Népmese, népballada
Népmese, népballada
Mára legalább 50 000 magyar népmese szövegét gyűjtötték össze. Több magyar népmesét a "hősmese" műfajához szoktak kapcsolni (Sárkányölő vitéz, A fehér ló fia). Ezekben a hős legtöbbször természetfeletti ellenféllel küzd meg, akit harcban győz le. Gyakori motívum az "égigérő fa", (ez nálunk mesekezdés és csak igen kevés nép folklórjában fordul elő). Mesei formuláink (azaz állandó szófordulataink), pl. "egyszer volt, hol nem volt" is igen régiek, sok nép körében ismertek, arra utalnak, hogy az elhangzó történet nem igaz. A rendkívül gazdag magyar népmesekincs legkedveltebb műfajai a csodás vagy varázsmesék (Rózsa és Ibolya, A fanyüvő Árgirus) a novellaszerű mesék, a tréfás és csúfoló mesék (falucsúfolók), a vallási (ám nem mindig vallásos!) mesék (Megölő Istefán, Krisztus, Szent Péter és Szűz Mária történetek), állatmesék (A ravasz róka) és tanító történetek (A világ hálája).
Noha nincs verses hősepikánk, történeti énekeink pedig irodalmi eredetűek és nem folklór jellegűek, annál gazdagabb a magyar népballadakincs. A korábbinak nevezhető, nemzetközi elterjedtségű úgynevezett "régi stílusú" ) balladák mintegy 150 típust képviselnek (Molnár Anna, Kőmíves Kelemen). Az "új stílusú" balladák helyi történeteket (betyárok, gyilkosságok szerencsétlenségek stb.) dolgoznak fel (A cséplőgépbe esett lány, Szőcs Marcsa, Pápainé). Népszerűségük a 19. század végétől a közelmúltig tartott. Több ezer ilyen balladát ismerünk. E műfaj európai jellegű, nálunk a 16. század után terjed el. Előzményeit, akárcsak a honfoglalás előtti magyar verses epika nyomát, többen keresték. Az új stílusú balladát erőteljesen befolyásolta a 19. század elejétől kezdve megjelenő népies ponyvairodalom.
