A MOBILITÁS ÉS RÍTUSAI
A MOBILITÁS ÉS RÍTUSAI
A hagyományos (rendi) társadalomszerkezeti felfogás tehát minőségekből építkezik. Nemcsak a rendi választóvonalra vonatkozó alapvető normatív tételében éltet a jogvesztés sémájára járó minősítő legendákat, hanem úgyszólván minden emberek közti különbség, a vallás, a nemiség, az életkor terén is.
A rendi választóvonal a valóságban nem volt átjárhatatlan, sőt a két minőség közt állandó, a szúrópróbaszerű kutatási eredmények tanúsága szerint is rendszeres és intézményes volt. A mozgás iratokkal dokumentált eredménye a nemesség és általában a szabad népelem tömegének és arányának állandó növekedése volt. A jelenséget a felvilágosodás már ismerte és a hierarchia állandóságával vagy a szerencse forgandóságával szemben a történelem irányának értékelte; ahogy Horváth Mihály Tocqueville-t idézi: „…a rendi egyenlőség fokozatos kifejlése a gondviselés határzata…” (Horváth M. 1841/1986: 32). A szabad tömeg növekedése a nemesi családok állandó, a családnevek folyamatosságán lemérhető kicserélődése mellett ment végbe, a főnemességtől a bocskoros nemesekig. De ez történt a falvak parasztcsaládjainál is, 85amint azt például Kismarja ebből a szempontból feldolgozott névanyaga bizonyítja (Varga Gy. 1978: 48–55, 226–279). A nemesi rend és a szabadmenetelűek tömegének újratöltődése és növekedése a köznép, a plebs belső átalakulásából táplálkozott (Szabó István 1937: 136, 167–169, 1941: 62–64).
A rendszer addig volt működőképes, ameddig a rendi határvonal a rendi mobilitás eszköze volt s az átminősítéssel képes volt biztosítani a kiváltságos rendek norma szerinti utánpótlását. A minősítés iránti „keresletet” (Halmos K. 1995: 452) 1918 után király híján, a nemesítést pótló vitézi szék létesítése bizonyítja (Vajay Sz. 1984; Gudenus J.–Szentirmay L. 1987).
Az egyén rendi állására a minősítési rendszerből az következik, hogy társadalmilag érvényesíthető jogai a normához való viszonyából, azaz abból származnak, hogy melyik közjogilag minősített közösségbe született. Társadalmi állásának megváltoztatása nem személyi (egyéni) joga vagy a körülményeinek megváltozásából származó következmény, természetes adottság volt. A rendi állás nem volt változtathatatlan. Nemességet is lehetett „szerezni” – sőt a saját érdem is „megnemesített” –, de a született státuson csak úgy lehetett változtatni, hogy az egyén az egyik minőségű státusból átminősítő, beavató szertartásokon keresztül a másikba lépett át.
A rendi választóvonal, majd a választóvonalak átlépésénél, a rendi átminősülésnél sokkal kisebb jelentőségű változtatások is ahhoz voltak kötve, hogy új közössége kebelébe fogadta-e, a változást elismerte-e (Benda Gy. 1984: 3–4), amit szertartásokkal kellett szentesítsen.
Az avató szertartások csúcsa természetesen a koronázások, az Európa-szerte a polgári forradalmak után semennyit nem fakult országos históriai szertartások voltak – a nyugati demokráciák többségében jelképesen azok maradtak mind a mai napig. Jelképes tartalmuk sem változott: a trónörökös fejedelmi személynek a hely és idő szerint különböző szélességű (nemesi) kommunitás előtti, egyházilag szentesített átminősítése „felkent” uralkodó királlyá. Az átminősítő koronázási rítuson II. József, illetve Ferenc József tényleges világi hatalmuk birtokában sem léphettek át. Ugyanígy ritualizált volt a főrendiházban kihirdetett főnemes, vagy a megyében kihirdetett köznemes rangemelését követő parolázás, istentisztelet, vizitelés és az atyafiasító etetés, itatás – ha volt mibe: a birtokba iktatás.
Ezeket a rítusokat, racionális felvilágosult kritikájukat követően (Martinovics), majd 1848 után a polgári államélet részének tartjuk, részben az uralkodó osztály fényűző életmódjához kötjük. A rendi választóvonal túloldalán gyakorolt hasonló funkciójú rítusokat a néphagyomány körébe szoktuk sorolni. Csupán utalok a céhes, majd ipartestületi élet velejáróira, az inassá fogadás (vagy inkább alázás) íratlan és a segéd-„felszabadítás” vagy a mesterré avatás írott szabályaira, a pásztor, hegypásztor, csősz esketésére, gazdalegények, halászok, summások, kubikusok bandába, csapatba fogadására (Szendrey Á. 1937: 372; Tárkány-Szücs E. 1981: 165. skk).
A polgári társadalom rendies működését sem egyedül a jogi folytonosság, hanem az egyént – ahogy a paraszti kultúrával kapcsolatban szokás fogalmazni – „a bölcsőtől a sírig” elkísérő rítusok mögött tovább élő minőségi képzetek, „előítéletek” örökítik tovább.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
