IDŐ ÉS ROKONSÁG
IDŐ ÉS ROKONSÁG
A rokonsági kapcsolatok időbelisége szempontjából két megközelítés lehetséges: rövid, illetve hosszú távú. Rövid távon elsősorban az egyéni/rokoni ciklussal kell számolnunk – erről részben már megemlékeztünk –, illetőleg a család és háztartás fejezetben még lesz róla szó. Itt és most két dolgot érdemes megjegyeznünk:
1) a rokonság egyes ember életében játszott szerepe az egyén élete során változó volt és most is az, nem ugyanaz a rokonok fontossága a gyermek, a fiatal felnőtt vagy az időskorú ember életében (Cseh-Szombathy L. 1987: 352–353);
2) mint azt már említettük, a rokoni ciklusok 18. és 20. századi adataink szerint eléggé eltérnek egymástól. A rokonként élés aránya és szerepe korábban a középkorúak számára legalább olyan fontos és meghatározó szakasz volt, mint az időskorúak esetében. Ezzel szemben a 20. század második felére vonatkozó adataink szerint ez az állapot most már sokkal inkább az idősebb generációra jellemző és minden valószínűség szerint fontossága elsősorban számukra hagyományozódott tovább.
Persze a rokonként élés eltérő életciklusbeli súlyából nem következik egyértelműen a rokoni kapcsolatok fontosságának különbsége. Könnyen lehet, hogy bár a rokonként élés minimális, számos rokonok közötti együttműködési forma, illetve a kölcsönös segítségnyújtás jelentősége a fiatal és középkorú népesség számára sok tekintetben most is ugyanolyan fontos, mint korábban, mindössze kevésbé kötődik az együtt- vagy egymás közelében éléshez, esetenként pedig tartalma idomult a megváltozott helyzethez és körülményekhez.
Hosszú távon a magyar rokonsági rendszer alakulásáról – nagyon feltételes módon – az ismeretek-kutatások jelenlegi szintjén az alábbiakat lehet megállapítani (Faragó T. 1983). A magyar rokonsági rendszer életében az utolsó 300 évben három nagyobb változási időszak tapogatható ki:
1) az első a 16. század elejétől a 18. század közepéig tartó időszak, amikor a török hódítást kísérő gazdasági és demográfiai katasztrófasorozatot követően a társadalom egy hosszabb válságperióduson átmenve az abszolutista hatalom vezérletével újjászerveződött, s a reformáció-ellenreformáció csatája során az egyház hatása végképp háttérbe szorította a korábbi nem keresztény és nem európai kulturális elemeket;
2) a változás másik időszaka a 19. század végére és 20. század elejére tehető, amikor a tradicionális társadalomszervezet a gazdasági-politikai változások, a kapitalizálódás, az iparosodás és urbanizáció következtében gyors, de fokozatos átalakuláson 453ment át, s az ún. „magas kultúra” korábbi változásaihoz hasonlóan a népi kultúra és szokásrendszer is fokozatosan szekularizálódni kezdett;
3) a harmadik az 1940-es évek végétől s az 1950-es évek elejétől kezdődő időszak, amely a hagyományos helyi társadalmak már a múlt században megindult bomlási folyamatának felülről történő erőszakos felgyorsításához, a fokozott ütemű városiasodáshoz, iparosításhoz, a társadalom „szocialista” típusú erőltetett modernizációjához fűződik.
A 16–18. század folyamán már nem érvényesülnek a korai feudalizmus által a házasságkötés elé állított, illetve azt befolyásoló társadalmi korlátok (szolga, nem szolga házasodásának nehézségei, a költözködés kora középkori megkötöttségei), s végképp eltűnnek a töredékesen fennmaradt kereszténység előtti házassági szokások és hagyományok, így annak ellenére, hogy a reformáció és a török kulturális hatás átmenetileg nehezítette a folyamat befejeződését, véglegesen kialakul az országszerte egységes keresztény egyházi házasságkötési rendszer. Megszilárdult és örökletessé vált az alsóbb néprétegek körében is a családnév, ami jelzi azt, hogy a társadalmi, s ezen belül a rokonsági kapcsolatok szervezeti formái és intenzitása véglegesen átalakult a középkorhoz képest. A nemzetségi szervezet nyomai a nemesek és a székelység hagyományőrző világában is felszámolódtak, és hiába nőtt meg ugrásszerűen az e korszakból ránk maradt írásos források mennyisége, biztos adataink már más típusú, kizárólag rokoni alapon szerveződő korporatív csoportok létezéséről sincsenek. Eltűnésükhöz, szétzilálódásukhoz minden bizonnyal hozzájárult az az óriási belső migráció, amely részben a török háborúk alatt, részben az ország azt követő 18. századi újratelepülésének során a háborúkat és járványokat átvészelt népesség számottevő részét megmozgatta. A fiatalabb generációk jelentős része kihasználta a földbőséget, átmeneti adómentességet, az elmozduló/összekeveredő népességnek évtizedek kellettek ahhoz, hogy rokonsági hálóit újraszője, ezek azonban (legalábbis forrásaink némaságából erre következtethetünk) ekkor már sokkal kevésbé formalizáltak, sokkal kevésbé szervezettek voltak, mint a középkori Magyarország közösségeié.
A következő fordulat, a 19. század második felének rokonsággal kapcsolatos változásairól nincsenek túlságosan pontos ismereteink ahhoz képest, amennyit javult a források mennyisége és minősége a 17. század vége óta. Inkább csak sejtjük, mint ismerjük a folyamatát annak a fejlődésnek, ami a mai rokonsági rendszerhez vezetett: a patrilineáris leszármazási rend fokozatosan bilaterálissá alakul át, a rokoni kapcsolatok funkciója, jellege megváltozik a családi és háztartási funkciók egy részének kezdődő társadalmasítása során, az együttélés régebbi formái előbb a felsőbb rétegekből, a századfordulón pedig a parasztságból is túlnyomórészt eltűnnek, a hagyományos értelemben vett kiterjesztett családos háztartások döntő többsége a 19. század végén, a 20. század elején megszűnik.
A múlthoz viszonyítva tehát egyértelműen látszik, hogy a rokonság mint szervezőerő visszaszorult a társadalomban, koránt sincs szó azonban arról, hogy a társadalom teljesen atomizálódott volna, illetőleg a rokoni viszony, a rokoni kapcsolat fontossága ténylegesen megszűnt volna (Cseh-Szombathy L. 1987: 357). A hagyományos helyi közösségek átalakulása csak az 1930-as évek szemtanúi számára látszott rohamos és feltartóztathatatlan bomlásnak. Az 1960–1970-es évekből visszanézve, illetőleg 454a két világháború közötti időszakra vonatkozó fontosabb társadalomnéprajzi vizsgálatokat olvasva (Fél E.–Hofer T. 1969b) a századforduló és az ezt követő évtizedek inkább fokozatos alkalmazkodásnak, mint gyors átalakulásnak tűnnek.
Az igazán számottevő változások az utóbbi évtizedekben játszódtak le, de sajnos ezt ismerjük a legkevésbé, mivel ide vonatkozó, a szociológia, néprajz és történettudomány közötti keskeny mezsgyén egyensúlyozó rokonságkutatások kellenének, ezekkel azonban csak elvétve találkozhatunk. A rokonsági rendszer és a rokonsági kapcsolatok jelenéről, illetve közelmúltjáról szóló ismereteink jelenleg körülbelül azon a szinten összegezhetők, mint ahogy azt a korábbiakban az 1970. évi népszámlálás e téren részletesebb adatközlései, valamint a hivatkozott szerzők (elsősorban Cseh-Szombathy László, Jávor Kata, Kiss József, Örsi Júlianna és Szabó László) alapján e sorok írója a fentiekben megtett.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
