A HÁZASSÁG DEMOGRÁFIÁJA
A HÁZASSÁG DEMOGRÁFIÁJA
A házasságkötés gyakoriságát és a házasodási hajlandóság alakulását – növekedését vagy csökkenését – országos méretekben az 1850-es évektől, megnyugtató módon azonban csak 1876-tól tudjuk figyelemmel kísérni. Kiszűrve a nem házasok számának változásából adódó bizonytalanságokat, az alábbi tendenciák állapíthatók meg:
a) mérhetőségének kezdetétől fogva a családalapítási kedv, avagy a házasodási hajlandóság egészen az 1950-es évekig csökkent. Ezt követően, rövid ideig tartó stagnálás után, az 1970-es évek közepéig a házasodási kedv egy darabig növekedett, azóta viszont ismét tovább zuhan lefelé. Mindez azt jelzi, hogy a család és házasság válságának jelei minden valószínűség szerint már a modern urbanizáció és iparosodás kezdete előtt megjelentek, mégpedig nemcsak a városokban, hanem az e folyamatoktól még legalább egy generációnyi időtartamig mentes vidéken is;
27. ábra. A házasságok havonkénti százalékos megoszlása 1787–1940.
Mezőköbölkút (Beszterce-Naszód vm.)
428b) Budapest házasságkötési mozgalma kezdettől fogva sokkal alacsonyabb értékeket mutatott a vidékénél, lényegében már a 19. század végén is a mai szinten állt. A fővárosiak házasságkötései összességükben hosszú távú változások helyett inkább időközönkénti hullámzásokkal jellemezhetők: az 1890-es, 1930-as és 1960-as években kisebb emelkedések láthatók, melyeket hullámvölgyek követtek. Figyelemre méltó, hogy a vidékiek házasságkötési gyakorisága csak a 20. század közepén csökkent le a budapesti színvonalra, az 1950-es évek óta azonban a két görbe lényegében együtt mozog;
c) a 19. század hetvenes éveiben a férfiak és nők házasodási hajlandósága még nagyjából azonos, viszont a századfordulótól a nők adatai egyre jobban elmaradtak a férfiaké mögött. Ebből persze nem az következik, hogy a nők kevésbé óhajtottak házasságot kötni, hanem inkább arra gondolhatunk, hogy a fokozatosan növekvő nőtöbblet egyre jobban megnehezítette (és megnehezíti) számukra a férjhez menést;
d) viszonylag éles területi különbségek észlelhetők a házasodási mozgalom intenzitásában. A századfordulón Magyarország területén a tiszta házasságkötési arányszámok szerint (amikor is a házasságkötések adatait a 15 év feletti nem házasokhoz, vagyis azon férfiak és nők számához viszonyítjuk, akik házasságkötés szempontjából ténylegesen szóba jöhetnek) jellegzetesen alacsony, illetve magas házasságkötési intenzitású területeket találunk.
Míg az Alföld egészének és Erdély bizonyos részeinek (Szilágyság, Kolozs és Csík megyék) házasodási hajlandósága igen magas, addig a nyugati határszél Zala–Veszprém–Pozsony megyék által határolt háromszögében, Krassó–Szörényben, Sáros és Szepes megyékben, valamint a Szászföldön (Szeben, Kis- és Nagyküküllő, illetve Brassó megyék), továbbá a városokban a tiszta házasságkötési arányszámok messze az országos átlag alatt maradnak. Ez az 1900. körüli adatokon alakuló kép az átalakulások ellenére egy korábbi időszak, a 18–19. század hagyományos Magyarországa jellemzőit őrzi. Más megközelítésben összefoglalóan a fenti kép úgy is jellemezhető, hogy Magyarország azon területein, ahol az életmód urbánusabb és/vagy a német, illetve szász etnikum aránya, kulturális befolyása akár közvetlenül, akár diffúz módon erősebb volt, ott a házasságkötési hajlandóság sokkal alacsonyabb, míg a paraszti életforma számára a 18–19. században még expanziós lehetőséget nyújtó, kevésbé urbánus, nyugat-európai (német) kulturális hatásoktól kevésbé érintett területeken sokkal magasabb volt.
A házasodás mint jelenség azonban nemcsak területi különbségekkel jellemezhető, hanem meghatározott havonkénti vagy más néven szezonális ingadozása is van. A történeti Magyarország havonkénti házasodási adatai az 1870-es évek második felére vonatkozóan három csúcsot – a néprajzi leírásokból jól ismert január–februárt és novembert, illetve egy kisebb, az esketések egy hónapra eső átlagát alig valamivel meghaladó arányú májust – mutatnak, miközben az összes többi hónap értéke mélyen átlag alatti. A felekezetek szerint bontott adatok ennél bonyolultabb képet nyújtanak, több eltérő mintába sorolhatók. A római és görög katolikusok, valamint a görögkeletiek és az evangélikusok házasságkötéseinek szezonalitása az országos görbéhez közel álló, ezzel szemben az izrealiták esküvői mindössze két kisebb, de teljesen eltérő időpontban (júniusban és augusztusban) jelentkező kiugrást mutatnak, míg a református házasságok több mint kétharmada egyetlen nagy, novembertől 429márciusig húzódó csúcsban köttetik meg. Más az úgynevezett tiltott időszakok (a márciusi böjt, illetve a decemberi advent) felekezetenkénti adatsora is. A római katolikusok és a két görög szertartású felekezet betartják a vigalmak-lakodalmak mellőzésére vonatkozó hagyományos tilalmat, az evangélikusok ingadoznak (az értékekből következően a helyi közösségek egy része betartja, más része nem), míg a reformátusok és az izraeliták saját vallási előírásaikat követve ekkor is házasodnak (Faragó T. 1994).
A házassági szezonalitásra vonatkozó időbeli trendek lényegében a 19. század végéig változatlannak látszanak, még a legurbánusabb Budapest esetén is csak az 1880-as évektől észlelhetők komolyabb változások. Adataink sok helyütt még az első világháború előtt is a hagyományos világ házasodási szezonalitását idézik. A változás néhány iránya azonban már e néhány adat alapján is jól kitapintható. Először az ún. tiltott időszakokra (nagyböjtre és adventre) vonatkozó házasodási szünet betartása kezd csökkenni a 19. század végétől, majd a két világháború között fokozatosan eltűnik a téli–őszi házasságkötési csúcs is. Az 1960-as években pedig – nyilván összefüggésben a kistulajdonosok és a magánvállalkozók mint társadalmi rétegek felszámolásával – egyértelműen kialakul a bérből és fizetésből élőkre jellemző nyári (a szabadság időszakára eső) házasságkötési hullámhegy.
Fentiek alapján az alábbi következtetések állapíthatók meg. A magyarországi közép- és nagyvárosok időgazdálkodása már a 18. század végén némileg más, mint a falvaké. Házasságkötési mozgalmuk egyenletesebb, észrevehető benne egy tavaszi csúcs, és az aratás időszakában nem esik vissza a házasságkötés intenzitása. Mindez egyértelműen jelzi azt, hogy a mezőgazdasági ciklus (a mezőgazdasági munkacsúcsok) sokkal kisebb hatást gyakorol a városi lakosság életvitelére. Ugyanakkor viszont az ún. tiltott időszakok betartása a 19. században még szembetűnő, sok esetben a protestáns felekezetek között is fellelhető. Ebből arra következtethetünk, hogy a vallásos hagyományok visszaszorulása igazában csak a 20. században indul meg, amit a böjti, illetve adventi időszak alatti házasságkötések századfordulótól történő szaporodása jelez. Érdekes jelenség viszont az, hogy az egyes területek, illetve települések házasságkötési görbéi összességében az 1950-es évekig megtartják hagyományos alakjukat, ami azt jelzi, hogy a vallás tilalmait a népesség tulajdonképpen könnyebben hágja át, mint ahogy hagyományos szokásaiból – adott esetben a házasságkötés megszokott időzítéséből – ki tud lépni. A felekezetek szerinti adatokból kiemelendőnek tartjuk azt a tényt, hogy az izraelita népesség házassági szezonalitása már az 1880-as években hasonló a két világháború közötti urbánus mintához – vagyis ezek az adatok arra utalnak, hogy a zsidóság a legurbánusabb etnokulturális csoportja a történeti Magyarország népességének.
Szórványadataink azt mutatják, hogy a fenti nagy trendek mögött kis lokális változások is meghúzódhatnak. Elsősorban az egy-egy közösségre vonatkozó falusi adatok utalnak arra, hogy a helyi szokások időközönként megváltozhatnak (pl. a novemberi házasságkötést egy időre a farsangi házasodás „divatja” válthatja fel). E változások háttere egyelőre ismeretlen.
Az esküvő napjára vonatkozó rendelkezésünkre álló kutatási eredmények még a házassági szezonalitásénál is szűkösebbek. A néprajzi irodalom és a 18. századra vonatkozó történeti kutatások szórványadatai alapján (Kakuk M. 1983) jelenleg a 430következőket állapíthatjuk meg: bár a néprajzkutatók egy része között tartja magát az a hiedelem, hogy az esküvő hagyományos napja a szerda volt, a részletadatok nem pontosan ezt mutatják. A református lakosság legtöbb házasságkötése a 18–19. században adataink szerint elsősorban keddre, kisebb mértékben szerdára esett, míg a katolikusoknál az első helyen a vasárnap áll, ezt követi csak a szerda. A péntek minden keresztény felekezetnél tiltott nap volt, s a protestánsoknál ezenfelül az egyházi elöljárók a vasárnapi (egyes területeken a szombati és a hétfői) esketést is tilalmazták, nehogy megzavarja az istentisztelet rendjét. Vagyis a katolikusoknál a lakodalom vasárnap estétől csütörtök estéig, a protestánsoknál keddtől csütörtökig volt tartható, s mivel a 19. századig ez általában nem egynapos esemény, ily módon szinte automatikusan megszabta az esküvő szempontjából előnyösnek vagy hátrányosnak számító napokat.
Természetesen a vizsgálható mintegy két évszázados időszak során több esetben változások tapasztalhatók a házasodás heti kalendáriumában is. Egyrészt megfigyelhető az, hogy a kedvelt napok egyes helyeken a 18–19. század folyamán is helyet cserélhetnek egy adott közösségen belül, vagyis léteznek „divatok”. Világosan mutatják ezt Kunszentmárton római katolikus mezőváros vagy a ceglédi reformátusok adatai (Nagy Varga V. 1987). A manapság igen gyakori szombat-vasárnapi esküvő viszont kifejezetten a 20. század közepének terméke a nyári esküvői szezonhoz hasonlóan – ismét a bérből és fizetésből élők munkarendjéhez (szabadnapjához) való alkalmazkodást és ezzel együtt a társadalom foglalkozási összetételének, életmódjának hatalmas 20. századi földcsuszamlását jelzi. Közvetett módon adatainkból viszont az sejlik ki, hogy egészen a 20. század közepéig a népesség túlnyomó többsége az év számottevő részében kötetlenül dolgozott, illetőleg a kötött munkarend mellett is módjában állt „lazábban venni” a munkát egy-egy olyan különleges alkalomkor, mint a házasságkötés.
Az 1777. évi, Mária Terézia rendeletére készült lélekösszeírás (Conscriptio Animarum) fennmaradt összesítője nyomán lehetőségünk van az átlagos házasságkötési kor regionális változatainak kiszámítására az Erdély, Temesi Bánság és Horvátország nélkül vett történeti Magyarországra vonatkozóan. Eszerint a 18. század végén a nők esetében két jellegzetes terület rajzolható meg: egy korai (19–20 éves korban kötött) házasodási modell a Palócföldön, Kárpátalján és Magyarország déli részén (Délkelet-Alföld és Dél-Dunántúl), valamint egy később, 21–22 éves korban házasodó terület (Szepesség, nyugati határszél – többségében a német-osztrák kultúra hatása alatt álló és/vagy részben német ajkú területek). Az irodalom, illetve a részeredmények alapján valószínűsíthető azonban egy harmadik, a nyugat-európai házasodási mintához közel álló modell létezése (ahol az átlagos házasságkötési kor kicsit későbbi, 23 év körüli) a városok egy részében. Ez elsősorban Pest-Budára, Sopronra és néhány további nagyvárosra nézve mondható jellemzőnek. A férfiak adatai ugyancsak a fenti regionális mintát mutatják, bár esetükben az átlagos házasságkötési kor majdnem pontosan két évvel magasabb. A rendelkezésünkre álló néhány falusi szórványadat (Andorka R. 1981) szintén beleillik ebbe a képbe.
Ha az időbeli változásokat nézzük, akkor azt látjuk, hogy az átlagos házasságkötési kor mintáiban az 1850-es évektől érezhető számottevő átalakulás. Ez egyrészt a házasságkötési kor általános emelkedésében mutatkozik meg, másrészt a falusi és 431városi lakosság közötti különbség jó száz év alatt elenyészőre csökken. Mindebből logikusan következik, hogy mivel ugyanezen időszak alatt a fiatalok biológiai érése némileg korábbra tolódik, a felnőttség és a házasságkötés apránként szétválik egymástól, ami, ahogyan erről már beszéltünk, alapvetően átformálja a népesség (a fiatal férfiak és nők) életciklusát és nyilván ezzel kapcsolatban életmódját, beállítódását is.
A változások mögött számtalan tényező sejthető, itt csak hármat emelnénk ki közülük: egyrészt a nyugat-európai hatást, amely különösen az azzal intenzívebb kapcsolatban levő Ausztria menti határterületeken érezhető. E hatás elsősorban a máshol megfigyelt és hasznosnak tartott tapasztalatok – a később kötött házasság bizonyos gazdasági előnyökkel jár – átvételében mutatkozik meg. Másodikként a városi házasodási minta vonzását említhetjük, hamadikként pedig a mindenütt sejthető életmód- és foglalkozásváltást: a falusiból, mezőgazdasági tevékenységet folytatóból városivá, iparban-szolgáltatásban foglalkoztatottá válás tendenciáját.
Fontosságban a házasodási korhoz mérhető a házasságkötés teljeskörűségének kérdése, vagyis annak megállapítása, hogy mekkora volt azok aránya, akik még életük delén sem kötöttek házasságot – adott esetben 40 és 50 éves koruk között is nőtlen, illetve hajadon családi állapotúak maradtak. Bár a 18–19. századra vonatkozóan egykorú adattal nem rendelkezünk, az 1900. évi adatokból való visszakövetkeztetés segítségével megkísérelhetjük az iparosítás előtti korszak ezzel kapcsolatos viszonyainak felvázolását. Eszerint Magyarország vidéki területein túlnyomórészt az irodalomból ismert, először John Hajnal (1965) által leírt ún. keleti minta az érvényes – vagyis a házasodás gyakorlatilag teljes körű, mindenki, aki arra fizikailag és szellemileg alkalmas, házasságot akar és tud kötni. Ezzel szemben a városok adatai ismét – mint már annyi más esetben – a nyugat-európai társadalomhoz hasonló arányokra emlékeztetnek bennünket: a házasságkötés e településeken nem teljes körű, a népesség 10–15 százaléka felnőtt korában is hajadon, illetve nőtlen családi állapotú marad. (Nincs azonban igazán lényeges különbség a nők és férfiak adatai között.) Területileg mindössze három helyen észlelhető a férfiak átlagosnál valamivel magasabb arányú nőtlensége (a 40–49 éves korcsoport alapján számítva): a Bécshez közeli megyékben (Moson-Pozsony), Dél-Erdélyben (a Krassótól Háromszékig terjedő határ menti megyékben, kivéve Fogarast) és Szlavóniában (Pozsega-Verőce). A legutóbbi kivételével a házasságtól való tartózkodás mögött mindenütt közvetett vagy közvetlen nyugat-európai (osztrák-német) hatással kell számolnunk.
Ami az időbeli fejlődést illeti, a rendelkezésre álló publikált adatokból egyértelmű, hogy az első világháború után a házasodás Magyarországon az egész felnőtt népességben gyakorlatilag teljes körű lesz. Ez tökéletesen beleillik a 20. század első felének nemzetközi fejlődési tendenciáiba is.
Ha az első házasságukat kötő férfiak és nők életkorát egymással összehasonlítjuk, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy a kettő között számottevő különbség mutatkozik. A 18. század végén a vidékiek esetében a vőlegények átlagosan körülbelül két évvel, Pest városában közel öt évvel voltak idősebbek menyasszonyuknál. Eltekintve most a házasodási kor emelkedésétől, ezek a korkülönbségek a 19–20. század folyamán némi hullámzással ugyan, de kiegyenlítődési folyamaton mentek keresztül. Vidéken megnőtt, Budapesten viszont csökkent a házasfelek közötti korkülönbség, így az 4321980-as évekre már nemcsak a házasodási kor, hanem a házasfelek közötti korkülönbség tekintetében is egységesülni látszik az ország.
Az eddigiek során a házasságkötéssel kapcsolatban több jellemzőt soroltunk fel. Mindegyiknek többé-kevésbé jellegzetes területi mintái voltak a hagyományos társadalomban, és meghatározott időbeli változásokkal volt jellemezhető. Érdemes azonban a különböző jellemzőket összefogva megkísérelni legalább hipotetikus módon házasodási modellek felállítását (Faragó T. 1985a). Ennek kapcsán az alábbiakat kell figyelembe venni: a házasságkötés kora, a házasfelek közötti korkülönbség, a házasságkötés utáni lakóhelyválasztás, a házasságkötés és az önálló háztartás alapítása közötti összefüggés, valamint a házasságok termékenysége. Ez a modellkísérlet, mint látható, erősen a népességi jellemzők irányába súlyozott. A modellalkotáshoz természetesen csak egy-egy jobban ismert település adatait lehetett figyelembe venni, így nyilvánvalóan az eredmény korlátozott értékű, de elgondolkoztató. Bizonyító anyagunk alapján három életstratégia nyomai feltételezhetők megfigyelt falusi közösségeinkben:
a) későn, csak az önálló háztartássá alakulás feltételeinek megszerzésével egy időben házasodó „hagyományos nyugat-európai” típus, ahol is a gyermekek számát a házasságkötési kor későbbre tolása, illetve előbbre hozása szabályozza. A házasságkötés itt a felek számára az önálló élet kezdete;
b) korai házasságot kötő, erősen patriarchális rendszerű, a termékenységet korlátozni nem igazán akaró „hagyományos kelet-európai” típus. A fiatal házasok korlátozott önállósággal rendelkeznek, hosszabb ideig (néha életük végéig) egy nagyobb együttélő csoport keretébe betagozódva élnek;
c) szerkezetében patriarchális, házasságkötési kora tekintetében kelet-európai (alacsony életkorú) típus, amely inkább a házasságon belüli születésszabályozásra törekszik. A fiatal házasok önállósága is gyakoribb, vagy legalábbis korábbi, tehát ez a típus tulajdonképpen átmenetet képez a nyugat- és kelet-európai, a hagyományos és a modern változatok között.
A vonatkozó adatok/mutatók regionális megoszlása alapján nagy valószínűséggel azt mondhatjuk, hogy a három típus közül területileg az első rendszerint a nyugati–északnyugati határszél Zalától Sáros megyéig tartó karéjára (elsősorban a magyar és szlovák közösségekre), a második az ország déli részén élő horvát és szerb települések lakosságára, valamint az Alföldre, míg a harmadik leginkább a mezőgazdasági szempontjából némileg kedvezőtlenebb adottságú domb- és hegyvidékekre és Erdélyre jellemző leginkább.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
