TÁRSADALMAT FORMÁLÓ TUDOMÁNYÉRT: FALUKUTATÁS, SZOCIOLÓGIA, NÉPISMERET, A PARASZTSÁG TÖRTÉNELMI ÚTJA
TÁRSADALMAT FORMÁLÓ TUDOMÁNYÉRT: FALUKUTATÁS, SZOCIOLÓGIA, NÉPISMERET, A PARASZTSÁG TÖRTÉNELMI ÚTJA
Az eddig tárgyaltaktól gyökeresen eltérő társadalomnéprajzi koncepciót vázolt fel néhány tanulmányában Ortutay Gyula. Az ő „népismereti” javaslata elválaszthatatlan az 1930-as években tetőző falukutató mozgalomtól.
A falu iránt az 1920-as évek végén kibontakozó fokozott érdeklődés indokaként különösen két tényezőre kell emlékeztetnünk. Egyik a magyar vidék viszonylagos elszegényedése az 1920-as években. Ez a folyamat a mezőgazdasági termelésnek már az első világháború alatt bekövetkezett visszaesésében, lassú helyreállásában, majd a békediktátumok által kialakított nemzetközi kapcsolatrendszerben leli magyarázatát, amely régi kereskedelmi és egyéb érintkezési szálakat szakított szét, s nem volt széles körű földreform, amely a legszegényebbek helyzetét megkönnyíthette volna (Gunst P. 1996: 271–276, 331–334). Másik az 1929–33-as gazdasági világválság, amely elviselhetetlenségig növelte a nyomort és még élesebben vetette fel a magyar falusi lét ellentmondásait. Az elmélyültebb kutatások közvetlen előzményét ifjúsági és diákmozgalmak (Csehszlovákiában a Sarlósok – 1927; Erdélyben az Erdélyi Fiatalok – 1930) falujárásai jelentették, amelyekben a népi kultúra megismerésének igénye a nemzeti eszme ébrentartásával ötvöződött, s amelyek a társadalmi feszültségek láttán szenvedélyes valóságfeltárásba torkolltak. Ebből a háttérből nőtt ki az a mennyiségileg is tekintélyes szociográfiai, közgazdasági, közigazgatási, demográfiai, néprajzi, végül szociológiai irodalom, amelyből együttesen teljesebb képet kaphatunk a magyar falu állapotáról a két világháború között, mint a történelem bármely korszakában, s különböző koncepciók születtek a tarthatatlannak ítélt állapotok megváltoztatására. Ezt a tudósok, művészek sokaságát Magyarország felfedezésére indító mozgalmat, amelyből a kormányzati tényezők sem hiányoztak, sokan, különböző szempontból feldolgozták, ezért részletes ismertetésétől eltekinthetünk (Rézler Gy. 1943; Varga R.–Patyi S. 1972; Némedi D. 1985; Borbándi Gy. 1989). Az egész mozgalom azonban minden irányzatával és törekvésével hatott a néprajz kortárs művelőire (Tálasi I. 1948: 65), alkotások egész sora gazdagította a néprajztudomány forrásbázisát (Szabó László 1993: 38), s születtek munkák, amelyeket egyszerűen társadalomnéprajziként is felfoghatunk a megírás módja és jellege következtében.
Ebbe az utóbbi körbe sorolhatók azok az egyes településekről, tájakról, társadalmi 46kategóriákról és azok mentalitásáról írott monográfiák, amelyek egyetemi diákszövetségek és egyéb szerveződések keretében (Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma, Pro Christo Diákok Háza, Fiatal Magyarság szemináriuma, Sárospataki Református Főiskola Faluszemináriuma) vagy egyetemi tanulmányaik során és után megszerzett alapos szociológiai felkészültséggel, módszeres terepgyűjtésre épülve, a társadalmi feltételek és életmód összefüggésének felismerésével születtek meg.
A jelentősebb monográfiák sorát Erdei Ferenc Makóról, egy jellegzetes agrárvárosról írott monográfiája nyitotta meg, amely egy szokatlan jelenségről, a paraszti léttől való eltávolodás, a polgárosodás esélyéről íródott, amit a kis méretű földön is jelentős jövedelmet biztosító hagyma termesztése tett lehetővé (Erdei F. 1934). Ugyanezt a folyamatot villantotta fel a Duna–Tisza köze népességének életlehetőségeit vizsgáló Futóhomokban (Erdei F. 1937), ahol a kert- és gyümölcskultúrák váltak a viszonylag magas életszínvonal bázisává, s töltötték el a termelőt a célszerű munka örömével. Tőle eltérően Szabó Zoltán munkái Tardról és az Északi-középhegység falvainak életéről a paraszti léttől való szükségszerű eltávolodás egy másik irányára, az agrárproletárrá, illetve ipari munkássá válásra világítottak rá egy eltorzult értékrend kialakulása mellett (Szabó Z. 1936; 1938), amelynek különösen kirívó példája, az egyke ormánsági eluralkodásának társadalmi hátterét tárta fel a Pro Christo Diákszövetség munkacsoportjának kemsei monográfiája, s amelyben a legerősebben érzékelhető a román Gusti szociológiai iskolájának hatása (Elek P.–Gunda B. 1936). A felemás magyar társadalmi alakulás egyértelmű falusi veszteseiről íródott Kovács Imre megrázó könyve (1937) a nagybirtokok szorításában, „halálgyűrűjében” élőkről, akik elvándorlással, a gyermekekről való lemondással vagy a túlvilági üdvözülés reményétől csillapítva vívták néma forradalmukat. Melléjük olyan kormányzati támogatást élvező falukutatói munka is besorolható, mint Szeibert János monográfiája, amely a nagyrévi arzénos gyilkosságok társadalmi-kulturális összefüggéseinek felfejtését célozta (1935) – hogy néhány munkára utaljunk a teljesség igénye nélkül. Polgárosodás, proletarizálódás, egyke, szektásodás, a deviancia egyéb formái – egy nagy társadalmi átrendeződés lényegi, ha távolról sem egyaránt vágyott összetevői ezek, amelyek megértése kutatási témát kínált számos tudomány számára, így a néprajznak is, esélyt adva arra, hogy a társadalomtudományok egymáshoz illeszkedjenek.
A társadalomnéprajzinak minősíthető munkák körébe tartoznak azonban azok a szépírói művek is, amelyek alkotói személyes élményeikre építve, de azokat olykor helyszíni adatgyűjtéssel és más jellegű, pótlólagos kutatásokkal kiegészítve az ismeretek biztonságával, nagyfokú szenzitivitással és az általános műveltség nyújtotta rendező kategóriákkal az előbb említetteknél nem kevésbé módszeres „sűrű leírásokat” (Geertz, C. 1994: 170–199) készítettek. Ide sorolható Illyés Gyula klasszikus műve a Tolna megyei uradalmi cselédekről (1936), és a tiszántúli Doboz agrárszegénységéről, amelyhez az adatokat a pszichológus feleséggel, Kozmutza Flórával gyűjtötte (1939). Veres Péter széles körben megszerzett tapasztalatai alapján írott, kissé elnagyolt monográfiája az alföldi parasztokról (1936) és a helyi nyelvi kategóriákban bővelkedő leírás Balmazújváros népéről, különösen annak tagoltságáról (1941), vagy a marxista képzettségű Darvas József munkái Orosházáról (1937; 1939) – 47sok más mellett, amelyek a különböző társadalmi alakzatokban való együttélés addig rejtett világát tárták fel.
Ugyanakkor a művek értékeinek elismerése mellett fölöttébb indokolt forgatásukkor a forráskritika, amire Szilágyi Miklós (1998) mutatott példát a „Puszták népé”-t elemezve. Indokolt, mert a szerzők többsége már nem abban a társadalmi állapotban élt, amelyről írt. Ahogyan Németh László tömören megfogalmazta a népi írókról Veres Péter „Falusi króniká”-ját üdvözölve 1942-ben: „Hiába sütöttük ki paraszti származásunkat; középiskoláinkat a Terézvárosban végeztük. Nem lent maradtunk, hanem föntről menekedtünk.” Ezért „Akárhány igaz megfigyelést raktak egymás mellé falukutatóink: az indulatban, amellyel figyeltek, ott ül az igazolás és rábizonyítás eleve eltökéltsége” (Németh L. 1992: 1126). S éppen a szépírók esetében a társadalmi mellett az időbeli távolság azt eredményezi, hogy már elmúlt viszonyokat tüntethetnek fel egykorúként.
A tegnap világának művészi színvonalú felidézése kapcsolja a falukutató irodalom jelesei mellé a néprajz művelőjeként nyilvántartott Kiss Lajos (1939, 1943) könyveit Hódmezővásárhely szegény népéről, amelyet foglalkozási kategóriák szerint mutat be, úgy, ahogyan az ott élők osztályozták önmagukat. Életteli, részletgazdag ábrázolása mintha Ralph Linton (1936: 113–131) az idő tájt megfogalmazott státus- és szerepelméletének illusztrációja lenne, jóllehet a cél csupán a feledésbe merülő múlt megörökítése volt.
A módszertani hiányosságokat, buktatókat mintegy előre látva szolgált a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumából induló Ortutay Gyula útmutatással a falumonográfiák szerzői (1935b), s végül a néprajztudomány számára, hiszen a falukutató néprajzi gyűjtőnek voltaképpen a társadalomnéprajz művelőjévé kell válnia az ő igényei szerint (Ortutay Gy. 1937a: 62). Osztotta Féja Géza (1937: 9) véleményét, hogy a „kialakult tudományos konvenció szerint” néprajzinak tekintett vizsgálódás sekélyes, épp a lényeget nem érinti (Ortutay Gy. 1937a: 24), s ezért a népi kultúra társadalmi közegének megismerését igénylő szemléletváltást sürgette a lehetséges előzmények számbavételével, a kortárs néprajzi gyakorlat kritikájával és egy korszerű tudományos módszertant, „a néprajzi kutatás elméletének és módszerének máig legigényesebb” összefoglalását fogalmazva meg (Paládi-Kovács A. 1991: 61).
Prekoncepcióktól mentes vizsgálódás, a társadalmi lét egészként „a maga életes valóságában, szerkezet-részeinek és funkcióinak összefüggésében” és szüntelen változásában megragadása – ezek a módszertani követelmények, amelyek érvényesítésének előfeltétele az egyes jelenségek kellően alapos, részletező megismerése (Ortutay Gy. 1935b: 114–120; 1937a: 35–36). Tematikailag ez azt jelenti, hogy a szerkezetet feltáró falukutató figyelmének, a társadalmi rétegződést és annak következményeit leírva ki kell terjednie a várost megjelenítő úri osztályra is, legyen bár viszonyuk az egymásmellettiség, a szembenállás vagy az egymástól való függetlenség. Fontos a foglalkozási, vallási, etnikai megosztottság, egyéniség és közösség viszonyának tisztázása, s annak meghatározása, hogy melyek a domináns szerkezeti elemek. A funkcionális vizsgálat pedig megismertet az irányító elvekkel, a normatív eszmékkel, ahogyan a magatartás különféle megnyilvánulásaiban és a tudatosultság különböző fokán megmutatkoznak. Mindezek a jelenségek azonban valójában egységben jelentkeznek, csak a kutató kényszerül a különválasztásra.
48Ezek az elgondolások mindmáig helytálló iránymutatások (Bodrogi T. 1983: 16), s nem osztható az a vélekedés, hogy bennük az intuíció és a szakszerűség súlyos ellentmondása inkább fenyegetne (Némedi D. 1985: 118), mint a társadalomtudományi kutatási stratégiák bármelyikének alkalmazása során. Nincs azonban könnyű helyzetben, aki Ortutay Gyula léptékekkel a hazai kortársak előtt járó elképzeléseinek eredőit tisztázni kívánja, dacára a számos hivatkozásnak, amely támpontot nyújthat.
Az egységben való látásmódot ítéli Katona Imre Ortutay Gyula gondolkodása legfőbb sajátosságának, úgy látja, hogy „Ehhez kereste hozzá hazai és külföldi elődeit, illetve a vele rokon szellemű kortársakat…” (Katona I. 1990: 15), s valóban. Utal például a szegedi egyetemen oktató Helmut Klocke rövid (1934) munkájára, akinél meglelhető az egységben látás igénye, s a társadalmi rétegződésnek tulajdonított fontosság, a változások iránti érzékenység, ám szociográfiai gyakorlatában a századelő statisztikai elemzőit juttatja eszünkbe (Klocke H. 1934a, 1934b), s érthetővé teszi, hogy Ortutay a „kissé egyoldalú szociológiai felfogásmódja” miatt (Ortutay Gy. 1935b: 110) éppúgy elhatárolódik tőle, mint az egyébként nagy tisztelettel emlegetett Gusti nézeteitől, akinél mesterkéltnek véli a struktúra- és funkciórendszer kezelését (Ortutay Gy. 1937a: 34). Bizonyos, hogy Ortutay szellemi formálódásában nagy szerepe volt a szegedi diáktársaknak: Reitzer Bélának, akinél meglelhetjük az „életes teljesség” és a magatartások funkcionális összefüggésének felvetését (1934: 420); Erdei Ferencnek, aki a makói parasztságot szerkezeti és funkcionális képben ábrázolta (1934), s akinek művét Ortutay elismeréssel méltatta 1935-ben (Ortutay Gy. 1966: 478–480); továbbá a Bibó családnak, mind az idősebb, az etnológus, mind az ifjabb, a jog és később a politika felé tájékozódó Bibó Istvánnak. Találhatunk adatokat arra nézve, hogy a kortársi etnológiai-antropológiai elméletek megérintették (Bodrogi T. 1983: 15), ám a rokonításokkal nem jutunk messzire. Ortutay az eszméket mérlegre tette, s a maga, mindenkor a társadalmi lét dinamizmusát kifejezni kívánó látásmódjának megfelelően túllépett rajtuk. Egyetérthetünk Paládi-Kovács Attilával (1991: 172), aki „a társadalomkutatás önálló, eredeti” egyéniségét látja benne.
A programadó Ortutay azonban viszonylag szűk tematikai területen érvényesítette törekvéseit. Az ajaki szerelmi életről írott tanulmánya inkább csak témaválasztásával és az önmaga munkája fölött gyakorolt kritikával emelkedik ki a kortársi közlemények közül (Ortutay Gy. 1935a). A paraszti szemléletmódról megfogalmazott általánosítások (1937a: 68–73; 1937b: 4–8) korántsem olyan árnyaltak, mint a pszichológus szegedi pályatárs, Tomori Viola (1935) megállapításai a paraszti mentalitásról, beállítódásról és annak változásáról, bár inspirálólag hatottak Erdeinek a parasztságról való gondolkodására, miként a parasztokat az ambícióik felől osztályozó tipológiája is (Ortutay Gy. 1937b: 10–15; Erdei F. 1938: 19–21, 182–187; 1941: 90–108). Ortutay érdeklődése az 1930-as évek végén fokozottan a folklorisztika felé fordult, s végül a mesekutatás volt az a terület, ahol maradandó terepkutatást végzett, bemutatva, hogy a mesemondó és a mese hogyan él társadalmi környezetében (Ortutay Gy. 1940), s ezzel kezdetét vette a folklorisztika utóbb budapestinek nevezett, az egyén és közösség alkotói viszonyára figyelő iskolájának (Voigt V.–Ortutay Gy.–Katona I. 1979: 54) megteremtése, jól illeszkedve a kortárs folklorisztikának a 49funkcionalista szociálantropológia és a bartletti pszichológia által kijelölt úton folyó megújulásához (Lindgren, E. J. 1939: 348–351, 359–363), konkrét dokumentációval gazdagítva azt. Munkássága azonban így is jelentősen hozzájárult ahhoz a fordulathoz, ami a népről és a parasztságról való gondolkodásban bekövetkezett Magyarországon.
Ez a fordulat tömören úgy fogalmazható meg, hogy a „nép” idealizált képe és a „paraszt” lenéző megítélése közötti eltérés érvényét veszítette a falukutatói munkálkodás következtében. Arról van szó, hogy a magyar nyelvben – a némethez és más közép- és kelet-európai nyelvekhez hasonlóan, a nyugat- és észak-európai nyelvektől eltérően, más társadalmi háttérre és tudatvilágra utalóan (Hofer T. 1994: 234–240) – az etnikum és a nem kiváltságos helyzetű társadalmi osztályokat és rétegeket felölelő nép szóhoz más képzetek tapadtak, mint a legszámosabb összetevőjét kitevő paraszt szóhoz, jóllehet lényegileg ugyanazt a társadalmi minőséget jelölik. A különbséget a legszemléletesebben az irodalomkritikus Schöpflin Aladár fejezte ki 1916-ban. Népnek akkor nevezzük, írja, „…mikor szépen akarunk szólni róla, egy szóba foglalva össze az egész osztályt. A nép – ez azt jelenti, hogy fajtánknak ősi talaja, amelyből a többi mind kinőtt, maiglan is nemzeti erőnk tartalékmedencéje, verejtékétől acélos a búzánk, izmainak ereje veti meg az egész ország fejealját, értelme ereje adja nyelvünk színét és zamatát, műveltségünk sajátos, egyéni ízét. Bánatos vagy duhaj nóták, tarka, hímzett vásznak, érdekes, furcsa bölcs mondások, kaszapengés, ostorpattogás, eredeti, egzotikus, de nekünk kedves ételek – ilyen képzetek rajzanak fel bennünk, ha ezt a szót kimondjuk, hogy: a nép.” Ezzel szemben a paraszt „…úgy hangzik ajkunkon, mint valami káromkodás. Haragunkban mondjuk, s egész más képzeteket fűzünk hozzá: bárdolatlan durvaságot, illedelmi törvények nem tudását, testi tisztátlanságot, korlátolt tudatlanságot. Valakire azt mondani, hogy paraszt, súlyos sértés. A paraszt sem szereti, ha ezen a néven nevezik… Pedig még a paraszt szó az egyedüli eredeti, régi, a fogalmat pontosan megjelelő szavunk a falusi földművelő kisemberre” (Schöpflin A. 1967: 112–113).
A változást világosan mutatta az a mód, ahogyan megszületett a paraszt tudományos kategóriája Erdei Ferenc teljesítményeként, aki a maga és a többi falukutató tapasztalataiból indult ki a falu népét gazdasági-társadalmi meghatározottságában, sajátos életvitelében s elkülönült kultúra hordozójaként ismerve meg, és az észleleteket kifinomult szociológiai látásmóddal összegezve.
Erdei értelmezésében – és most eltekintünk a fogalom kimunkálása során korábban az itt vázolttól eltérő formulázásoktól – a parasztok falun lakó, többnyire földművelő, a társadalom többi részét nyers javakkal és munkaerővel ellátó, alávetett helyzetű termelők, akik sajátos kultúrát alakítottak ki és éltetnek egy öntörvényű világban, önálló társadalmat alkotva a társadalomban. A társadalom többi részével állandóan érintkezve, azzal aránytalan csereviszonyban állva őrizték meg különállásukat. Ez az állapot a hűbéri-rendi társadalomformálódás eredménye, amelyben hosszú időn át kialakult formák és szabályok, nem csupán gazdasági viszonyok hatnak kényszerítő erővel a termelőre, s szabadítják is fel az egyszerű szolgaságból, teszik számára elfogadhatóvá, vállalhatóvá ezt az állapotot, mint életmódot. A külső formáló erők okozzák, hogy ennek a világnak részévé váltak a hasonló társadalmi helyzetű és életvitelű nem földműves termelők (falusi iparosok, kereskedők, pásztorok 50vagy más foglalkozásúak). Minthogy a parasztság meghatározott társadalmi feltételek között zajló gazdálkodás velejárója, nem öröktől fogva való (azaz csupán európai jelenség) és nem is örökkön fennmaradó, hiszen a kapitalizmusban nincs már szükség parasztokra. Ami a sajátos kultúrát illeti, az szükségképpen összetett. Tükrözi a paraszti állapotot, magán viseli a fölöttes társadalmi rétegekkel való érintkezés nyomát, s tartalmazhat a népi (azaz etnikus) mélységből származó vonásokat, amelyek azonban nem biztos, hogy a „nemzet” népiségével megegyezőek (Erdei F. 1942: 13–31; 1938: 194).
A korabeli magyar falusi lakosság egy részére illett ez a jellemzés, akik még parasztok voltak. Akadtak már nem parasztok (agrárvállalkozók, agrárproletárok, agrárszakmunkások) és parasztból a polgárrá válás útján járók, ami nem egyszerű folyamat, mert a kilépőt „csak egy nagyjában polgári, sok részében még mindig rendi szerkezetiség fogadja”, ezért a polgárosodás a társadalom gyakorlatának megfelelő „asszimilálódás a magyar társadalom csak nagyjában polgári rendjébe” (Erdei F. 1942a: 82). Ebben a világban van azonban konzervativizmus, jobbágyi magatartásformák tovább őrzése, torz, visszájára forduló értékmentés és menekülés is. Erről a világról fest dinamikus tablót Erdei Ferenc összegezésében, amely a magyar szociológia korabeli csúcsteljesítménye. Akadnak a paraszt fogalom körvonalazásában vitatható megfogalmazásai (Sárkány M. 1983: 24), és megkérdőjelezhető, hogy a polgárosodás folyamatát az ország különböző tájain jelentőségének megfelelően értékelte-e (Kósa L. 1990a: 50), ám „aligha adhatók hozzá lényeges ismeretek a »történelmi« magyar társadalom utolsó időszakára” (Kulcsár K. 1988: 215). S az sem kétséges, hogy a korszaknak hosszabb távon legnagyobb hatású munkája volt ez a társadalomnéprajz tematikájának meghatározását illetően is, miként településszociológiai monográfiái (Erdei F. 1939, 1940, 1942b) is szervesen beépültek a néprajzi kutatásokba.
Az állítás igazolható közvetlen hatással, Márkus István nagykőrösi monográfiájával, amely az adatok gyűjtésénél csak évtizedekkel később látott napvilágot (1979: 7–132). Igaza van Kósa Lászlónak, aki arra hívja fel a figyelmet, hogy erőteljesen érvényesült Erdei látásmódja a néprajzban Tálasi István és Balogh István munkásságán keresztül (Kósa L. 1989: 217; 1990b: 51–52), végül nem feledkezhetünk meg arról, hogy a hatás hogyan mutatkozott az 1970-as évektől, amikor a polgárosulás folyamata ismét erőre kapott Magyarországon.
Erdei egész 1945 előtti munkássága, miként sok közéleti értelmiségi szerepet vállaló kortársáé, az útkeresés jegyében folyt. Kereste az őt kibocsátó osztály, majd az ország egész társadalmának történelmi esélyeit, a kibontakozás irányait, formáját – ehhez nyújtott alapot a tudományos megismerés (Kulcsár K. 1988: 102–140).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
