemzi. Beszterce például még mindig a hanyatlás benyomását keltette hatalmas templomával, főterét övező lábasházsorával és a hazai utazók által inkább pangónak tartott gazdasági életével, miközben 1830 táján ötezer fölé emelkedő népességszámával végre elérte a 16. századi lakosságnagyságot.
A 18. század végétől az 1840-es évekre megkétszereződött a kétezernél több lakost számláló települések száma, s már-már százra rúgott. De egy-egy olyan fontos, jó fekvésű helység, mint az iskoláiról híres Balázsfalva, Csíkszereda és Csíksomlyó, még nem tartozott közéjük. A mezőgazdasági termelés adott szintje nem tett lehetővé gyorsabb városiasodást, hiszen jórészt a sík-, illetve 1237dombvidék termésére volt utalva a hegyvidékek népe is. Ezért annak a háromtucatnyi településnek, melyet privilegizált jellege, piacszerepe és népességnagysága miatt városnak tekintünk (1786-ban lakosságuk már meghaladta a kétezer főt), az évi népességnövekedési üteme 1786 és 1850 között az országos átlagnak (0,45%-nak) csak a fele: a helyi illetőségű, ún. jogi népesség esetében 0,20%, a – cselédeket és idénymunkásokat is magába foglaló – tényleges népesség esetében pedig 0,29%. Igaz, hogy az 1850–51-es népszámlálás előtt Nagyenyed, Abrudbánya, Zalatna lakosságának egyharmada-fele a polgárháború áldozata lett 1848–49-ben. A negyvenes években csak kilenc városnak volt 6000 főnél nagyobb lakossága, s ezek között az egyik véglet a kétharmadában agrár lakosságú Torda, a másik pedig a 18. században is már szinte csak iparos „kereskedőváros”, Brassó. A kilenc város közül csupán négynek a lakossága nőtt gyorsabban Erdély össznépességénél. Brassóban és Segesvárt az ipari termelés a népességnövekedés alapja: a bevándorlás és a faluról jöttek foglalkoztatása miatt magasabb a tényleges népesség növekedési üteme a jogi, az állandóan megtelepedett népességénél (Brassóban 0,54% és 0,33%, Segesvárt 0,57% és 0,42%). De itt is nem egy környező falu népességlétszáma gyorsabban nőtt, mint a városé, részben azért, mert ennek közelségéből fakadó előnyöket élvezett. Kolozsvár és Marosvásárhely közigazgatási-államigazgatási, művelődési és központi piaci szerepével egyesítette a városiasodás energiáit (évi népességnövekedési ütemük: 0,51 % és 0,51 %, illetve 0,67% és 0,64%).
A városiasodást a század eleje óta bontakozó városrendezői tevékenység gyors nekilendülése jellemezte. Kisebb és nagyobb városokban egyaránt megjelentek a gondozott sétaterek, nagyobb figyelmet fordítottak az utcák kövezésére, és a nagyobb városokban már olajlámpák világítottak az éjszakában. Faházak építését is megtiltották már, de azért pipázni még nem volt szabad az utcán. A városok lassan terjeszkedtek, s ezt a kortársak annyira nem érzékelték, hogy a nagyszebeni kalendárium 1830-ban szóról szóra közölte az 1790-es városleírást. Az évente összeállított népesség-összeírásokban pedig néha éveken keresztül nem jelezték új ház építését, még Kolozsvárt sem, amelyről már az egyik szász statisztikus megjósolta, hogy lélekszámban nemsokára maga mögött hagyja majd Brassót és Nagyszebent, miközben elsőként kezdte bontani az addig védelmet nyújtó, most már viszont terjeszkedését gátló városfalakat.
Nem lehet pontosan korszakolni azt az építkezési tevékenységet, aminek eredményeképpen a 18. század utolsó évtizedétől 60 év alatt egész Erdélyben majdnem 300 ezerről 400 ezerre emelkedett a házak száma. A falvak világában nyilván gyorsabban építkeztek. Már csak azért is, mert amíg Szászföldön már egyre-másra cserepes házak épültek, a Székelyföldön a székely kapus – galambbúgos – faházak vonták magukra a külföldi utazó figyelmét, a megyékben sokfelé viszont a nyomorúságos lakhelyek azt a benyomást 1238keltették, hogy „nincs ország, ahol a falusi építkezések ily csekély tőkét követelnének”.* Alighanem joggal írta a román sajtó a falvak rendezetlenségét és a házak rossz minőségét a rendezetlen feudális viszonyok számlájára, mert „a jobbágyság körében a legtöbb falusi házat maga a földesúr állítja, úgy, ahogy akarja, és oda teszi, ahova akarja, vagy egyébként sem kényszeríti soha a falusit valamiféle szimmetriára. A falusi pedig, aki nem tulajdonos ... egész évben készen áll, hogy elhagyja lakását, és más földesúr birtokára költözzék, nem annyira együgyű, hogy más számára jó házat tartson fel, felesége sem, hogy a kertet” – ugyancsak másoknak – „művelje”.* Ahol viszont a jobbágyok nem kényszerültek költözködésre, vagy nem hajtotta őket a költözködés láza, telkeik „rakva gazdasági épületekkel”, kertjeikben virágot és veteményt, gyümölcsfát lehetett látni .*
CH. D’HAUSSEZ, i. m. 306.
G. BARIŢ, Reflexii la descrierea Românilor prin D. A. de Gerando (Foaie pentru minte, 1846. február 11/23. 7. sz.).
Úrbér. Múlt és Jelen, 1846. április 14. 30. sz.
A falu még mindig gyorsabban épült, mint a város, de a városi építkezés üteme gyorsabb lett, mint a vidéki kastély és kúria építészetéé. A városépítő pallérok maguk is vállalkozók lettek. Az ínséges esztendők őket sem kímélték, de jellemző, hogy a nagyobb kastélyépítkezések vagy átalakítások – mint a klasszicista cserhalmi kastély parkja, a monumentálisnak szánt koronkai klasszicista kastély vagy a bonchidai épület neogót szárnya – mind az építtető arisztokrata súlyos anyagi megrázkódtatásával értek véget. Kolozsvár viszont nemcsak terjeszkedésével öltött egyre inkább „főváros” jelleget, a távolsági utasforgalomnak is éltetője lett. A vállalkozó szellemű Gaetano Biasini (vívómester, vendéglő- és szállodatulajdonos) és aztán fia nyáron már hetente kétszer indított Pestre gyorskocsit, amely – legalábbis menetrend szerint – három nap alatt tette meg a 400 kilométert (egy, rosszabb esetben két nap kellett Nagyszebenig, és onnan még egy Brassóig). „Az idegen” pedig nemcsak az arisztokraták francia, angol nyelvben jártassága miatt „hihette magát Párizsban, Londonban, Bécsben”.* A nagyvárosokra jellemző nyomor is rányomta bélyegét a város arculatára. Mintha a belváros rossz lelkiismeretét akarták volna ébren tartani, úgy pislákoltak estefelé a mécsesek a Fellegvár homokszikláiba vájt – jobbra-balra néhány lépésnyi üregből álló – „lyukházikói”-nak ablakaiból.* A főtéri neogót templomtorony, a klasszicista és neoreneszánsz városháza, a romantikus neogót elemekkel gazdagodó főúri paloták, a monumentálisnak ható klasszicista Magyar utcai református templom egyaránt jelezték, hogy az erdélyi építészet is viszonylag gyorsan megtalálta korszerű formanyelvét. Amíg Erdély barokk korszakában az 1239osztrák példákat követte, s a Királyhágón inneni területekhez általában némi megkéséssel zárkózott fel, a klasszicista stílus már körülbelül egyszerre eresztett gyökeret az egész Kárpát-medencében, úgyhogy a példaadó központ az egyre gyorsabban fejlődő Pest lett. Igaz, elsősorban a városi temetőknek sajátos arculatot adó klasszicista, aztán a romantikus neogót síroszlopok terjedtek el egész Erdélyben. Kolozsvár példáját a nagyobb szabású építkezés terep a többi város alig-alig követhette. De mégsem csak az elért színvonalat akarták biztosítani. A művészileg igénytelen polgárházak homlokzatába empire és klasszicista elemeket próbáltak beépíteni, jelezve, hogy lépést tartanak az idők változásával. Így aztán a Kárpát-medencében sehol sem maradt olyan éles a régi városi kultúra és az archaikus viszonyok különbözősége, és sehol sem volt oly szoros a közelségük. A városiasodás nekilendülése egyrészt magával húzta, másrészt egyre inkább maga mögött hagyta a falut.
CH. D’HAUSSEZ, i. m. 319.
TÁNCSICS M., Honi utazás (Hazai utazók Erdélyben. MOLTER K. előszavával). Kolozsvár é. n. 97.
A város és falu ellentétei azonban akkor mérgesedtek el, amikor földesúr és jobbágy ellentétrendszeréhez kapcsolódtak, természetesen vidékenként eltérő módon.
Brassó és Nagyszeben „földesúrként” egész sor – vegyes lakosságú –, Kolozsvár és Szamosújvár csak egy-egy falu fölött rendelkezett, amelyek jobbágyai azonban kedvezőbb helyzetnek örvendtek, mint általában az úrbéresek, mert szolgáltatásaikat egy összegben válthatták meg, és élhettek az árutermelés és az árucsere – erdélyi viszonylatban – kitűnő lehetőségeivel. Mint látni fogjuk, komolyabb feszültségeket egyes esetekben csak a céhek piaci monopóliumai okoztak, de ez inkább a kereskedőt sújtotta.
A megyékben és részben a Székelyföldön, miután a földesúr már egyben városlakó is volt, a földesúr–paraszt ellentét a város és falu viszonyát is erősen átszőtte. Különösen akkor, ha egy-egy testület jobbágytartó földesúr volt, mint a nagyenyedi gimnázium, a kolozsmonostori konvent vagy az Érchegységben maga a kincstár. Az ellentétek feszítőereje a városban is érvényesült. A város és falu között a külvárosok fontos láncszemet alkottak.
A külvárosok, peremterületek a faluhoz húztak. A városi munkalehetőségek vonzásában a népességük egy része is a faluból töltődött fel. (Egy-egy iparos a paraszti mozgalmakat is támogatta, főleg ha haszonnal járt és fizettek nekik, a bácsi parasztok például az 1820-i urbárium nyomtatott utasításáért, amely a robot csökkentését helyezte kilátásba.) A külváros élvezte ugyan a város közelségét, de nyomasztotta alárendeltsége. Bár ezt némileg enyhítette, hogy már külvárosi háztulajdonosok is megszerezhették a polgárjogot, annak mindkét változatát.
A nemzetiségi-etnikai megoszlás sajátosságaiból következően a földesúr–jobbágy viszonyhoz hasonlóan a belváros–külváros ellentétei is olykor nemzetiségi színezetet kaptak, és meghatározó erejűeknek bizonyultak akkor is, amikor a társadalmi differenciálódás megbontotta a külváros „egységét”. 1240Példa erre az egyedülállóságában is jellegzetes soknemzetiségű Brassó, a maga relatív román többségével. A 18. század folyamán a román külváros, Bolgárszeg önálló várossá emelését szerette volna kiharcolni, majd amikor a jómódú kereskedők az 1780-as évektől kezdve fokozatosan behúzódtak a belvárosba, akkor – az 1820-as évektől kezdve – mintegy tömegbázisává lett az értelmiségiek és kereskedők pozíciókért, tisztségekért, román politikai jogokért folyó küzdelmének. A szászföldi városok lakosságának többsége általában szász volt, míg a külvárosok egy részének román (és, mint Brassóban Bolonya, magyar). A románok politikai igényeiket (mint érdekképviselet, részesedés a közpénztárból) az egyházon keresztül, papjaik, egyházfőik vezetésével próbálták érvényesíteni, hiszen mint nem törvényes felekezet tagjai érezték magukat alárendeltségbe taszítva. Igaz, a görög katolikus törvényes vallásnak számított, de hát az elzárkózás a szász városokban olyan erősnek bizonyult, hogy például Szászsebesen az 1740-es években megtelepedett morvaországi német protestánsok is csak nagyon fokozatosan és lassan lettek teljes jogú polgárok.
A megyei és a székely társadalom felé nyitott székelyföldi városokban ilyen természetű konfliktusok nem érvényesülhettek. Itt a város – egy-két román mezővárostól eltekintve – magyar többségű és jellegű volt. Ennek ellenére vagy éppen ezért ott, ahol a belvárosban már jómódú románok is éltek, mint Abrudbányán vagy mint a Szászföldhöz tartozó, de jellegében a szász városoktól elütő Szászvároson, bizonyos fokú asszimiláció is éreztette hatását, olyanszerű, mint magában a nemesi társadalomban (tehát nemcsak a magyar vidékeken). Torda belvárosának román polgárai keleti vallású magyarnak számítottak, magyarul beszéltek, míg a városszéli románnal a magyarok is románul értették meg magukat. A teljességgel román környezetű Fogarasban és Zalatnán pedig – 1850-ben – a görög katolikusok és az ortodoxok csekély töredéke szintén magyarnak vallotta magát. Persze néhol, mint Gyulafehérvárt és környékén vagy Vízaknán, már a hatalomból kiszorított és a hatalomból részesedni akaró városi csoportok harcai mögött felsejlett az is, hogy a románok is igényt tartanak pozíciókra, hiszen a tisztségeket a városokban is – úgy, mint a megyékben – a törvényes felekezetek közötti arányok szemmeltartásával osztották meg. Ahol viszont túlnyomó román többség érvényesült, mint Hátszegen, ebben a leginkább román városnak nevezhető községben, ott automatikusan nagy részében román vezetőséget választottak.
Példájával vonzotta, különbözőségével bizonyos fokig taszította is a város a falut. A vásárral az árutermelés érvényesülésének nyitott teret, és ezzel az árutermelő úrbéres paraszt számára lehetőséget, hogy lazíthasson a feudális viszonyok szorításán, ugyanakkor jobban érezze azoknak fojtogató terhét. A feudális rendszerbe integráltsága révén paraszti felkelésre serkentő szenvedélyek célpontjául is szolgált a város, amely a falvaktól körülvéve olykor 1241ellenségesen felmorajló tenger szigeteként is érezhette magát. Kiutat a feudalizmus rendszerét bontogató városiasodás ígért: a város vidékét fejlesztő gazdasági-kereskedelmi és ipari szerepkör erősödése, amit a piacok felvevőképessége határozott meg.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
