A KÖZSÉGI BÍRÁSKODÁS
A KÖZSÉGI BÍRÁSKODÁS
A faluközösség már létrejöttétől nemcsak termelési egység, hanem igazságszolgáltatási egység is volt. A község önigazgatásának, önkormányzatának természetes következménye, velejárója a községi bíráskodás. A középkori falu bizonyos szempontú elszigeteltsége, a falun belül létező gazdasági és társadalmi egymásrautaltságból származó szoros kötelékek szükségessé tették a közösség belső életének rendezésére 596szolgáló közösségi intézményeket, így a bíráskodást is. A falun belüli pereket a közösség önállóan döntötte el, a döntéshozatalon az egész közösség részt vett. Minthogy ezek az ügyek a falu gyűlésén a szóbeliség szintjén zajlottak, a középkorból csak közvetett utalásaink vannak a falusi bíráskodás meglétére. Így a kisvárdai uradalom azért íratta össze 1470 táján az uradalom falvainak szokásait, törvényeit, mert arra kívánt támaszkodni; de a Hármaskönyv is kiemeli, hogy a jobbágyoknak sokféle a szokásjoguk. A 17. században több Nógrád megyei határozatot ismerünk arról, hogy a „falu füstin tartott törvénytételeken” milyen szokást tartsanak meg. Egy 18. századi jogi kézikönyv is világosan kifejti, hogy Magyarországon a világi bíráskodás sokféle: van falusi, uradalmi vagy úriszéki, megyei. A sokféle helyi szokásjog lehetett az oka annak is, hogy a más településen lakó felperesnek az alperes falujának füstjén (bíróságán) kellett keresnie igazságát. Ezt támasztja alá a Hármaskönyv azon állítása is, hogy az ítéletet mondónak a helyi szokásokhoz kell tartania magát. Ennek a jelenségnek a másik oldala az, hogy a bíróknak kötelességük volt a tudomásukra jutott bűncselekményt üldözni, a tettest elfogni, mert, ha nem ezt tették, őket marasztalták el. A feudális jog Európa-szerte ismerte a falu kollektív felelősségének fogalmát (Bolla I.–Horváth P. 1977: 5, 9; Eckhart F. 1952: 258, 263; Wellmann I. 1980: 418–419, 426, 429).
A községi bíráskodás egyik korai dokumentuma, amely egyben a rendszerességét, valamint a bíró szerepét is mutatja, a 17. század eleji killyéni falutörvény, amely szerint „…az bíró lévén az falu igazságának folytatására rendelt személy, hüttel is köteleztetett arra, hogy minden héten szombaton minden féle határbeli, erdőbeli, rétbeli károkról való zálogolásokról törvényt szolgáltasson…” A heti egy törvényszéki nap tartásának kötelezettsége a későbbiekben is megmaradt, az indokolatlanul távolmaradó esküdteket pénzbüntetéssel fenyegették (Imreh I. 1979: 37; Kruzslicz I. 1984: 440; Papp J. 1992: 180).
A falu füstje első fokú jogszolgáltatási egység volt mind polgári, mind pedig büntető ügyekben. A falusi bírák elé kerülő bűncselekmények köre nem volt pontosan megszabva. Főleg családjogi és adásvételi vitákban volt döntő szavuk. Amikor a felsőbb, megyei és országos hatóságok a falusi bíróság illetékességi körét állapítják meg, nem az ügyek típusaival, hanem a kiszabható pénzbírság összegével jelzik annak határait. Az 1836. évi XX. és az 1840. évi IX. tc. a szóbeli pereket, illetve a mezei kártételekből eredő viták elintézését 12 forint értékhatárig bízta a falu bírájára és esküdtjeire. Az uradalmak általában tiltották, hogy tisztjeik akadályozzák a falusi igazságszolgáltatást, de a faluszék vagy a mezővárosi tanács döntésének feljebbviteli fóruma az úriszék volt. Ez a vizsgálatokba gyakran a falusi esküdteket is bevonta, például kármeghatározáskor az ő becsűjüket fogadta el. Más oldalról viszont a falusi bírák közreműködtek az úriszék ítéleteinek végrehajtásában (Eckhart F. 1952: 254; Wellmann I. 1989: 289; Kállay I. 1985: 76).
A községi bíróság elé idézés módja a pecsét- (a községi pecsét lenyomata) küldés volt. A pecsétnyomó a közhatalom bírói hatóságának jelvénye is volt egyben. A „pecsétet vittek rá” szólás előfordul Dugonics Andrásnál, a nagyszalontai bírópecsétről Arany János írt, és a szegediek is mindig pecsétnek említik a bírósági idézőcédulát a népnyelvet jól ismerő szerzők, Tömörkény István és Móra Ferenc műveiben. A középkorig visszanyúló hagyomány megszűnése az 1871. évi községi 597törvénnyel kezdődött, de egyes helyeken még a 20. században is élt (Viski K. 1930: 102–105).
A faluszéke előtt előforduló leggyakoribb ügyek a községben folytatott gazdálkodás szabályainak megsértéséből fakadtak. A Sopron megyei Gyaloka község bírája „az helység parancsolattyábul” megintette a tehénpásztort, hogy marhák után járjon, ne gyógyítással foglalkozzon; a kistarcsai bíró pedig a Szent György-napi harmatszedéstől mint rontást előidézni képes cselekedettől tiltotta el a községbeli asszonyokat. A községi bíráskodás feladatkörébe tartozott még a községbeliek örökösödési, osztozkodási, ingatlanátruházási, adásvételi, adóssági és zálogos ügyeinek közhitelű lebonyolítása, a velük kapcsolatos viták eligazítása. A büntetőügyek közül a következők voltak a leggyakoribbak: lopás, orgazdaság, káromkodás (ennek bizonyos fajtája különösen súlyos bűncselekménynek számított, a visszaesőket akár halálbüntetéssel is sújthatták – természetesen nem a faluszékén), becsületsértés, testi sértés, részegeskedés, kurtakocsmatartás (illegális italmérés), illegális nemi kapcsolat, házasságtörés. A boszorkányperek számos példát szolgáltatnak a falusi bírói szék működésére. A rontás előidézésével gyanúba esett személyt a bíró fenyegette meg, hogy oldja fel, „engedje meg” a rontást: Tamásy Balázs is taksonyi „bíró lévén az menyecske kérésire Nagy Jánosnét megfenyegette”. Becsületsértést követett el az ibrányi Puskás Jánosné, amiért „a falu egy forintig megbüntette”. Tasson (Szabolcs m.) a „falu törvént látott a lányára, s dél után bé is küldötte a tömlöcbe”, mert viselős volt. A szentlászlói (Zala m.) boszorkánysággal vádolt személy „valamely kapát lopott, azért a falu megbüntette, megcsapatta” (Schram F. 1970a: I. 394, 470; II. 197, 408, 424, 573; Wellmann I. 1980: 430; Makoldy S. 1926).
Ez utóbbi idézetek már a faluszékén kiszabott büntetésekbe is betekintést engednek. A 18. századtól kezdődően a bíró, illetve a tanács végzéseiről már sok helyen készültek írásos dokumentumok, jegyzőkönyvek. A leggyakoribb a pénzbüntetés, a kalodába, illetve áristomba zárás, valamint a megcsapatás volt. A testi fenyítés eszköze gyermekeknél és nőknél a vessző és a korbács, a felnőtt férfiaknál a pálca vagy bot volt. A büntetések egyik – fontos – célja a megszégyenítés volt, ezért többnyire nyilvánosan, vasárnap a mise vagy istentisztelet után, a falu szeme láttára hajtották végre. Ritkán a helységből történő kiűzetést is alkalmazták a visszaeső vétkes büntetésére, ehhez azonban a földesúr engedélye is kellett. 1852-ben rendeletben állapították meg, hogy a községi hatóságok büntető eljárásra feljogosítva nincsenek, ezért a kaloda és egyéb fenyítő eszközök eltávolítását írták elő (Makoldy S. 1926: 172; Bárth J. 1984: 166; Kruzslicz I. 1984: 448; Horváth Z. 1964: 584).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
