KONFLIKTUS – VÁLÁS – ÚJRAHÁZASODÁS
KONFLIKTUS – VÁLÁS – ÚJRAHÁZASODÁS
Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy meddig tartott egy házasság, akkor megfelelő vizsgálatok hiányában ismét csak becslésekre vagyunk kényszerítve. A viszonylag magas halandóság miatt valószínű, hogy a házasságok időtartamát a körülmények kemény határok közé szorították. Ezt látszanak igazolni Mező Gyöngyi vizsgálati eredményei, miszerint Kunszentmiklóson a 18. század végén – tehát egy olyan világban, ahol és amikor a válást nem igazán ismerték és nem gyakorolták – egy-egy házasság 433átlagos időtartama mindössze 19 év volt (Mező Gy. 1968: 59). Ezzel szemben a várható átlagos élettartam és az első házasságkötés átlagos kora alapján 1910 körül a házasságok időtartamát 30, 1940 körül pedig körülbelül 40 évre becsülhetjük azok esetében, akik közben nem váltak el. Számításaink azonban annál pontatlanabbak, minél hátrébb megyünk az időben, és a 20. század első felében is csak a vidékre mondhatók érvényesnek. A polgári házasságkötés és a válás lehetőségének bevezetésével ugyanis általában (ezen belül különösen a városokban) egyre csökkent azoknak az eseteknek a száma, ahol a házasságnak egyik vagy másik fél halála vetett véget. A „holtomiglan holtodiglan” helyett Budapesten már az 1920-as években minden ötödik házasságot bíróság szüntetett meg s jó harmincéves késéssel a vidék is ezt a fejlődési utat követte. Más megközelítésben azt is mondhatjuk, hogy a 19. század nyolcvanas éveiben csak minden századik házasság végződött válással – sőt a válások aránya vidéken ekkor még valamivel magasabb arányú volt, mint Budapesten, mivel az ezt jobban toleráló protestáns felekezetek nagyobb arányt képviseltek a falusi, mint a városi népességben. Ezzel szemben a 20. század végére fordult a kocka: az 1980-as évek végén vidéken már minden negyedik, a fővárosban minden második házasság válással ért véget.
Figyelemre méltó az, hogy míg a századfordulótól egészen az 1950-es évekig a felbontott házasságok több mint 50 százalékából nem született gyermek, addig ez az arány az 1980-as években egyharmad alá esett. Habár nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt, hogy a korábbi időszakokban a termékenység jóval magasabb volt, mindazonáltal egyértelmű, hogy a gyermekek létének a második világháború előtt sokkal erősebb összetartó ereje volt, mint az utolsó évtizedekben. A házasságok stabilitása tehát igazában valamikor az 1950-es évektől rendült meg, az egymással ellentétbe került házasfelek számára már a gyermek vagy gyermekek léte is egyre kevésbé lett akadály a házasság szétbontása előtt.
A néprajzi gyűjtések részletadatai arról számolnak be, hogy olyan konfliktusok – házasságtörés, részegeskedés, szexuális meg nem felelés –, amelyek ma egyértelműen válóokok, korábban legfeljebb csak a házasságon belüli különélésig vezettek el. Egyrészt a hagyományos gazdaság és háztartás munka- és tevékenységszervezete, másrészt (és nyilván ezzel szoros összefüggésben) a helyi közösség rosszallása többnyire lehetetlenné tette a házasfelek egyértelmű és nyílt szétválását (Tárkány Szücs E. 1981: 270–273; Örsi J. 1990: 211). A népszámlálások családi állapot szerinti adatai ezzel egybevágóan és egyértelműen azt mutatják, hogy a felnőtt népességben egészen az 1940-es évekig rendkívül ritkán fordult elő elvált ember, különösen vidéken.
Korábban említettük, hogy az iparosodás és urbanizáció, a társadalom átalakulása hogyan növelte meg a fiatalok párválasztási lehetőségeit. Most szólnunk kell a szóban forgó gazdasági-társadalmi folyamat egyik igen fontos negatív hatásáról, a hagyományos család és házasság stabilitásának megrendítéséről. A házasságokat kívülről összetartó erők (a válóperi eljárás nehézkessége, a helyi társadalom elítélő magatartása és a vallási tilalmak súlya) az 1950-es évektől alaposan meggyengültek, ugyanakkor megnőtt az együttélésekre kritikus belső feszültségek, konfliktusok lehetősége. Konfliktusok ugyan korábban is előfordultak a házasságok nagy részében, ezeket azonban egyrészt az uralkodó értékrendszer, másrészt a túlélés igénye, a házasfelek egymásra épülő tevékenységmegosztásának szüksége, a magányos élet hátrányai 434(sőt lehetetlensége) háttérbe szorították, elnyomták. A hagyományos családi gazdaság fokozatos felbomlása a munka- és lakóhelyet, valamint a kereső férfit és nőt földrajzilag elválasztotta, s egyúttal utóbbiak közösen töltött idejét töredékére rövidítette. Miközben ez a fejlődés lehetőséget adott az egyéniség, az egyéni karrier kibontakoztatására, a nők szempontjából sok tekintetben hátrányos patriarchális viszonyrendszer átalakítására, ugyanakkor a házasfelek célját-programját gyakorta eltávolította egymástól. A folyamat során a helyi közösség ellenőrzése alól nagymértékben kikerült egyén számára megkönnyítette a családon-házasságon kívüli emberi kapcsolatok kialakításának lehetőségét is, ami a korábban nagyrészt elfojtva, rejtve, illetve kibontatlanul maradt házastársi konfliktusokat az utolsó évtizedekben már jelentős mértékben tényleges válássá alakította át (Lőcsei P. 1978). Miután a hagyományos gazdasági és háztartási munkamegosztás nagyrészt felbomlott, illetőleg a társadalmi szolgáltatások igénybevételének lehetősége megnőtt, az egyén számára lehetségessé vált átmenetileg vagy véglegesen a magányos életvitel, amely most már nem vezetett feltétlenül a társadalom peremére szoruláshoz. A válás, valamint az esetleges újraházasodás a helyi közösség kontrollja alól kikerülve tehát gyakorlatilag egyéni döntések következményévé vált. Nem meglepő tehát, hogy a házasságok felbomlása ugrásszerűen megnőtt.
Az időbeli folyamatok világosabb érzékeltetése céljából nézzük meg az egymással házasságra lépők családi állapot szerinti megoszlását. A 19. század közepén azon esketések aránya, ahol mind a két fél először lép az oltár elé, illetve az anyakönyvvezetőhöz, valamivel kevesebb az összes házasságkötés kétharmadánál. Elsősorban a kedvezőtlen halandóság következtében minden harmadik esküvő során vagy a vőlegény, vagy a menyasszony – vagy mind a kettő – özvegy. A halandósági viszonyok javulása következtében az első házasságot kötők aránya közvetlenül az első világháború előtt már 80 százalék fölé emelkedik, utána azonban újabb visszaesés indul el, most azonban már nem az özvegyek, hanem a növekvő számú elvált férfi és nő újraházasodása miatt.
Az újra- és újraházasodás ma mindennapos jelensége – annak ellenére, hogy a megözvegyülés egyházjogilag, erkölcsileg egyaránt tiszta lapot adott az újraházasodási szándékkal bírók kezébe – a hagyományos társadalomban azonban különösen a nők esetében nem mindenütt volt a helyi társadalom által automatikusan elfogadott. A 19. század utolsó harmadából származó adatok szerint a nyugati határszél és a Kisalföld megyéiben (Vas–Komárom–Pozsony megye háromszöge), továbbá Somogyban, Túrócban és Szörényben az átlagosnál jóval alacsonyabb, az erdélyi medencében (Torda-Aranyos, Maros-Torda és Udvarhely megyék), Kelet-Magyarországon (a Bihartól Zemplénig terjedő sávban), valamint Nógrád megyében az átlagosnál jóval magasabb az újraházasodó özvegy nők aránya. Vagyis az 1870-es évekből származó adatok szerint – s ez valószínűleg érvényesnek tekinthető a korábbi évtizedekre is – az előbbi területeken a helyi közösségek nem támogatták, az utóbbiakon viszont feltehetőleg kifejezetten bátorították az özvegyek újraházasodását. Egyes helyeken az újraházasodást a házastárs halálát követő hosszabb-rövidebb házasodást tiltó időszakkal (az úgynevezett „gyászévvel”) is nehezítették (Tárkány Szücs E. 1981: 279). Ennek hossza azonban sokszor csak néhány hónap, sőt az anyakönyvi vizsgálatok tanúsága szerint nem egy esetben hetekre rövidült le – a hagyományos 435munka- és tevékenységszervezetből kieső felnőtt férfi vagy női munkaerő pótlására mihamarább szükség volt. A gyakorlat sokszor félreállította az ideális, ámde a pillanatnyi helyzethez rugalmasan alkalmazkodni nem tudó normatív szabályokat.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
