A BÍRÓ
A BÍRÓ
A fenti összetett feladatkör ellátásáért a községi bíró volt a felelős. Mind a feudális kori falusi, mezővárosi közösségek, mind pedig a polgári kori kis- és nagyközségek első számú vezetője a bíró. A tisztség viselőinek elnevezései között találkozhatunk még a főbíró, illetve öregbíró kifejezésekkel is. A nemesi (kuriális) közösségek hasonló funkciót betöltő vezetőjének neve: hadnagy, gondviselő, perceptor, direktor. A korai középkorban villicusnak nevezték, judex elnevezése a 14. században jelenik meg. A recens néprajzi gyűjtések, de az írott források tanúsága szerint is a falu legtekintélyesebb, legmódosabb emberei tölthették be a tisztséget. Kiterjedt rokonsággal, sok baráttal, szomszéddal, a mezőgazdasági munkások között széles körű patrónus-kliens kapcsolathálóval rendelkező tehetős gazdacsaládok tagjai voltak a leggyakrabban bírók. A 20. században legtöbbször a virilisek – legtöbb adót fizetők – közül kerültek ki. Ezt a tényt az általuk vezetett közösség ügyeiért viselt anyagi felelősségük is indokolja. A 20. századi falusi közvélemény szerint a bíró szókimondó, bátor ember. A palóc vidéken közülük való parasztnak, ügyeik képviselőjének tekintették a bírót, aki a falu mindennapi rendjét tartotta fent patriarchális eszközökkel, családi kapcsolatokkal és személyes ismeretekkel. Ügyes-bajos dolgaikkal a falun belül a 588legkönnyebben a bíróhoz, elöljáróhoz fordultak, legutoljára, legnehezebben az államhatalmat képviselő csendőrökhöz. „A régi bíró, sőt törvénybíró is olyan volt, hogy elintézett maga mindent, nem kellett a hatóságot igénybe venni… csak a szájával intézett el mindent, nem kellett testi fenyítéket alkalmazni sosem…” (Fél E. 1943a: 2. Lásd még: Paládi-Kovács A. 1982a: 125; Molnár A. 1985: 95; Fél E.–Hofer T. 1969b: 327; Komoróczy Gy. 1971: 111; Szapu M. 1993: 106; Szabó László 1989a: 239; Fél E. 1941: 178).
Tisztségét választás útján nyerte el. Megválasztását el kellett fogadnia. Az 1886. évi XXII. tc. szerint is a községi bírói tiszt viselése polgári kötelesség, aminek visszautasítása pénzbüntetést vont maga után. Ezen kötelesség feudális korra visszanyúló előzményét olvashatjuk az 1804. évi gulácsi falutörvényben, mely szerint a megválasztottak kötelesek felvállalni a tisztséget, amelyre megválasztották őket. A bíróválasztás időpontja az évszázadok folyamán többször változott, illetve valószínűleg soha nem volt országszerte egységes, még a 18. században bevezetett központi szabályozás után sem. Számos adat Szent György-napra (április 24.) teszi a bíróválasztás időpontját. 1736-ban az óbudai klarissza apácák ispánját Szent György napján a bíróválasztáson inzultálták a ceglédiek. Egyes településeken még a 18. század közepén, sőt a 19. század elején is, mint például a részben kuriális nemesség lakta Gulácson ekkor történt a választás. Más kutatások szerint a bíróválasztás ideje leginkább karácsony tájára tehető. Kecelen és Hódmezővásárhelyen az 1760-as években január 1-je volt a bíróválasztás napja, mindkét helyen a földesúr intézkedésének következtében. Egy 1754-es Bihar vármegyei statútum Szent András havának (november) első napját jelölte meg kötelezőnek a megyebéli községek számára, és ugyanezt a napot írta elő Mária Terézia úrbéri rendelete is. Az 1770-es évektől tehát az ország legtöbb községében a katonai év kezdetén, illetve az ahhoz legközelebb eső vasárnapon történt az új bíró megválasztása. Egyes falvakban a választás azonban kitolódhatott november végéig is, így például (Nógrád ?) Verőcén többnyire Erzsébet-napkor (november 19.) választották a bírót. A bíróválasztás napját a kisbíró dobszóval adta tudtul a falu lakossága számára (Alsó L. 1935: 33; Belényesy M. 1957: 271–272; Eckhart 1952: 261; Wellmann I. 1980: 387; Borosy A. 1995: 80; Kruzslicz I. 1984: 439; Tagányi K. 1957: 12; Bárth J. 1984: 159; Rákos I. 1984: 569; Papp J. 1992: 179; Bellon T. 1991: 72; Szendrey Á. 1929: 24; MN IV. 286).
A középkorban a bírói tisztség betöltésének időtartamát törvény nem szabályozta, azt csak a helyi szokás, illetve a földesúrral történt egyezkedés szabta meg. Bizonyosan tudjuk azonban, hogy a kora újkortól a választás egy évre, az 1770-es évektől egy (novemberben kezdődő) katonai évre szólt, a bíró személye rendszerint évenként változott. Nem volt ritkaság azonban újraválasztásuk, illetve néhány esztendő múlva történő újbóli megválasztásuk sem. A több nemzetiség által lakott községekben az új bírót rendszerint másik nemzetiségből választották, mint amelyikből az előző volt. Az egy évre szóló bíróválasztás olyan kötelező érvényű volt, hogy amikor 1829-ben a tiszacsegeiek azt kérték, hogy ne egy évre válasszák a bírót, mert az a bosszúállás veszélye miatt nem meri büntetni a kihágásokat, a földesúr erre az esetre (házának, gazdaságának felgyújtása) inkább a kártérítés lehetőségét vetette fel. Jelentős változás következett be a kiegyezés után. A községi törvény értelmében a bírókat három évre választották (Bolla I.–Horváth P. 1977: 20; Kring M. 1938: 236; Szabó Lajos 5891987: 123; Papp J. 1992: 174, 178; Sárközy Z. 1958: 261; Velker J. 1931: 116; Szilágyi Miklós 1973: 189–190).
A választás jelöltek közül történt. Úgy tűnik, hogy a 18. század első felében az újratelepülő alföldi községekben – pl. Kecelen – még földesúri beavatkozás nélkül állíthattak jelöltet a lakosok és a választás eredményéről utólag értesítették a földesúr tisztjét, illetve a saját jelöltjeik közül a földesúr emberének jelenlétében választhattak. Szeged jobbágyközségében, Tápén pedig 1757 óta a szegedi városi tanács képviselőinek jelenlétében, a tanács egyetértésével lehetett bírójelöltet állítani. Ezek az esetek azonban kivételszámba mehettek, mert általában a földesúr által megnevezett 3 jelölt közül választhatott a lakosság, amint ezt az úrbérrendelet is megerősítette. A földesúri függéstől mentes szabad paraszti állapotú területeken, mint például a Nagykunságban, a kerületi kapitány nevezte meg a három jelöltet. Az 1836. évi IX. tc. szerint is a földesúr három jelöltje közül kell választani a községi bírót. Az 1848. évi XXIV. tc. a községek ideiglenes szabályozását a megyékre ruházta. E rendelkezés eredményeként néhány megyében a földesúr helyett a járási szolgabíró nevezte meg a három jelöltet, amint ez Tóvároson is történt. Somogy megyében a megyei hatóságok azonban másként – demokratikusabban – értelmezték a törvényt, és nem jelöltek bírót, csupán felügyelték a választást. A szabadságharc leverése után, az abszolutizmus ideje alatt a járási szolgabíró jelölte ki azt a személyt, akit a község számára kötelező volt bíróként elfogadni. Az 1871-ben megalkotott községi törvény (XVIII. tc.) egy újonnan létrehozott községi szerv, a képviselő-testület számára biztosítja a községi bíró (és az elöljáróság többi tagja) jelölésének jogát. A képviselőtestületnek is 3 alkalmas jelöltet kellett megneveznie. Az 1886. évi XXII. tc. azonban eltörölte a képviselő-testület ezen jogát, s a jelölés kötelezettségét a szolgabíróra ruházta át. Ettől kezdve a kis- és nagyközségekben a bírákat a szolgabíró jelölése alapján választották, így az az eset, amikor a lelépő bíró nevezte meg azokat, akik közül valamelyiket utódjául kívánna, kivételes lehetett (Bárth J. 1984: 156; Börcsök V. 1971: 244; Tagányi K. 1957: 12; Komoróczy Gy. 1971: 86, 111; Kruzslicz I. 1984: 439; Papp J. 1992: 180; Bellon T. 1991: 72; Kring 1938: 239; Horváth Z. 1965: 573; Kocsis Gy. 1984: 336; MN IV. 286).
A történeti és néprajzi szakirodalomból nem kapunk egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy kik, a feudális kori falusi, mezővárosi társadalom mely rétegei vehettek részt a bíró és a többi tisztségviselő megválasztásában. Az természetes, hogy a nőknek és a fiatalkorúaknak nem volt választási joga. De az már kérdésként merülhet föl, hogy a felnőtt, házas férfiak mind választók voltak-e vagy csak az önálló háztartásfők? Szavazhattak a házas zsellérek is, vagy csak a telkes jobbágyok élhettek ezzel a joggal? A források szóhasználata ebben a vonatkozásban meglehetősen bizonytalanul értelmezhető. A legkorábbi erdélyi falutörvényből – Zalán és Gyergyóújfalu, 1581 – azt tudhatjuk meg, hogy a teljes, az egész falu együttesen hozza a határozatokat a falugyűlésen, így tehát a választás is ebben a körben történhetett. Szintén a falu gyűlésére és sokak jelenlétére utal egy másik, 16. század végi eset. 1587-ben az egyik Vas megyei községben a bíró a földesúri széken azért emelt panaszt az egyik lakostársa ellen, mert esküdtté választásakor azzal vádolta, hogy nem tett igaz törvényt, majd más alkalommal, amikor Szent György napján bíróvá választották, azt mondta, hogy nem érdemli azt, mert „ludas”. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy 590általában a falu, a lakosság, a közösség, az egész község (ezek a szakirodalom által idézett források meghatározásai) választja a közösség vezetőit, tisztségviselőit. Tiszacsegén azonban csak a telkes jobbágyok szavazhattak, nyíltan, kézfeltartással. Többféle – és nemcsak a telkes jobbágyok, illetve háztartásfők részvételét jelentő – gyakorlatra, szokásra utal az 1836. évi IX. tc. is. Eszerint az olyan helyeken „hol az eddig divatozott gyakorlat szerint a helybeli lakosok öszvessége minden különbség nélkül befolyt az elöljárók választásába”, maradjon meg a választásnak ezen módja. Azokon a helyeken pedig, ahol eddig „bár melly különböző választási módok divatoztak”, a községben ingatlan (ház vagy egyéb) javakat birtoklóknak legyen joguk szavazni. A szavazás nyilvánosan történt, közkívánattal, közfelkiáltással. Ha azonban a közfelkiáltásból nem lehetett eldönteni, hogy melyik jelölt felé hajlik a többségi akarat, akkor az egyenkénti szavazatok megszámlálásával döntöttek. A közfelkiáltással történő választás azonban még a 20. századra is fennmaradt. A sokszor említett községi törvény pontosan meghatározta a hármas tagolású községi szervezet (választó, önkormányzati, végrehajtó) egyik ágának, a választó szervnek a tagjait. A választóközösségbe azok a felnőtt, adófizető férfiak tartoztak, akik a községben legalább két éve adót fizettek és gazdai hatalom alatt nem álltak (Eckhart F. 1952: 261; Bárth J. 1984: 156; Rákos I. 1984: 570; Komoróczy Gy. 1971: 86; Kruzslicz I. 1984: 439; Papp J. 1992: 179; Sárközi Z. 1958: 261; Örsi J. 1984: 838).
A választás rendszerint ünnepélyes külsőségek között történt. A leköszönő bíró bocsánatot kért esetleges tévedéseiért. A 18. században Hódmezővásárhelyen a bíró, akinek letelt az ideje, az uraság tisztjének átadta a bírói jelvényeket, a pecsétet és a pálcát. Ez utóbbit – egy nádpálcát – Károlyi Sándor 1725-ben ajándékozta az akkori tisztségviselőnek azzal, hogy bíróról bíróra maradjon. A 19. század második felében (?) a régi bíró az újnak adta át a bírói pálcát, a község ládáját és annak kulcsát, valamint a pecsétet. A 18. század végén Kisújszálláson a vasárnapi istentiszteletet megelőzően hirdette ki a kerületi kapitány a jelöltek nevét. Az istentiszteleten a pap az alkalomhoz illő igét választott. A választás után ismét a templomba mentek, hogy „a hitet letegyék”. A felesketésen jelen volt az uradalmi tiszttartó, a későbbi korszakokban a szolgabíró. Szil és Kistata Sopron megyei falvakban ünnepélyes menettel, dobszó mellett kísérték haza a bírót, magukkal vitték a bírói táblákat, más helyeken a felvirágozott kaloda átvitele volt a szokás. Ezek után a tekintélyesebb gazdákat a bíró rendszerint áldomásra hívta (MN IV. 286; Kruzslicz I. 1984: 439; Rákos I. 1984: 569; Szendrey Zs. 1935: 47; Bellon T. 1991: 73; Papp J. 1992: 187; Szendrey Zs. 1929: 24).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
