Ősköltészet . . .
Ősköltészet . . .
A finnugor (uráli) rokonnépek gazdag népköltészete is bizonyítja, hogy mítoszok, majd mondák, szokásdalok (például a medve elejtése után rendezett "medveünnep" alkalmi költészete), szólásfordulatok, szóbeli rejtvények (találós kérdések) közismertek voltak. Ám e műfajok is fejlődtek. Noha van hasonlóság a közelmúlt mordvin és magyar népballadái a mari (cseremisz) és magyar strófikus lírai dalok között, e műfajok az említett népeknél csak később, már nem az őshazában és az ősköltészet keretében alakultak ki. A magyar mese szó például finnugor eredetű, ám régen (sőt nálunk is a középkor végéig) jelentése "rejtvény" volt. E műfaj neve a magyarság külön életében változott meg. Világhírű összehasonlító népzenekutatásunk igazolta, hogy legegyszerűbb dallamaink (gyermekjátékok és siratók) évezredes régiségűek. Azt viszont nem tudjuk, melyik lehetett a legrégibb hangszer, amelyet őseink használtak. Magyar sámándalról sincs tudomásunk. A még nem strófikus, rögtönzésszerű formák a későbbi magyar folklórban is kivételesek. Elképzelhető, hogy a párhuzamosság, a természet jelenségeihez hasonlítás már legrégibb dalainkban is megvolt.
A 19. században sok nép körében kezdték el keresni az ősi epika szájhagyományban élő maradványait. Köztük a legnevezetesebb, sikeres összeállítás, a finn Elias Lönnrot eposza, a Kalevala (1835-1849), amely egyébként nemcsak az észt eposz (Fr. R. Kreutzwald) Kalevipoeg (1857-1861), hanem más, kisebb finnugor népek e századi eposzalkotó kísérleteinek is mintája volt. Nálunk már Csokonai és Vörösmarty is foglalkoztak egy honfoglaláskori magyar eposz rekonstruálásával. Majd Arany János egész költeménysorban (Rege a csodaszarvasról, Keveháza) idézte fel azt, ami az ő szavaival "elveszett naív eposzunk" volt valaha. ("Naív"-nak nevezték a nem tudatos, művelt költők által készített eposzokat.) Ipolyi Arnold katolikus püspök Magyar Mythologia (1854) című, forrásművekből összeállított könyvében pedig megpróbálta rekonstruálni a magyarok hitvilágát. Ma úgy látjuk, sosem volt isteneket csoportosított. Az éppen másfél évszázados magyar néphit- és népszokáskutatás bizonyította be, egyes hiedelemlényeink (boszorkány ördög, táltos) és szokásaink (regölés) ugyan régebbiek a honfoglalásnál, ám nem egy vallásnak nevezhető egész részei, párhuzamait az európai parasztság és a régi kultúrák körében kereshetjük.
