Bájoló imától a cigányzenéig és a viccig
Bájoló imától a cigányzenéig és a viccig
A legrégibb nyomtatott magyar találóskérdés-gyűjtemény címlapja. Német forrásokból fordították. Természetesen a "mese" szó itt találóskérdést jelent
Dési Huber István (1895-1944): Fedics bácsi mesét mond. A képen a legismertebb magyar mesélő látható, akitől az asztalnál író folklorista, Ortutay Gyula kötetnyi történetet jegyzett fel
A ráolvasások (régi nevükön: bájoló imák) igen régi műfajától nehezen elválasztható az ún. archaikus népi imák hagyománya. Egészen a közelmúltig szóban élt e középkori műfaj: a papok nem is ismerték pontos és szép szövegeiket. A magyar vallásos népköltészet nem olyan gazdag, mint a lengyel román, német, olasz, ám így is sok bibliai eredetű történetet, legendát, szent éneket ismernek (A szálláskereső szent család). A múlt századtól kezdve a vallási élet helyi szervezői (pl. a búcsúkra járók énekes vezetői) kis nyomtatványokon is közzétették alkotásaikat. Az egyházi népének (Csordapásztorok, Boldogasszony anyánk) nálunk fél évezrede magyar nyelvű, és minden nemzetközi háttere mellett is legsajátabb hagyománya népünknek.
Dalainkat a zenefolkloristák javaslatára két rétegre szokás osztani. A "régi stílus"-ban szokásdalok, gyermekdalok, hosszabb énekek és rögtönzött alkotások (ilyen a sirató vagy a keserves) uralkodnak. Az "új stílus" szigorúbban strófikus szerkezetű: négysoros páros rímes, azonos szótagszámú (izometrikus és izoritmikus). Ezt jellemzi az ún. "magyaros" vagy "hangsúlyos verselés". E versforma két forrásból származik. Egyrészt ilyen a magyar nyelv természete, ilyenek szólásaink, mondókáink is. Másrészt igazi strófákká költőink formálták e lehetőséget. Jól látszik lírai dalaink és ezek formájának kialakulása a reneszánsz óta, az ún. kéziratos énekköltészet több százezer versszakában. A 18. század végétől ismert voltaképpeni népdalgyűjteményeink ezt a formát őrzik. Ez hatott a múlt századi irodalmi népiesség költőinek műveire.
Voltaképpen a népzene, a néptánc (sőt a népművészet) korszakolásában is megtaláljuk a "régi stílus" és az "új stílus" megkülönböztetését. Ám e fogalmak nem mindig azonosak, egyesek már a 16. században, mások csak a 19. század végén látják a döntő átalakulás jeleit. Ma úgy tűnik, a személyes érzelmeket kifejező, strófikus lírai dal nálunk csak a reneszánsz korától terjed el, mégpedig az egész magyar költészetben. Ez összefügg a páros táncok megjelenésével a korábban használatos sípokat, dudákat felváltó, a hegedűre emlékeztető, melodikus dallamokat előadó vonós hangszerek népszerűségének növekedésével. A múlt században terjed el az új tánc- és dallamvilág (verbunk, csárdás), a század végétől pedig a magyar nóta és a cigányzene. Noha kisebb hatással volt a hagyományos folklórra, falun is ismertté vált a kuplé, a sláger, a dallam nélküli alkalmi verselmények sokasága. Társadalmilag a magyar népdalt szokás parasztdalnak nevezni. Kevés a munkásdalok, a csakugyan közismert és önként énekelt munkásmozgalmi dalok száma. A katonadalok, kortesnóták, diákdalok már korántsem mind népköltési eredetűek.
A rövid műfajok körében közkedvelt a sokféle szólás. Ezek zöme európai elterjedtségű. A korábbi trufa (a. m. tréfás történet) és anekdota (a. m. kiadatlan, később: tréfás történet) folytatása a vicc. Az ilyen műfaji átalakulást a 17. századtól érezhetjük, a mai értelemben vett viccek első szövegeit a 18. században jegyezték fel. A társadalmi-politikai viccek és szójátékok között megkülönböztethetjük a közismert városi formákat és a korábbi, egyszerűbb "népi" változatokat. A fanyar humorú, találó történetek nemzetközileg is igazán kedveltek. Érdekes tény, hogy fontos történelmi események után, például az 1848-as forradalmat és az 1989-es rendszerváltást követően, számuk lényegesen csökkenhet.
