ROKONI CSOPORTOK
ROKONI CSOPORTOK
Rokoni csoporton olyan, egymással rokoni kapcsolatban álló egyének együttesét értjük, amely mint csoport környezetével tevékeny kölcsönhatásban önmaga folytonos fenntartására és újratermelésére képes, megszabja tagjai számára az együttélés 450és kapcsolattartás szervezetét és normáit, a lakóhelyválasztás, a szexualitás és házasodás, a jogok, státusok és javak bírásának és örökítésének formáit, s bizonyos gazdasági, politikai és rituális feladatokat lát el, illetve funkciókat tölt be. A csoport tagjává leszármazás, házasságkötés, illetve rituális társadalmi cselekvés révén válhat valaki. A szervezettség szintje szerint a rokoni csoport két típusra osztható: állhat a szűkebb értelemben vett rokonságból, mely alatt az egyetlen családmagból álló úgynevezett nukleáris család körül tömörülő, meghatározott szabályok szerint számon tartott, vele többé-kevésbé aktív kapcsolatban álló, de formálisan nem szervezett egyének halmazát értjük, és alkothat korporatív egységeket. Ez utóbbi esetekben a csoportnak nemcsak „mi” tudata, közös leszármazása, hanem többnyire körvonalazható hierarchiája, tevékenységi rendje, vagyona, gazdasági és nem gazdasági funkciói vannak. A jogok és státusok egyenes ági számon tartása szerint három alcsoport különböztethető meg:
a) a csoport a tagjaival genealógiai kapcsolatban álló személyeket mind rokonnak tekinti (ilyen lehet a formális szervezettel nem rendelkező rokonság);
b) a fenti személyek egy részét meghatározott elvek szerint lineárisan kizárja (ágazat, nemzetség);
c) a kizárás és korlátlan beszámítás eleve keveredik (ilyen például a klán).
Ténylegesen a magyar társadalom történetében az utolsó évszázadokban két, a családnál, illetve háztartásnál nagyobb, szélesebb, formálisan szervezett rokonsági csoport játszott szerepet: a nemzetség és a had.
A történészek véleménye megegyezik a néprajzkutatókéval abban, hogy a honfoglalás időszakában a magyarság nemzetségi-törzsi alapon szerveződött társadalomban élt. Az ezt követő időszakra nézve azonban a két tudomány álláspontja már különválik. A történészek (Hóman B. 1921; Bónis Gy. 1972) a nemzetséget mint formálisan szervezett rokonsági csoportot elsősorban a társadalom felső rétegére, a nemességre vonatkoztatják, és eltűnését a késő középkorra teszik. A jogtörténeti vizsgálatok egyértelműen azt bizonyítják, hogy a 10–13. század között az egyház fokozatosan szétrombolja a nemzetség intézményét annak érdekében, hogy két fontos célját, a végrendeleti szabadságot (melynek előnyeiből az egyházi intézmények számottevően részesedhettek) és a nők jogainak az egyház hagyományainak megfelelő biztosítását elérhesse. A nemzetségi vagyonok fokozatosan feldarabolódtak, megjelentek a megszilárdult családnevek és a 15. század végére e rokoni csoportok teljesen felbomlottak, illetőleg formálisan kevésbé szervezett leszármazási közösségekké (patrilineákká, ágazatokká) egyszerűsödtek. A nemzetségi rendszer bizonyos nyomai a 15. századot követően csak a nemességhez hasonlóan privilégiumokkal rendelkező, ugyanakkor a magyarországi feudális rendszerbe később (és akkor sem egyértelműen) beletagozódó székelyeknél figyelhető meg. (Egyes megfigyelések szerint a nemzetségi szervezet nyomai a Székelyföldön helyenként egészen a 19. század végéig megőrződtek: Fél E. 1958; Kós K. 1972; Garda D. 1991.)
A néprajzkutatók (Fél E. 1958; Morvay J. 1966; Szabó László 1980a, 1988) elsősorban a szóbeli gyűjtésekből indultak ki, és nemzetségen az adatközlők által hol hadnak, hol nemzetségnek, hol családnak vagy familiának, hol pedig rokonságnak nevezett leszármazási csoportot értik, amely a nemzetség tényleges kritériumaival: formális szervezettel, hierarchiával és közös vagyonnal már évszázadok óta nem 451rendelkezik. Vagyis úgy tűnik, hogy a két megközelítés közötti eltérés végeredményben az etnográfusok történészekétől eltérő terminológiahasználatából fakad. Hasonló a helyzet a másik, a néprajzi szakirodalomban ugyancsak gyakran használt fogalommal, a haddal is. Bár egyes kutatók a hadat régebb óta létező formális rokoni csoportnak tartják (Morvay J. 1966; Szabó László 1982c), mások arra a megállapításra jutottak, hogy a fogalom, illetve használata egyáltalán nem világos, nem egyértelmű és megjelenése inkább a 19. századra tehető (Bálint S. 1980: 11; Csizmadia A. 1979a; Örsi J. 1990: 131).
A falvak lakossága nyilván tudta, hogy közösségében az egyes rokonsági csoportok milyen alapon szerveződtek, mi a funkciójuk, hol húzódik a határuk, a szóban forgó csoport megnevezésére, illetőleg egy terminológia következetes használatára azonban kevesebb figyelmet fordított, nem kevés gondot okozva ezzel a kutatóknak. Ez az a pillanat, amikor szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy mily keveset tudunk az utolsó évszázadok, illetőleg a magyar parasztság rokoni viszonyairól. Mindez nem utolsósorban arra vezethető vissza, hogy évtizedekig szünetelt Magyarországon a genealógiai kutatás, mely erre nézve, ha némileg hiányos módon is, de információt tudott volna szolgáltatni, illetőleg kiegészíthette volna a szórványos néprajzi gyűjtések adatait.
Bár jelenleg nincs rendelkezésre álló néprajzi gyűjtésből származó adatunk Fajsz korporatív rokonsági csoportjaira, a név szerinti források alapján meg lehet kísérelni ennek rekonstrukcióját. Eszerint Fajszon összesen 103, legalább két főt tartalmazó rokonsági csoport létezése mutatható ki, ezek közül azonban mindössze 37 az, amely kettő vagy annál több háztartást foglalt magában. A nagyobb rokoni csoportok létszáma is ritkán haladta meg a 40 főt, a maximumot egy 68 főből álló csoport képviselte. Összességében azonban a népesség kb. kétharmadát ez a néhány, egymással minden valószínűség szerint szorosabb kapcsolatban álló nagyobb rokoni csoport – nevezhetjük őket patrilineának –, illetve a háztartásaikban élő affinális rokonok (és néhány szolgájuk) tette ki. Figyelmet érdemel, hogy 16 olyan csoportot is találunk (2 és 8 fő közötti létszámmal), akik között háztartásfő nem volt, hanem más háztartások/más patrilineák közé tagozódtak be. Feltehetőleg többségükben ezek voltak azok, akik egy-két generáció alatt kihaltak, illetve házastársként beolvadtak a többi csoportba. A táblázatban feltüntetett „magányos egyének” nem ténylegesen egyedül élőket, hanem kimutatható helybeli vérrokoni kapcsolattal nem rendelkező személyeket jelentenek. Közel háromnegyedük feleség, meny, illetve kisebb számban vő vagy más affinális rokon. (Nyilván jelentős részük ’beházasodott’, vérrokoni kapcsolatai valószínűleg egy másik településhez kötik.)
Ha a korábban részletesebben elemzett öt háztartás vizsgálatából levonható arányokat vesszük alapul és azt feltételezzük, hogy a fenti rokoni csoportok az összes tényleges I–III. fokú rokonság kb. 50–60 százalékát teszik ki, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy fajszi adataink alapján csak kivételes esetekben feltételezhetjük 100 főnél népesebb rokoni csoportok előfordulását. Megerősíti ezt néhány más rendelkezésünkre álló, a 19–20. század fordulójára vonatkozó konkrét vizsgálat is (Imreh I. 1987; Maksay F. 1973). E szerzők részben levéltári források, részben szóbeli gyűjtések alapján általuk ’nemzetségnek’ nevezett csoportokat mutattak be, melyek 3–8 családból, illetve háztartásból (10–40 főből) álltak és formális szervezettel 452nem rendelkeztek. Külön érdekesség, hogy mind Imreh István, mind Maksay Ferenc arra az eredményre jutott, hogy a megfigyelt „nemzetségek” nagysága, népességen belüli súlya az idők folyamán fokozatosan csökkent, a „régi nemzetségek” mennyiségileg és utódaik számában fokozatosan megfogyatkoztak. Ha most eltekintünk az előbb említett terminológiai problémáktól, akkor ez elég világosan utal arra a kérdésre, hogy a rokoni csoportok – mint ahogy az egyes rokonsági kapcsolatrendszerek – az idő szemszögéből nézve főleg hosszabb távon erőteljes változásokat mutathatnak.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
