TÁJAK ÉS ÉLETUTAK
TÁJAK ÉS ÉLETUTAK
Az életutak végül táji tagolódás szerint is elemezhetők. Nem várható, hogy a nagytáji vagy kistáji tagolódás általános képéhez lényeges újdonságokat tenne hozzá egy ilyesfajta elemzés, de néhány jellegzetesség feltűnik. Mindenekelőtt az, hogy milyen nagy számban születtek paraszti visszaemlékezések, önéletírások az Alföldön, azon belül is különösen a Tiszántúlon, és érdekes módon legalább annyira tanyán élők, mint mezővárosiak körében. Az Alföldön jelentek meg legkorábban, a 18. század közepén a krónika és a számadás típusú feljegyzések, később a rendszeres gazdasági naplók. Önéletíró pályázatok és csoportok résztvevői tekintélyes arányban az Alföldről kerültek ki (pontos arányokat egyelőre nehéz becsülni, mivel sokfelé található kéziratos anyag is). Az első feltűnést keltő gyűjtemény, az Emlékül hagyom (Hoppál M.–Küllős I.–Manga J. [szerk.] 1974) tíz szerzőjének fele alföldi (valamint három felföldi, egy dunántúli és egy moldvai). Az Életünk – történelem c. kötet 25 szerzőjéből 13 alföldi, 8 dunántúli és csak egy felföldi. A másik jelentősebb „visszaemlékező” terület kétségkívül Erdély. Gyanítható, hogy ez nem véletlen és nem is csak a közlési lehetőségek sűrűsödésével magyarázható. A magyarázatot nagy általánosságban kereshetjük abban az összefüggésrendszerben, amelybe beletartozik az Alföld évszázadok óta tartó újító szerepe a népi kultúra egészében; mezővárosok, falvak és tanyák parasztságának gyorsabb polgárosulása, a racionális kalkuláció terjedése, a cselédtartó nagygazdák nagyobb száma a 19. század második felében (egyfajta vagyoni differenciálódás eredményeként), a termelési újítások, specializációk elterjedése, a vallási kultúra eltérő, döntően református jellege, az iskoláztatási lehetőségek és igények korábbi és gyorsabb kibontakozása, a művelődési körök, olvasóegyletek nagy száma, de éppúgy a szegényparaszti mozgalmak, valamint a szekták terjedése is. Az Alföld peremének paraszti életformát élő kisnemesei között régóta becsben állhattak az írások; a szegényparaszti rétegek közül kikerültek között a feltörekvés vágya motiválhatott sok írást; a tanyai életforma pedig a hatvanas években annyira hirtelen és felülről irányítottan formálódott át, tűnt el, ahogy talán falun sehol (tanyákat volt a legkönnyebb felszámolni, még a helyüket is felszántani). Emlékeztetünk 788rá, hogy a húszas–negyvenes évek népi mozgalmaiban csakúgy, mint a negyvenes években színre lépő új politikai elitben milyen nagy az alföldiek száma (Benkő P. 1996).
A korábban már említettek közül utalhatunk még a Nyíregyházán született, majd Ibrányba költözött id. Váci Mihálynéra, a Balástyán élt Gémes Eszterre, a Kiszombor és Amerika között mozgó Kószó Veronikára, a tiszaroffi Mohácsi Bálintnéra, a versegi Martonné Homok Erzsébetre, az orosházi Repka Jánosra, a túrkevei Dani Szabó családra, a ceglédi Csurgai családra, a mezőkövesdi Gari Margitra, a tarnabodi Berényi Andrásnéra, a hajdúböszörményi Kardos Jánosra, de akár Veres Péterre, Sinka Istvánra, Darvas Józsefre, Kádár Lajosra vagy a „boldog ember” Joó Györgyre és Korniss „fényképregény”-ének hősére, Skarbit Andrásra. Néhány további példa alátámaszthatja megállapításainkat.
A Bihar megyei Sápon mintegy nyolcvanholdas tanyai birtokon gazdálkodott Topa Mihály (1839–1922), armális nemes származású parasztember. Hat éven keresztül, 1890–1896 között vezetett részletes gazdasági naplójára támaszkodva írta le részletesen életét és főként gazdálkodását Molnár Ambrus (1967). Egy jászszentandrási tanyán élő nagycsaládot ugyancsak a saját 1885–1890 közötti feljegyzéseikre támaszkodva elemzett Balogh István (1980), és kimutatta, hogy milyen nagymértékben piacra orientált, tőkés jellegű állattenyésztést folytattak, miközben életvitelük minden ízében paraszti volt. Egy gyulai tanyai gazda életmódjának leírását Kósa László (1980a) az eszköztár és a gazdálkodás mellett az életút bemutatásával egészítette ki. Nagy Gyula (1975) a vásárhelyi puszta életmódjáról szóló kötetbe felvette öt kivételesen tehetséges újító, a 19. század végén–20. század első felében élt tanyai gazda (mások által megírt) életrajzát is. Szenti Tibor hódmezővásárhelyi gazdák nagy számban fennmaradt és összegyűjtött írásos emlékeit az élő emlékezettel egészítette ki Parasztvallomások c. kötetében (1985). Csizmadia Imre, az orosházi, korábban vásárhelyi pusztai tanyán gazdálkodó parasztember két impozáns kötetben írta meg élettörténetét, részletességben és tudatosságban kiemelkedve a műfajban hozzá hasonlók közül (1984, 1987).
Balmazújvároson született szegényparaszti családban Balázs Lajos 1897-ben, visszaemlékezéseit hetvenévesen írta meg (Balázs L.–Hoppál M. 1975). A dél-bánáti Hertelenden 1912-ben született Erős Istvánné Kovács Teréz ismert néprajzi adatközlő; önéletírását Bognár Antal rendezte sajtó alá (Erős I.-né 1988). Ugyancsak a délvidéki Horgoson élt Zabosné Geleta Piroska (1983), akinek apja falusi mozigépész volt, ő maga pedig Így zajlott az életem c. emlékezésében élénk leírását adja a falusi művelődési életnek. Abonyi parasztkrónikákat Balogh Sándor közölt (1971).
Lényegesen kevesebb paraszti életutat, visszaemlékezést ismerünk a Dunántúlról és a Felföldről. Köztük viszonylag több a tudatos kérdezés, interjúk eredménye, nem pedig önálló „alkotás”. A Bakonyszentkirályon felfedezett versíró parasztember interjúk során mondta el életét (Nagy Bálint 1990). Egy sokorópátkai parasztember, az 1923-ban született Tuba Lajos meglehetős röviden elmondott élettörténetét unokája tette közzé dokumentumokkal illusztrálva. Az Öt világot értem meg c. kötetből kirajzolódnak paraszti élete legnagyobb változásai, köztük a legnagyobbnak tartott 1945-ös, amikor „a grófuralomnak vége lett” (Vehrer A. 1992: 85). Szentgálról Tamás Gábor életrajzi elbeszélését ismerjük, aki 93 évesen tekintett vissza paraszti 789életére, és úgy vont mérleget, hogy „parasztként is akarok meghalni. Ha újra születnék, aszt választani lehetne, a paraszti, a tanyai életet választanám” (Tamás K.–Sófalviné Tamás M. 1990: 55). A paraszti sorból kiemelkedettek közül utalhatunk a színésznő Horváth Teri, a politikus Dobi István és Varga Lajos könyveire.
A kisalföldi Martoson élt özv. György Andrásné Busó Lídia (1874–1942), akinek facsimilében közölt önéletrajza voltaképp történetek tagolatlan sora gyerekkoráról, a vízi kalandokról, házasságkötéséről, első világháborús emlékeiről, amikor férje és fia volt katona (Sulán B. 1957). A Hont megyei Ipolynyéken élt Nagy Sándor, akiről monográfia készült (Mohay T. 1994). Megemlíthetjük még a zalabai falusi asztalosként költővé lett idős mester, Csontos Vilmos Gyalogút c. önéletrajzát (1988), amely egy mindennapjaiban állandó küzdelmet hozó életutat mutat meg művészi igényességű prózában; valamint a salgótarjáni naiv cigány festő, Balázs János felkérésre megírt rövid önéletírását (1977).
Erdélyben a hetvenes évek eleje, Tamási Gáspár Vadon nőtt gyöngyvirág c. könyvének első kiadása (1971) óta néhány évenként megjelennek kötetek, amelyek között ott vannak a legismertebb paraszti önéletírások is, mint például a széki mesefa Győri Kláráé (1975). Székről származott Kocsis Rózsi is, aki élete első szakaszát, gyerekkorát és kolozsvári szolgáló éveit írta meg írói vénával Megszépült szegénység c. könyvében (1987). Jól szerkesztett gyűjteményes kötetek (Salamon A. 1979; Pillich L.–Vetési L. 1987) a néprajzi könyvek apálya idején is napvilágot láthattak. Dánielisz Endre (1994) saját, szepességi eredetű kisvárosi fésűsmester családjának történetét írta meg. A Ditróból Budajenőre került Küsmődi Bálint kivételesen mozgalmas és ízesen megfogalmazott élettörténetét Földes László vette fel és jegyezte le (1979). Ugyancsak egyre több egyéni élettörténet ad hírt az utóbbi időben a Kárpátokban és az azon kívül élő csángókról, székelyekről. A Ditróhoz tartozó magashegyi szálláson, Orotván élt a küzdelmes életű Csibi Istvánné, akinek szóban elmondott élettörténete jelent meg (1985). Egy Gyimesből Sepsiszentgyörgyre költözött házaspár hosszú beszélgetésekben mondta el élete történeteit Albert Ernőnek (1995, 1997). Alighanem lakóhelyváltásuknak köszönhető a gyerek- és ifjúkori emlékeiknek mintegy „konzerválódása”, ami lassú folyású, részletezően elmondott történetekben jut el a mai olvasóhoz. Csángók a XX. században címmel a Néprajzi Közlemények egy kötete adja közre Tankó József gyimesi, Erdős Szászka Péter szabófalvi és Laczkó István Lábnyikról Egyházaskozárra került moldvai emlékezők élettörténeteit (Forrai I. 1994). Bukovinából Gáspár Simon Antalon kívül az 1904-ben született Lőrincz Imre (1986) írt monumentális élettörténetet Bukovinában töltött életszakaszáról 1945-tel, a Majosra való beköltözéssel bezárólag.
Erdélyben az emlékezések nagy száma bizonyára összefügg azokkal a zártabb közösségekkel, amelyek a szóbeli hagyományt nemzedékeken keresztül éltették akkor is, amikor az másutt már bomlóban volt. Összefügghet másfelől a huszadik században gyorsan egymásra következő politikai és társadalmi változásokkal, hiszen a többszöri hatalomváltás legérzékenyebben éppen az Erdélyben élőket érintette (sajnos éppen ezeket és hatásaikat a legritkább esetben említik meg ), és egy-egy nemzedék két-három esetben is át kellett hogy élje a múlt hivatalos átértékelődését, amivel szemben fokozatosan kialakította saját emlékezési gyakorlatát. Alig van képünk az erdélyi paraszti írásbeliségről, de sejthető, hogy a Székelyföldön, más szabad paraszti 790helyeken, iskolavárosok hatósugarában évszázadok óta lehetnek hagyományai ennek is. Viszont alighanem el kell vetnünk a gondolatot, hogy a huszadik századi paraszti emlékezések bármiféle kapcsolatot mutatnának a régi erdélyi emlékiratírók műveivel.
A paraszti társadalomban az emberek társadalomképe a közvetlen tapasztalatokon túl döntően a mások életéből közvetlenül megismert, megjegyzett történetekre alapozódott. Ebben lényegesen eltért a modern világ emberétől, aki nagyobb mértékben támaszkodik mások hitelt érdemlőnek tartott általánosításaira, elvont fogalmakra. A paraszti élettörténetek, életutak ismerete egy magasabb szinten mintegy szintetizálhatja ezt a kétféle megismerésmódot: elemezhető, általánosítható s ugyanakkor élvezhető közelségbe hoz egyedi és hétköznapi történeteket, szenvedéseket és örömöket egy letűnőben levő világból.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
