AZ ESKÜDTEK
AZ ESKÜDTEK
A bíró munkáját a közösség köréből választott esküdtek, hitesek, polgárok, tanácsosok segítették, a végrehajtásban pedig a fentieken kívül fizetett községi alkalmazottak is közreműködtek. A bíróhoz hasonlóan az esküdteknek is tehetős gazdáknak kellett lenniük, azonban ez nem volt elég a megválasztásukhoz. A 18. század végén a nyírbátori úriszék kijelentette, hogy ügyelni fog arra is, hogy a tanácsban józan életű, igaz és okos emberek legyenek. Fontos szempont volt az is, hogy érdeklődjenek a közügyek iránt. Módosabb, tekintélyesebb, értelmesebb embereket jelöltek erre a tisztségre, márcsak azért is, mert ez egy lépcsőfok lehetett a bírói tisztség elnyeréséhez. A vagyonhoz hasonlóan a tanácsosi tisztség is apáról fiúra szállhatott – a megfelelő készségek, személyes tulajdonságok megléte esetén. Ezért például Kisújszálláson az esküdtek „jó reménységű fiai gyakorlás kedvéért a törvényes kérdések vitája alkalmából” a tanács ülésén részt vettek – természetesen szavazati jog nélkül. A tanács tagjainak példamutatónak kellett lenniük a mindennapok során mind a gazdálkodásban, mind pedig az életvitelben és magaviseletben. Ezek elősegítése érdekében a Nagykun Kerület a tanács tagjainak viselkedését is szabályozta. A 18. század végén megtiltotta például, hogy a kocsmákban igyanak és borozzanak, néhány esztendővel később pedig azt írta elő, hogy a köznéptől magukat a ruházkodásukban is megkülönböztessék (Paládi-Kovács A. 1982a: 125; Kállai I. 1985: 67; Bárth J. 1984: 154; Molnár A. 1985: 96; Kocsis Gy. 1987: 148; Szabó Lajos 1987: 118–119).
A tanács létszáma a település nagyságához, lélekszámához alkalmazkodott, rendszerint 10 fő körül mozgott, habár elképzelhető, hogy vizsgált korszakunkban a létszám általában növekedett. Az esküdtek többnyire mentesek voltak bizonyos közterhek alól, így a túlzott méretű, indokolatlan létszámnövekedésnek ez is gátat szabott. Rendes évi fizetésük rendszerint nem volt, egyes általuk végzett munkákért (pl. végrendeleti, adásvételi és más vagyoni ügyekben folytatott közreműködésükért) azonban az érintett felek által fizetendő, a tanács által megállapított napidíjat kaptak.
Az esküdtek választásában is többféle gyakorlat létezett. Hódmezővásárhelyen a földesúr előírta, hogy először a főbírót válasszák meg, majd utána „a tanácsot s egyéb adószedő, kis és borbírákat, hadnagyot amennyire lehet válogatott, s egymás értő és igazságot szerető tagjaiból az városnak állítsanak”. Ugyanitt írják a források, hogy 1731-ben az öreg esküdtek (a már hivatalban lévők) négy új esküdtet „vettek be” a város szolgálatába. Ez arra is utalhat, hogy maguk jelölhették esküdttársaikat. Ebben a városban az esküdti hivatal az 1810-es évek közepéig egész életre szólt, a megüresedett helyekre maga a tanács választott új esküdteket. Nagyrábén fordult elő, hogy a megválasztott főbíró a többi bírójelölt közül választott törvénybírót, akit 592főesküdtnek is neveztek, majd ketten együtt 11 esküdtet választottak maguk mellé. Tiszacsegén a bíróválasztás másnapján szintén a bíró választott hitestársakat maga mellé. Sarkadon valószínűleg nem a falugyűlés, hanem a városi kerületek – tizedek – jelölték az esküdteket. A tizedek szerinti jelölés más, nagyobb településen is gyakorlat lehetett. Kecelen az esküdteket a bíróválasztással egyidejűleg választották, egy évre, ennek módját azonban a források nem ismertetik. A helység földesura, a kalocsai érsek 1766-ban előírta, hogy a megválasztott esküdteket először az uradalmi tiszteknek kell jóváhagyni, csak ezután tehetik le az esküt. 1769-ben azonban az úrbéri rendelet előírta, hogy az esküdteket a község maga – földesura beleszólása nélkül – választja és el is bocsáthatja. Ezt a szabályt erősítette meg az 1836. évi IX. tc. is. Elöljáró tehát csak az lehetett, akinek tisztsége évente választás alá esett. A választás – hasonlóan a bíróéhoz – egy katonai évre szólt; az év közben lemondott vagy meghalt esküdt helyét a következő választásig nem töltötték be (Kruzslicz I. 1984: 439; Rákos I. 1984: 570; Molnár A. 1985: 95; Papp J. 1992: 180; Komoróczy Gy. 1971: 86; Bárth J. 1984: 154; Kring M. 1938: 236, 239).
A tanács tagjai azonban megerősítéssel egy éven túl is viselhették tisztségüket. Így például Mezőkövesden 1838-ban az összes hites tanácsnok, szám szerint 21 megmaradhatott hivatalában. Évenként újraválasztva nemegyszer életfogytig betölthették tisztségüket. Ez a hosszú szolgálat sok esetben indokolt volt, hiszen az esküdtek java része valamilyen speciális szakértelmet vagy ismeretet és gyakorlatot kívánó részfeladatot látott el a községi szervezet működésében, ők a faluközösség önigazgatásának „népi tisztségviselői” (Bárth J. 1984: 169). Ezek a részfeladatok a község földrajzi adottságai, a lakosság gazdálkodásának sajátosságai és számos más tényező által befolyásoltan nagyon sokfélék lehettek. A kisebb községekben az egyes feladatkörök differenciálódását, egyes, gyakorlott személyekhez kötődését nem lehet megfigyelni. Általában azt is mondhatjuk, hogy az 1848 előtti községi szervezetről a Dunától nyugatra eső országrészekből kevés ismeretünk van, bizonyára azzal összefüggésben, hogy „a falu eredetileg teljesnek mondható igazgatási és bíráskodási önkormányzata számottevő csorbát szenvedett a földesuraság eluralkodása, majd az államhatalom hatáskörének kiterjesztése és a falu szintjéig való lehatolása következtében” (Wellmann I. 1980: 433), a falusi önkormányzat leginkább a volt királyi Magyarország területén sorvadt el (Sárközy Z. 1958: 261–262; Szabó Lajos 1987: 119).
Mielőtt azonban a differenciálódott „szakfeladatok” ismertetésére térnénk, először az esküdtek általános feladatait ismertetjük, majd a rendszerint a bíró helyetteseként is működő főesküdt, a törvénybíró szerepéről szólunk.
Néhány esküdt mindig a községházán tartózkodott, a bíróval együtt döntöttek a naponta felmerülő ügyekben, lefolytatták a mezei kárbecsléseket, mezsgyevita esetén méréseket is folytathattak, mint Homok községben (Sopron m.) is: „…miért nem méri el Kend ura, mivel hütös ember, mérje el…” (Schram F. 1970a: II. 140). Tanúskodtak a végrendelkezéseknél, adásvételeknél, vagyonbecsűket, hagyatéki leltárakat készítettek, közreműködtek a licitációkon, kiadatták a különféle tanúsító leveleket. Közreműködtek az adó beszedésében is, amint arról Szerencse György, Babát községbeli (Sopron m.) esküdt beszámolt: „…a falusi bíró mellett esküdt lévén, midőn a portiót szedték, akik meg nem adhatták zálogjokat vették…”, a jól végzett munka után „hogy pedig a pénz szedist elvégeztik az esküdtek a bíró házánál leülvén bort 593kezdettek inni gyertya gyujtáskor…” (Schram F. 1970a: II. 128). Tiszacsegén az esküdtek a községet egymás között járásokra osztották, s ki-ki a maga körzetében köteles volt gondoskodni az ott lakók adózási kötelezettségének számontartásáról. Esetenként – bizonyára a kisebb falvakban – a büntetés végrehajtásában is közreműködtek, mint az egyik sorkitótfalusi (Vas m.) perből megtudjuk: „…azon üdőben falu esküttye lévén … a falu rendelésibül Németh Pannát szitkozódásért és pörlekedésiért megcsapta…” (Schram F. 1970a: II. 535. Lásd még: Tárkány Szücs E. 1961: 170; Kocsis Gy. 1993: 8; Bárth J. 1984: 154; Papp J. 1992: 182).
A főbírót távollétében helyettesítő személy tisztségének elnevezései: első esküdt, öreg esküdt, másodbíró, törvénybíró. Sok helyen kisbírónak is nevezték, ez az elnevezés azonban a későbbiekben az egyik községi szolga elnevezésére tolódott át. Több községből van adat arra, hogy nem a falu választotta, hanem vagy az előző évi bírót tették meg, vagy a megválasztott bíró állította maga mellé az esküdtek közül. A 19. században a közösség választja (Komoróczy Gy. 1971: 86; Molnár A. 1985: 95; Papp J. 1992: 180; Sárközy Z. 1958: 261).
A főbíró és a törvénybíró után következő fontosabb esküdt tagja a tanácsnak az adószedő, a perceptor. Mindenfajta kiadás és bevétel kezelése tartozik feladatai közé, de az általa elkészített számadás felelőse a főbíró. A tisztséget az évenként, esetleg több jelölt közül is választott vagy újraválasztott személy tölti be. Nagyrábén az adószedő feladatköre több személy között oszlott meg: a katonaság lovainak tartásához szükséges fejadagot a portio-perceptor, az állami és megyei adókat a contributionális perceptor, a puszták bérleti díját az árenda-perceptor szedte be, akik mind a generális perceptor, azaz rendszerint a főbíró felügyelete alá tartoztak (Komoróczy Gy. 1971: 85; Bárth J. 1984: 169; Papp J. 1992: 189; Molnár A. 1985: 97).
További kiemelt szerepű esküdtként tarthatjuk számon a gyámatyát vagy tutort, aki az elhunytak vagyonának felleltározásáért, az esetleges árverésen elkelt tárgyak árának behajtásáért, az ilyen módon összegyűlt pénz árvapénztárba történő befizetéséért és az árvapénztár kezeléséért felelős személy. Az is megfigyelhető, hogy egy-egy esküdt hosszú ideig viseli ezt a tisztséget (Bárth J. 1984: 169).
A specializált irányítási és ellenőrzési feladatkört ellátó választott esküdtek által betöltött tisztségek elnevezésében rendszerint a -bíró, -gazda, illetve -vigyázó kifejezést találjuk meg, így a forrásokban említenek:
– malombírót, aki a községi malmok állapotáért, az onnan származó jövedelmekért,
– borbírót, aki a községi kocsmák jövedelmezőségéért,
– székbírót, mészárszékre vigyázót, székgazdát, széklátót, aki a mészárszék működéséért, a helyes mérésért és a szék jövedelméért,
– vásárbírót, árusokra vigyázót, aki a vásárok rendjéért, jövedelmükért,
– útbírót, aki a község kezelésébe tartozó utak állapotáért,
– gátbírót, aki a gátak állapotáért felel,
– kertbírót, aki a falut övező porgolát kerítések állapotát ellenőrizte,
– mezőbírót, határbírót, pusztabírót, aki a határ rendjéért felelős,
– hegybírót, aki a szőlőskertek rendjéért,
– tóbírót vagy fokbírót, illetve halászbírót, aki a község határában lévő bérelt halastavak, 594természetes halászóhelyek használatának rendjéért, a halászattal kapcsolatos jogi ügyekért, illetve az árenda stb. behajtásáért felelős,
– kenyérbírót, aki a pásztorok járandóságát tartotta számon, a legeltetési díjat szedte és felügyelte a legeltetési rendet,
– csikósgazdát,
– ménesgazdát,
– gulyásgazdát,
– ökörcsordás gazdát, akik a legeltetési rendet és pásztorokat felügyelték,
– németbírót, katonabírót, aki a beszállásolt katonák és a lakosság közötti vitás kérdésekben intézkedik, és a katonák, valamint lovaik ellátásáért felel,
– templombírót, akinek feladatkörét nem ismerjük, de a plébános kérésére erősítette meg őt tisztségében a mezőkövesdi tanács,
– tűzinspektort, aki valószínűleg a kémények állapotát, a tűzgyújtási tilalmak betartását ellenőrizte és
– koldusbírót, koldusokra vigyázót (esetenkét a koldusok közül), aki a koldulás helyes rendjén őrködött, távoltartotta az engedély nélküli vagy idegen koldusokat (Andrásfalvy B. 1965; Lábadi K. 1994: 30; Sárközy Z. 1958: 262; Madar I. 1989: 55).
Egyes bírák, gazdák, vigyázók a különféle feladatok ellátását végző fizetett községi, mezővárosi alkalmazottak munkájának irányítói, ellenőrzői. A fizetett alkalmazottak egyik csoportja a község egészének érdekében teljesítette szolgálatát. Ilyenek a határ rendjén őrködő csőszök, kerülők, a sokféle szolgálatot teljesítő kisbíró, a pásztorok, a falu rendjén, biztonságán őrködő vachterek (bakterek), strázsák, hadnagyok, ármások, tizedesek, toronyőrök. Másik csoportjuk pedig, amely inkább a nagyobb települések, mezővárosok szervezetére jellemző, a közösség mint önálló jogi személy magángazdaságában nyert alkalmazást. (A magángazdaság hasznát is többnyire közösségi célokra használták fel.) Közéjük sorolhatjuk a város gazdáját, gazdasszonyát, kocsisát, vincellérjét stb. A fentebb felsoroltak közül a kisbíró és a különféle őrködési feladatot ellátó személyek feladatkörét írjuk le részletesebben.
A kisbíró a 18. század közepén néhány településen mint választott tisztségviselő tűnik fel a bíró helyetteseként, másodbíróként, azonban a század végére ezeken a helyeken is megváltozik a feladatköre. Általában altiszti jellegű szolgálatokat végzett, kézbesítői, küldönci feladatokat látott el, erre utal másik, kissé talán csúfolódó elnevezése – futkosó bíró. Feladatai közé tartozott a hivatalos személyek elszállásolása, a közmunka jellegű szekérfuvarok megszervezése, az esküdtek összehívása a gyűlésre, éjszakai ügyelet a faluházánál, a helység házának és környékének rendben tartása, takarítása, valamint fűtése. Egyes helyeken rendőri feladatokkal, a bírói ítéletek végrehajtásával, valamint a hirdetések publikálásával is megbízták. Rendszerint több személy végezte e feladatokat, Pest-Pilis-Solt megye 1783-ban például úgy határozott, hogy egy Kecel nagyságú faluban 3 kisbírót kell tartani. A kisbírói feladatkör ellátása a vizsgált korszakban kétféle módon – éves szegődött alkalmazottal vagy a házak sora szerint végzett közmunkaként – történhetett. Szegődött alkalmazott volt az 1750-es években a kapuvári Szorodics György, aki már 22 éve szolgálta a várost ebben a minőségben, amikor azt a feladatot kapta a bírótól, hogy a vármegyei adószedő által a városra küldött dullókat (adóhátralék-behajtó katonákat) az 595adóhátralékos gazdák házába szállítsa be. A Duna–Tisza közén és a Tiszántúlon azonban még a 19. század első felében is házról házra járt a kisbíróság. Tiszacsegén a 19. század első felében kettőről tizenkettőre emelkedett a kisbírák száma, akik fél-fél esztendeig szolgáltak mindenszentektől Szent Györgyig téli, illetve Szent Györgytől mindenszentekig nyári kisbíróként. Ez utóbbiak 21 nap aratási szabadságot kaptak (Molnár A. 1985: 97; Komoróczy Gy. 1971: 86; Szendrey Á. 1929: 92; Papp J. 1992: 183–184; Bárth J. 1984: 175; Schram F. 1970a: II. 278).
A községbeli és határbeli, nappali és éjszakai közbiztonságot ellenőrző, a közrendet fenntartó, a falu székének ítéletét végrehajtó, többnyire fizetett személyzet változatos szervezeti formában, változatos, az eltérő funkciókat gyakran azonos elnevezéssel megnevező módon jelenik meg a forrásokban. 19–20. századi adataink arról szólnak, hogy a fizetett alkalmazottak mellett a lakosok a házak sorrendjében közmunka jelleggel vettek részt az éjszakai őrzésben. Kisebb településeken közvetlenül a bíró irányítása alá tartoztak, de számos helyen külön tisztjük is volt: a hadnagy.
A hadnagy irányítása alá tartoztak a tizedesek vagy utcabírák, másként ármások. (Az áttekintett forrásmunkákból úgy tűnik, hogy ez utóbbi elnevezés a Tiszától keletre volt használatos, de nem kizárólagos.) Tisztségükre – a kisbíróhoz hasonlóan – évente választották őket, vagy a házak sorában szolgáltak. Ilyen ház sorában szolgáló tizedes lehetett az a balmazújvárosi személy, aki egyik társával „cimboraságban” éppen szántott, amikor a tanács tizedesnek tette, és így a maga dolgához ki nem mehetett az eke mellé, hanem amikor megszabadult a tizedesség alól, kiment az ekéhez. Szintén sorban szolgáltak az ármások Tiszacsegén. 1820-tól téli-nyári ármásokat különböztettek meg. Télen a földes gazdák fiai, nyáron pedig a zsellérek szolgáltak. A tizedesek, ármások feladata szerteágazó volt. Egy hódmezővásárhelyi asszony a tizedesnek panaszolta, hogy az ura sokat jár valakihez pálinkára; a gyöngyösi szolgabíró a tizedesnek azt parancsolta, hogy fogja meg a boszorkányság gyanújába esett asszonyt; míg az ecsegfalvi ármások határbeli kártételen ért disznófalkát hajtottak be a faluba (Schram F. 1970a: I. 332, 407; II. 378; Bereczki I. 1947: 261; Madar I. 1989: 55).
Szabolcs vármegyében a szomszéd megyék példája alapján a 18. század végén rendelték el az éjszakai és nappali strázsák állítását. Az 1830-as években tizedenként három strázsa szolgált közmunkaként a házak sorában, akiknek beosztását egy hétre előre el kellett készíteni és az érintettekkel ismertetni (Papp J. 1992: 185, 187).
Nagyrábéról a falu őrzésének egyedülálló módját ismerjük meg: a falu bejáratánál álló strázsaházban szolgálatot teljesítő őr figyelte a faluba bejövőket, és ellenőrizte az idegenek útlevelét.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
