VÁROS ÉS VIDÉKE
843VÁROS ÉS VIDÉKE
Az további vizsgálatok nélkül is egyértelmű, hogy a városoknak és a vásároknak sokkalta nagyobb jelentősége volt a kapcsolatokban, mint a fentebb idézett koncepcióból sejlik. A falvak szakosodott termelésének a városhoz mint központhoz igazodása nem 19–20. századi fejlemény: nem az „újkori tőkés városközpontok” kialakulásának következménye. Az elmúlt egy évszázad városodása: a városlakó népesség megsokszorozódása természetesen számottevő hatással volt a paraszti árutermelésre. Nemcsak a legdinamikusabb fejlődésű főváros körül alakult ki a zöldség- és gyümölcstermelésre szakosodott falvak hálózata (összefoglalóan: Boross M. 1956, 1973; a közeli Őrszentmiklós példája: Morvay J. 1960; a távolabbi Dunavecséé: Sipos Zs. 1959). És nemcsak a nagytáji központ Kolozsvár lakosságának igényeihez igazodott hozzá Kalotaszeg falvaiban a földművelés, az állattartás; még a városi piactól látszólag független, speciális állattenyésztő ágazat, a bivalytartás is (Kós K. 1980: 252–253). Az olyan, nem is megyeszékhely kisváros, mint Losonc vagy Ózd körül is különböző zöldségfélékre és baromfira, tojásra, tejtermékekre szakosodott szinte minden falu (Paládi-Kovács A. 1982a, 1982b). Ezek a példák arra figyelmeztetnek, hogy az urbanizáció hatására több helyütt átalakult, megváltozott a „város és vidéke” kapcsolatrendszer. Sőt: a 19. század végi–20. századi ipari központok kiépülése, vonzáskörzetük kiformálódása kisebb-nagyobb mértékben általában is módosította mind a falvaknak, mind a városoknak a táji munkamegosztásban játszott szerepét. Kisebb-nagyobb falucsoport városokhoz-vásáros helyekhez vonzódása azonban nem tekinthető teljes egészében kapitalizmus kori fejleménynek. A vásárokkal, a vásározással foglalkozó történeti és néprajzi irodalom egyik alaptétele, hogy bár minden szabad királyi város és mezőváros, városi kiváltságai részeként, rendelkezett vásártartási joggal, ott alakultak ki igazán jelentős vásári központok, ahol az eltérő adottságú nagytájak termékeinek a cseréjére nyílt lehetőség (összefoglalóan: Dankó I. 1977: 367. skk.; 1979: 264–265; 1992). Vagyis az azonos közjogi helyzetű városok különböző nagyságú piaci körzetnek voltak a központjai. Akadt néhány szabad királyi város, sőt mezőváros is (például Pest, Baja, Nagykanizsa, Miskolc, Debrecen, Nagyvárad, Gyula), melyeket több megyényi terület falusi lakossága tekintett a 18. század közepén vagy 1828-ban olyan vásáros helynek, ahol „legközelebb” lehetett, s ahol érdemes volt adni-venni. De sokkal nagyobb számban voltak azok a városok, elsősorban a sűrű településhálózatú Felvidéken és Erdélyben, melyeknek vásárait csupán egy aprócska körzet, tucatnyi szomszédos falu lakossága tartotta számon legközelebbi, tehát legfontosabb piacaként (Bácskai V.–Nagy L. 1978: 218–219; 1984: 81. skk.; Takács P.–Udvari I. 1989: 359–381; 1993: 171–180; Udvari I.–Viga Gy. 1993: 165200).
Egyes vásároshelyek kiemelkedően fontos szerepére, mások jelentéktelenségére legegyértelműbben az 1770-es évek elején, a Mária Terézia-féle úrbérrendezéskor felvett paraszti vallomásokból következtethetünk. Néhány jellemző példát idézve: Abaúj megye falusi lakosságának döntő többsége a kassai vásárokat látogatta, népszerűek voltak még, ám sokkal kisebb körzetet vonzottak a mecenzéfi, a szepsi, a szikszói, a jászói, az abaújszántói vásárok. A forrói vásárokat viszont csak a helybeliek tartották számon (Takács P.–Udvari I. 1991a: 205). Gömörben Rozsnyó, Jolsva és 845Rimaszombat azonos rangú kereskedelmi központnak látszik a paraszti vallomások alapján, ebben a megyében is volt azonban néhány vonzáskörzet nélküli vásároshely (Takács P.–Udvari I. 1991b: 223). Szabolcsban – sorrendben – a megyebeli Kisvárdát, Nyírmadát, Nagykállót, Nyírbátort és Tiszaszentmártont emlegették fontos vásároshelyként. Közülük néhány, azóta jelentéktelen faluvá süllyedt vásáros helyet akkortájt még Bereg, Szatmár, Ung, Ugocsa, Máramaros falvaiból is rendszeresen felkeresték. A Szabolcs megyeiek viszont ugyanilyen rendszerességgel jártak megyén kívüli vásárokra, elsősorban Debrecenbe, de az ipar és kereskedelem szempontjából lényegesen kisebb jelentőségű Tokajba és más hegyaljai mezővárosokba is (Takács P. 1988: 109. skk.).
84423. térkép. Debrecen piaci, vásári vonzáskörzetei a 19. század első felében 1 = napi piac körzete, 2 = hetivásár körzete, 3 = országos vásár körzete
Fontos tanulsága ezeknek a 18. századi paraszti vallomásoknak, hogy a vásárlátogatás és az ezzel együtt járó fuvarozás nemcsak egy központi fekvésű, gyakran igazgatási központ szerepkörű várost és különböző nagyságú vonzáskörzetét szervezte a paraszti árucsere értelmében „kistájjá” vagy „nagytájjá”, hanem több napi járóföldre eső vidékeket is összekapcsolhatott egymással. A gömöri városok vásárai például afféle „tranzit állomás” szerepet is betöltöttek Zólyom, Liptó, Sáros, Szepes, illetve Abaúj, Borsod, Heves, Nógrád vármegyék között (Takács P.–Udvari I. 1991b: 210). Abaúj, s még inkább Szepes lakói pedig az Alföld, a Hegyalja és Morvaország, Lengyelország, Oroszország közötti árucsere-kapcsolatokba szerveződtek bele a vásáraik révén (Takács P.–Udvari I. 1991a: 195; Udvari I. 1989: 104. skk.). A központi területek legnagyobb vásárai szintén a város és közvetlen vonzáskörzete kapcsolaton messze túlnyúlva szervezték az eltérő adottságú nagytájak termékcseréjét. A Békés megyei falvakat, mezővárosokat semmiképpen sem lehet Pest vagy Debrecen vonzáskörzetéhez tartozónak tekinteni. Pedig az 1828-ban felvett vallomások szerint majd minden településen – a legjelentősebb megyebeli vásár, a gyulai, valamint a közeli nagyváradi mellett – e két nagyváros vásárait emlegették a jobbágyparasztok termékeik legfontosabb piacaként (Erdei A. 1986: passim). Nyilván ugyanúgy a legnagyobb hírű vásár mint az árucsere kiváló lehetősége, nem feltétlenül a rendszeres vásárra járás ténye fejeződik ki ezekben a véleményekben, mint Debrecen reformkori állapotrajzának a vásárok látogatott voltát a szélsőségekkel érzékeltető ilyen részletében: „ezen város gyűlhelye Havasalföld, Erdély, Magyarország alsó részei (ezen név alatt a tiszántúli, s inneni kerületeket értvén), továbbá Pest, Buda és Pozsony kereskedőinek. Ezen kívül még számos ausztriai, cseh és morva látogatják meg” (Paládi-Kovács A. [szerk.] 1985: 256). Az itt megemlített városok és országok kereskedői számon tarthatták a debreceni vásárokat, ettől még nem volt több országra kiterjedő a város vonzáskörzete. Hiszen ilyen alapon például Csenger vonzáskörzetét is azokkal az 1840-es évek forrásaiból származó Bihar, Közép-Szolnok vagy Kolozs megyei helységnevekkel lehetne körülhatárolni, ahonnan bizonyítottan érkezett egy-két személy állatvásárlás vagy -eladás szándékával (Molnár J. 1983: 110. skk.). Ahogy a székesfehérvári vásároknak is inkább csak a lehetséges, eseti példákkal igazolható, mint tényleges vonzását szemlélteti az olyan általánosítás, mely szerint nemcsak a kiskunsági, a tiszántúli lovak és szarvasmarhák Győr, majd Bécs felé továbbításában volt kiemelkedő a jelentőségük, de a budai, pesti, győri, veszprémi, sőt Ung, Gömör, Nyitra, Pozsony és Szabolcs megyei kereskedők is látogatták (Kállay I. 1971: 104).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
