RÉSZMUNKÁK ÖSSZEHANGOLÁSA A KASZÁS ARATÁSBAN
RÉSZMUNKÁK ÖSSZEHANGOLÁSA A KASZÁS ARATÁSBAN
A számba vehető paraszti munkák annyira sokfélék, hogy ez alkalommal nem elemezhetjük az összes társult feladatmegoldásra figyelemmel a munkacsapattá szerveződés alapelveinek érvényesülését, meg kell elégednünk néhány szemléletes példával.
A gabonafélék kaszás aratását csak végső szükségben, alkalmilag oldották meg oly módon, hogy egyazon személy előbb lekaszálta, majd csomókba szedte, végül kévékbe kötötte a szálas gabonát. A magyar nyelvterület egészén jellemző volt – amint az a Magyar Néprajzi Atlasz térképlapjairól leolvasható –, hogy több, nem azonos értékű részmunkát végző személynek kellett együtt dolgoznia az ideális munkaritmus érdekében. Abban viszont lényeges táji eltérések mutatkoztak, hogy hányan alkottak csapatot. Két személy (egy kaszás + egy marokszedő) kooperációja az Alföldön és peremterületén volt igazán jellemző, de e nagytájhoz kapcsolódóan a Felföldön és Észak-Dunántúlon, s szórványosan más vidékeken szintén a legjobbnak tartották ezt az egyszerű, a résztvevőktől viszont két-két részmunkát kívánó társulási 572formát (a marokszedő kötelet is készített, s a kaszás kötötte a kévét). A három személy (egy kaszás + egy marokszedő + egy kötöző) alkotta csapat a Dunántúlon és Észak-Magyarországon szilárdult normává, és terjedőben volt a sarlós aratást viszonylag későn, csak a közeli múltban kaszás aratásra váltó területeken. Az öt személy (két kaszás + két marokszedő + egy kötélterítő), illetve hat személy (két kaszás + két marokszedő + egy kötélterítő + egy kötöző) együtt dolgozása, mely megoldásokat szintén a Dunántúlon, legjellemzőbben a déli és a nyugati részén tartották ideálisnak, a háromfős csapatból vezethető le. Annál azonban – legalábbis látszólag – racionálisabb: a részmunkákat elkülöníti, egyszersmind a „kisegítés” kevéssé idő- és munkaigényes voltát is számításba veszi. A négy személy (egy kaszás + egy marokszedő + egy kötélterítő + egy kötöző) alkotta csapat a részmunkák szétválasztása ellenére kevésbé racionális megoldásnak látszik. Jellemző módon (ugyancsak négy tagú, de más összetételű aratócsapatokhoz hasonlóan) csak a kaszás aratásra a közeli múltban áttért, a legideálisabb szervezési formát nyilván még kereső erdélyi részeken tartották ezt a létszámot célszerűnek (Szolnoky L. 1987: 35–36).
Utaltunk rá, hogy nem egyformán használták ki ezek a kooperációs formák a munkaerőt. A munkateljesítménytől azonban független annak megvilágítása – s most ez a célunk –, hogy ha különböző volt is a munkacsapat összetétele, a szervezési elv azonos maradt: minden esetben a nagyobb fizikai erőt megkívánó férfimunka (kaszás, kévekötő) és a „segédkezésnek” tekintett női vagy gyermekmunka (marokszedő, kötélterítő) szerveződött akcióközösséggé. S mert a különböző nehézségi fokú részmunkák nem voltak egymással váltogathatók, normává szilárdult a kaszás vezető szerepe is.
Az aratócsapatok ilyen szervezési elve a családi munkaszervezetben és az úgynevezett társas munkák közben formálódott ki, legegyértelműbben mégis a béraratásra – a részesmunka egyik formájára – vállalkozók bandáiban kellett érvényesülnie. Bármilyen nagy létszámú volt az aratóbanda, a 2–3–5–6 személy helyi hagyomány szentesítette kooperációja jelentette az „alapegységét”. Az Alföldön tehát a kaszásból és a marokszedőből álló, a bérezés szempontjából összetartozó aratópárokból szerveztek bandát (lásd például: Bodrogköz – Nagy G. 1975: 551–553; Szank-Móricgát – Janó Á. 1982: 94–95; Mezőtúr – Hagymásy S. 1983: 4. skk.). Bár ezen a nagytájon is előfordult, hogy – ha növekedtek a bandák – elkülönült a kaszás és a kévekötő feladataköre: háromfős egységekkel számoltak (lásd például Lónya – Babus J. 1960: 163; Sály – Barsi E. 1981: 100–105; Tiszacsege – Bencsik J. 1970: 337; Békés – Márton L. 1983: 390; Kecel – Bellon T. 1984: 560; Temerin – Csorba B. 1988: 28). A Dunántúlon ezzel szemben, még az esetben is, ha szerződéskötéskor aratópárokként határozták meg a banda létszámát, a gyakorlati munkaszervezés következetesen hozzáigazodott a három, öt vagy hat személy hagyományos együttdolgozásához mint rendezőelvhez (lásd pl. Fertő-mellék – Selmeczi-Kovács A. 1976: 175–176; Dunaszentpál – Timaffy L. 1971: 163–169; Csór – Kisariné 1983: 80; Várong – Takács L. 1976: 184–187; Vállus – Petánovics K. 1987a: 134).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
