SZOCIALIZÁCIÓ ÉS ÖNÁLLÓSODÁS
SZOCIALIZÁCIÓ ÉS ÖNÁLLÓSODÁS
A paraszti élettörténetek beszédes tanúbizonyságát adják annak az ismert ténynek, hogy a szocializációnak, a gyermek és a fiatal társadalmi szerepekbe és elvárásokba való belenevelődésének elsődleges színtere a család, valamint az azt körülvevő 782szűkebb társadalmi környezet: a rokonság, a szomszédság, a települési kapcsolatrendszer. Ennek erős kontrollja érvényesült az első években, ez szabta meg azokat az értékeket, elvárásokat, amelyekkel a felnövő gyermek fokozatosan azonosult, s amelyekkel kapcsolatban később sokféle magatartást vehetett föl az azonosulástól a kilépéshez vezető lázadásig. A családi meghatározottságok ereje lényegesen nagyobbnak mutatkozik a hagyományos paraszti környezetben, mint azon kívül; mindezt a család életéről, valamint az értékrendről szóló fejezetek tárgyalják részletesen. A családi közösség a sokat hangoztatott gazdasági (termelői és fogyasztói) közösség révén szigorú eszközökkel nevelt munkára; emellett kialakította a gyerekekben és fiatalokban annak erős tudatát, hogy tartoznak valahová, s ennek az odatartozásnak a rokoni mellett a lokális kötődések legalább olyan fontos összetevői. A családtagok kölcsönös morális függőségének tudata, az egymásrautaltság erkölcsi ereje számos életrajzi leírásból kiviláglik (Jávor K. 1989). A büntetés és jutalmazás eszközeinek, a felnőttek és a gyerekek világa közötti, szakadékokkal szabdalt viszonynak hol szemrehányóan keserű, hol kedélyesen anekdotázó, hol lényegretörően feszes és mélyre bevilágító elbeszélései olvashatók életrajzokban (Kádár L. 1959; Győri K. 1975; Gémes E. 1979; Salamon A. 1979; Zabosné Geleta P. 1983; Csizmadia I. 1984).
A nevelés intézményes keretei falusi viszonyok között alig-alig épültek ki, s ami fokozatosan kiépült, azzal szemben jó darabig erős ellenállás mutatkozott. A kötelező iskolai oktatás bevezetése a múlt század második harmadától igen lényeges változás volt, ám hamar kiderült, hogy az iskolába járást a paraszti környezet tömeges méretekben még vagy két generációra kiterjedően csak addig a mértékig fogadja el, ameddig az nem veszélyezteti a gyermek családon, falun, paraszti értékrenden belül maradását. Nemzedékek során át még azt is jobbára feleslegesnek tartották, hogy a gyermekek írni-olvasni megtanuljanak. Görbedi Istvánnak, akitől idős korában kötetre való népmesét gyűjtöttek a negyvenes években, legfájóbb elégedetlensége analfabéta voltával volt kapcsolatos (Görbedi I. 1991). Mire ez az ismeret általánosan elvárt norma lett, akkor éppen elégségesnek tartották azt, hogy a gyerek az iskolában alapfokon megtanuljon írni-olvasni-számolni. Szegényebb rétegekben, tanyán élőknél erre elégnek mutatkozott a jobbára hiányosan, a fontosabb paraszti munkáknak mintegy a „szüneteiben” elvégzett két-három osztály is, falvakban és mezővárosokban a négy plusz két ismétlő lett az általános (Váci M.-né 1981). Határozott ellenérzés nyilvánult meg a felsőbb – akár csak polgári iskolai, még inkább a gimnáziumi – tanulmányokkal szemben. Sok életrajzban olvashatunk arról, mi módon akadályozta meg, szakította félbe szülői vagy családi döntés a továbbtanulást. Az egyik hivatkozás rendszerint az, hogy szükség van a gyermek vagy a fiatal munkaerejére; a másik az, hogy a gyerek ne akarjon kiválni, eltávolodni, „urizálni”. Ilyen körülmények között az iskolának a családból és a közösségből kifelé lendítő hatása sokkal kevésbé érvényesülhetett. Az iskola befejezése ugyan határ volt az életszakaszok között, ám távolról sem jelentette a gyermekkor végét; sokkal inkább a tanulási lehetőségek lezárulását egyszer s mindenkorra. Ez a jelek szerint sokkal határozottabb volt, mint a hagyományos paraszti környezetből kilépő nemzedékeknél, akik előtt nagyobb mértékben nyíltak meg tanulási lehetőségek (Háber J. 1984).
Az iskolában, intézményekben töltött idő hossza a modernizációval megnövekedett, s ezzel együtt csökkent, átalakult a család szerepe a szocializációban. Az iskolán 783kívül itt érdemes utalni a katonai szolgálatra is. Ennek szerepe a legények férfivá érésében markánsan kirajzolódik az életutak legtöbbjéből (még akkor is, ha sokszor éppen a katonasággal, háborúkkal kapcsolatos történetek szoktak áldozatul esni gondos szerkesztői kezeknek). A katonaság mindenekelőtt az életút fontos tagoló eleme: a katonaviselt legény házasodhatott, s a többség valóban ekkor is házasodott meg (a Monarchia idején a katonaidő letöltése előtti házasodáshoz engedélyt kellett kérni, amit csak kivételes esetben adtak meg). Másfelől értékmérő: aki nem felelt meg a sorozáson, alig ledolgozható hátrányt szenvedett a közösség értékítéletében. Harmadrészt, s ez talán a legfontosabb, olyan, a felnevelő közösségből kiemelő közös élethelyzetet teremtett, ami egy-egy generáció férfi tagjainak kohézióját, mintegy „közös nyelvét”, egymás alapszintű megértésének lehetőségét szinte egész életre biztosította. A katonaság idején tanultak meg sokan folyékonyan olvasni vagy elevenítették fel megkopott ismereteiket, láttak „világot”, ismerkedtek más szokásokkal, beszédmóddal. Lányok esetében ehhez fogható jelentőségű intézményes szocializációs tényező nem volt.
A falusi szocializáció homlokterében az állt, hogy a fiatalok a nevelés és nevelődés eredményeképpen a kellő időben felnőtt, önálló emberek legyenek. Az önállósulás azt jelentette, hogy a fiatal képes önállóan dolgozni, teljes értékű munkát végezni, személyes és családi élete fontos kérdéseiben dönteni; a család, a felnevelő tágabb közösség pedig elfogadta, hogy az illető már nem gyerek. E folyamatban kijelölnek ugyan egy-két határpontot a színes népszokásokkal hangsúlyossá tett „átmeneti rítusok”, mint az első áldozás, a konfirmáció, a legényavatás, a házasságkötés; az életutak leírásai pedig megmutatják, hogy valójában miben is áll az önállósulás (akkor is, ha maga a fogalom esetleg elő sem fordul bennük). Az önállósulás az életúton sok vonatkozásban meglehetős korán bekövetkezett: a gyerekeket hamar megbízták erejüket meghaladó feladatokkal, hamar elvárták tőlük a felelősséget a rájuk bízottakért (például állatokért, kistestvérekért). Korán, az iskola elvégzése után, 12–13 évesen kikerültek a szülői háztól az iparosokhoz inasnak adott gyermekek, meg azok is, akiket gazdákhoz adtak cselédnek, hogy a szülőkön könnyítsenek, kevesebb éhes száj legyen otthon; éppúgy a pásztorok bojtárnak adott gyerekei is. Megfigyelhető, hogy az önállóságra nevelésben elsődlegesebb tényező volt a család vagyoni, demográfiai, társadalmi helyzete, mint a gyerek vagy a fiatal képessége, illetve kívánsága. Szegényebb, sokgyerekes családok hamarabb igyekeztek lábra állítani gyermekeiket, míg ott, ahol közepes vagy nagyobb birtok várt munkás kezekre, lassabb és fokozatosabb volt az önállósulás, végletes esetben egy fél életen keresztül is eltarthatott. A házasságkötés kétségtelenül fontos állomás volt, de addig és ott, amíg és ahol élt a nagycsaládi szervezet, inkább a családi munkamegosztásban elfoglalt helyzetben jelentett változást, nem az önállóság mértékében. Van olyan emlékező, aki csak évtizedek alatt, sok fokozaton keresztül jutott el odáig, hogy gazdaságilag is, élete döntéseit illetően is a maga ura lehessen. Gyenizse Lajos például majdnem hatvanéves volt már, amikor 1915-ben, apja halála után a maga gazdája lehetett (Gyenizse L. 1977). Küsmődi Bálint viszont tizenkét éves korában szökött el hazulról, s attól kezdve voltaképp a saját útját járta (Földes L. 1979). Érdekes, hogy másutt is, főként fiatal fiúk esetében találkozunk azzal, hogy rövidebb-hosszabb időre elszöknek otthonról: rokonnál, ismeretleneknél húzzák meg magukat, és többnyire 784munkát vállalnak, bizonyítékául annak, hogy otthon már megtanították nekik a legfontosabbat, hogy dolgozni tudjanak; valamint mintegy próbára téve a saját erejüket, képességeiket, a szülői ház visszatartó erejét (Sinka I. 1942; Salamon A. 1979).
A korai házasodás következménye volt az, hogy a szülői és gyermeki generációk valamivel gyorsabban követték egymást, mint a modernizáció folytán kitolódott házasságkötés következtében: ezért találkozhatunk olyan sok élettörténetben „az öregek”, a nagyszülők nemzedékének tapasztalataival is. A magasabb gyermekszám ezt némileg átszínezte, hiszen a nagyobb családokban a testvérek között akár tíz-tizenöt évnyi, fél generációnyi különbség is lehetett.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
