A MORÁLIS MINŐSÍTÉS ÉS A BÁNÁSMÓD
83A MORÁLIS MINŐSÍTÉS ÉS A BÁNÁSMÓD
A polgári liberális felfogás nem fogadja el a társadalmi különbségek eredetének közösségi, örökletes bűnökre való visszavezetését, ezt diszkriminációnak tekinti. Az egyéni önrendelkezés tételét képviseli, amelyben az egyén, aki jó és rossz, saját érdek és „közjó” önkéntes belátására képes, önmagát minősíti (Grimm, D. 1987: 179–180). Ilyen értelemben léteznek az új polgári szervezetben elismert privilégiumai is, amelyek a Corpus Juris rendi országgyűléseken hozott törvényeinek hosszú sorát tartották 1848 után is életben.
Ahogy morális volt a köznép szolgaságra vettetésének oka, a morális minősítés felvilágosodott szellemű oppozícója is elsősorban ilyen kellett legyen. Wesselényi Miklós szenvedélyes megfogalmazásában:
„A magyar birodalom megalapításakor nem volt parasztság, minden magyarnak egyforma jussa, egyenlő szabadsága volt. A parasztság eredete, amennyire azt tudni, s részint gyanitani lehet, egyfelől azoknak büntetésekből származott, kik mint gyávák vagy árulók a haza ellen vétettek, ezek maradékaikkal együtt örökös szolgaságra jutottak. Másfelől a fegyverrel és vérrel szerzett ország meghóditott lakosait s foglyokká tett ellenségeiket, az akkori kor durva szokásai szerint, szolgaság járma alá tették… Vétkeseket tulajdon büneiként büntelen maradékaikban örökre lakoltatni (Dózsa után T. Z.), vad kegyetlenség… az ezekből származott jobbágyság, ezen undok fertelme az emberiséget levetkező embernek, mely nemünk történetinek gyalázatos szennye, sok századokig tartott köztünk is (itt vagy az urbáriumra, vagy az örökös jobbágyság II. József kori feloldására gondol – T. Z.), erkölcsi s keresztényi legszebb érzések csúfságára” (Wesselényi M. 1831: 229).
A szenvedélyes érzelmek mögött eredetileg a rendi elnyomás zárt, a 18. század második felétől ugyan nálunk is nyiladozó rendszere állt, amely a köznéppel mint morálisan idegen közösséggel szemben a társadalmi érintkezés és a bánásmód sajátos kultúráját alakította ki. Ebből a leginkább intézményesült, s írásban is legtöbb nyomot hagyott gazdasági, úrbéri viszonyokkal kapcsolatosak a legismertebbek. De a „fenyítés”, verés, katonafogás, a hadkiegészítés és az igazságszolgáltatásban a tortúra terén nem általában véve az „állampolgárral” szemben elkövetett visszaélésekről volt szó. E borzalmakat a parasztság mint bűneiért vezeklő rend (status poenalis) szenvedte és viselte büntetésként, állásának kijáró, szinte rituális kifejezéseként (Vajnai K. 1907: 73).
Az elnyomásnak ezek a parasztságra mint rendre nehezedő legdurvább formái a reformerek gyakori támadási célpontjai. A kínzást eltiltó 1791: XLII. törvény után is az úgynevezett „faggató pör” (processus inquisitorius) dívott nem nemesek ügyeiben „szelíd tortúrával”, „az emberi nem imez ördögbélyegével” (Kossuth, Pesti Hírlap, 7. sz. 1841. jan. 23.).
A nemesi hadviselés önkéntessé válása után a közkatonaságot is a köznépből állították, illetve „fogták”. A toborzók, miután nemegyszer szinte hadat viseltek a szolgálat alól magukat kivonni akarók ellen (Varga János 1962: 12–13), a besorozott regruta „a bot és vessző uralma alatt majdnem akarattalan kiskorúvá tétetett” (Horváth M. 1873: 504–505). A „bakasors”, az általános hadkötelezettség bevezetése után igazságosabban kimérve a társadalomra, bakasors maradt 1867 után is. Weis 84István a középosztály aránytalan középiskolába áramlásának egyik okát abban látta, hogy „.. a mi régi hadseregünkben a tisztikart és a legénységet óriási társadalmi szakadék választotta el egymástól: a legénység egész a világháború kitöréséig gyakran részesült művelt ember által el nem bírt bánásmódban…” (Weis I. 1930: 118). A bánásmódot, a tiszti gőgöt, a civilek megvetését minden erkölcsi indoklás nélkül örökölte az intézmény és a testület.
Aki ebbe beleszületett, annak már a szülői házban elkezdődött a durva gépezetbe való betörése. Berzsenyi Dániel, jellegzetes módon, ha nem is a „botot és a vesszőt”, a feleslegesen rideg, „katonás” bánásmódot kifogásolja. Összehasonlítási alapja a német család: „…míg a német a maga fiának naponként háromszor meleg ételt és éjjelre meleg párnát ád, addig a magyar fi többnyire csak kenyeret és szalonnát eszik, nyáron az ég alatt és földön, télen pedig az istálóban hál… Egyébiránt… az ily kemény nevelés igen célirányos ugyan hadi emberre nézve… a fentebb míveltség és a szorgalom czéljaival igen ellenkező” (Berzsenyi D. 1833: 217–218). Nagy különbségek voltak azonban területenként és rétegenként is. Kiss Lajos a két világháború között már mint múltról beszél a vásárhelyi béresgyerekek rideg életéről: „Nincs már olyan kanászgyerek, aki zubbonyos korában kerülvén a tanyára őrizni, legeltetni a disznókat, malacokat fagyban sárban, a városba évenként egyszer-kétszer ha bejött, némelyik csak akkor, amikor kiírták katonának. Ott cseperedett, nőtt fel a szabad ég alatt kisbéressé, öregbéressé, egészen addig, míg meg nem házasodott” (Kiss L. 1981: I. 35).
A gyermekek sorsán általában sokat segített a kötelező elemi oktatás bevezetése. Ha eleinte ez vidéken végrehajthatatlan is volt, rájuk irányította a figyelmet, s ha rövidebb-hosszabb időszakokra is, kivonta őket a termelő munkából. Az individualizált morális ítélkezés mint minősítés, börtönön kívül s belül „relatív értékesebb és értéktelenebb emberek” fölött áthatja az egész polgári kor műveltségét, társadalomfelfogását (Gönczöl K. 1991: 20–25).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
