A HÁZASSÁGKÖTÉS | Magyar néprajz

A HÁZASSÁGKÖTÉS

A házasság létrejövetele tulajdonképpen két szakaszra bontható. Az egyik a néprajzkutatás által „párválasztás”-nak nevezett szakasz, amely lényegében a megfelelő partner megtalálásához szükséges szokások, normák és stratégiák követését-alkalmazását foglalja magában. Többek között magában foglalja a fiatalok ismerkedése 414és a szerelem, a partnerek közvetítése (a „házasságszerzés”), az előzetes megállapodások informális és formális szokásrendszere (szeretőtartás, eljegyzés, próbaházasság) témaköreit, valamint a választható partnerek csoportját behatároló különböző endogámiaszabályokat. Itt érdemes megemlíteni azokat a speciális megoldásokat is, amelyekkel a magyar parasztság igyekezett praktikus válaszokat találni a vagyon gazdaságosabb elosztására, illetőleg a házasságkötés kapcsán felmerült vitás kérdésekre (rokon házasságok, házassági cserék, „vőül menés”, „nőrablás”). A másik szakasz a szűkebb értelemben vett házasságkötési aktust jelenti annak családi, egyházi és állami-hatósági vonatkozásaival (az esküvő és lakodalom szokásai és szertartásai).

A vonatkozó irodalomból külön is megemlítenénk Ortutay Gyula (1934), Vajda Mária (1982), Szenti Tibor (1983) szerelemmel kapcsolatos, valamint Kresz Mária (1949), Molnár Mária (1965), Nagy Géza (1973), Vajda Mária (1978), Fügedi Márta (1988) és Tátrai Zsuzsa (1994) fiatalok ismerkedésével és párválasztásával foglalkozó kutatási eredményeit. Ezek a művek, továbbá a népköltészet számos alkotása gazdagon illusztrálják azt a tényt, hogy a házasságkötésben az érzelmi kapcsolatok az idők folyamán mindig is szerepet játszottak. Ugyanakkor a felsorolt kutatások azt is világosan érzékeltetik, hogy a hagyományos társadalomban szerepük lényegesen kisebb volt, mint a 20. század változó világában. Az iparosítás előtti korszakban a párválasztás egyértelműen az idősebb generáció, a szülők és rokonok kezében volt, és ők a maitól alapjaiban eltérő értékrend szerint döntöttek, amiben az érzelmi szempontok nem igazán játszottak szerepet. Sokszor a megfelelő partner választása nem is egyenesen az érintettek, hanem közvetítők – idős rokonok vagy erre a feladatra „szakosodott” asszonyok – segítségével ment végbe. Az is előfordult, hogy a fiatalok csak a házasodáshoz vezető szokássorozat során ismerték meg közelebbről jövendő társukat. (Bár ehhez hozzá kell tenni, hogy a modern nagyvárosi társadalommal ellentétben a hagyományos közösség minden tagja valamilyen szinten természetesen ismerte egymást.)

A párválasztás tulajdonképpen annak a stratégiai rendszernek volt kulcsfontosságú eleme, amely a hagyományos világ parasztsága számára számos alapvető dolgot biztosított. Biztosította egyrészt a genealógiai értelemben vett „család”, a rokoni csoport fennmaradását, sőt esetenként számszerű növekedését. Biztosította másrészt azt, hogy az abban részt vevő családok földbirtokukat, vagyonukat megőrizhessék, esetleg gyarapíthassák és fenntarthassák a gazdaság folyamatos működéséhez szükséges létszámú, illetve megfelelő kor- és nemi összetételű munkaszervezetet. Biztosította végül a leszármazottak, a kapcsolatba kerülő családok összeházasodó tagjainak további életét oly módon, hogy vagyoni helyzetüket, közösségen belüli társadalmi pozíciójukat legalábbis megőrizzék, de ha lehet, még javítsák is. A párválasztás mellett még több ide tartozó stratégiai elemet említhetünk meg: a házasodás életkori időzítését az utódok számára (amit az első házasságkötők átlagos életkora jelez a külső megfigyelőnek), az ifjú pár házasodás utáni lakóhelyválasztását, valamint az esetleges szerződéses megegyezéseket és kötelezettségvállalásokat.

A fenti stratégiai célok elérése érdekében időközönként sajátos megoldásokat alkalmaztak. Gazdasági-társadalmi okokból egyes közösségek, illetőleg egyes leszármazási csoportok tudatos megfontolás alapján előszeretettel kötöttek rokonházasságokat, 415melyek segítségével a vagyont – elsősorban a legfontosabb ingatlanokat: a házat és a földet – a rokonságon belül lehetett tartani. A legtöbb esetben unokatestvéreket (ritkábban nagybácsit és unokahúgot) házasítottak össze a vagyon megtartása érdekében. A rokonházasságok tényleges aránya azonban nem volt túl magas – a 19. század utolsó harmadában kevesebb mint egy százaléka az összes házasságkötésnek –, és csökkenő tendenciát mutatott. Voltak természetesen települések, ahol a rokonházasságok aránya jóval magasabb az átlagnál (pl. Mátraderecske, Ivád, a Bodrogköz egyes falvai – Nemeskéri 1976), a közeli vérrokonok közötti házasságkötés súlya azonban itt sem igen nőtt 2–5 százalék fölé. A 19. század utolsó harmadában a statisztika által vizsgált közeli (általában III. fokú) rokonok házasságkötésének aránya országosan 6 ezrelék körül mozgott. Az adatok külön érdekessége, hogy gyakoriságuk a városokban, illetve a fejlettebb, urbánusabb dunántúli területeken valamivel magasabb, mint a falvakban, valamint az elmaradottabb régiókban (Tiszántúl, Kárpátalja, Erdély). Vagyis korántsem egyértelmű az, hogy ez a szokás elsősorban a parasztsághoz, illetve a magyar etnikumhoz kötődött-e vagy sem. Az is joggal feltételezhető, hogy a rokonházasságot mint stratégiát sokkal inkább gyakorolták a vagyonnal, előjogokkal rendelkező társadalmi rétegek, mint a vagyontalanok, akik számára e törekvés nem sok kézzelfogható eredménnyel járhatott.

Egyébként a századfordulón a házasságot kötő vérrokonok közel 94 százaléka első fokú unokatestvér volt. Főként a Dunántúlon és a Délvidéken jegyeztek fel az átlagosnál nagyobb számban ilyen eseteket. A sógorházasságok a Dunántúl és Kárpátalja kivételével (ahol kevésbé gyakoriak) viszonylag egyenletesen elterjedtek az egész ország területén, de arányuk mindenütt egy százalék alatt maradt.

Utóbbi adatok fényében más megvilágítást kap a levirátus–sororátus problémaköre is. Ebben a különleges házasságtípusban ugyanis az özvegyen maradt férfi vagy nő volt házastársa testvérével (fivérével vagy nőtesvérével, aki egyúttal saját sógora vagy sógornője) köt házasságot, s ily módon biztosítja a vagyon rokonságban maradását. Ez a honfoglalás időszakában még kétségtelenül meglévő szokás azonban a kereszténnyé vált magyarságban az egyház tilalma következtében a középkorban elenyészett, csak a zsidók körében élt tovább egészen a 19. századig (Tagányi K. 1919).

A rokonházasságokhoz hasonló „vagyontakarékos” megoldás volt az, amikor két rokonság megállapodott egymással abban, hogy „keresztbe házasodnak”, csereházasságot kötnek (Dömötör S. 1960: 115–116). Ennek során a csoportok egy-egy tagja kölcsönösen a másikból választott magának házastársat (gyakorta egyidejűleg is kötöttek házasságot). Ezzel a módszerrel el lehetett kerülni azt, hogy a hozomány vagy az örökség kiadása következtében földet és vagyont veszítsenek a szóban forgó rokonságok, illetőleg mód nyílt arra, hogy a fenti javak „cseréje” révén kedvezőbb birtokfekvést biztosítsanak maguknak. Ehhez még hozzájöhettek azok az előnyök, amelyek két rokoni csoport többszörös házasságkötés révén történő összefonódásából a mindennapi élet tevékenységeinek szervezése és véghezvitele során adódhattak.

A családi stratégiák fontos eleme volt a lakóhely megválasztása. 18. századi szórvány adataink azt mutatják, hogy e téren különböző modellek létezésével számolhatunk. Voltak olyan közösségek, ahol a fiatal házasok közel háromnegyed része vagy azonnal, vagy a házasságkötést követően néhány éven belül önálló háztartást tudott 416létrehozni (például a Szentendrei-szigeten fekvő Tótfalu). Ennek ellenpólusaként fajszi adataink alapján azt látjuk, hogy ez utóbbi helyen az 1760-as években a fiatal párok kevesebb mint 15 százaléka tudott házassága első éveiben önállósulni, többségük még hosszabb ideig a szülőknél lakik, és nem házas korához hasonlóan továbbra is irányításuk alatt él és dolgozik. Legtöbb adatunk azonban egy harmadik modellre vonatkozóan van. Eszerint a fiatal házasoknak kb. fele az, amelyik korán saját lábra tud állni (új lakásba költözik = neolokális lakóhelyválasztás), a másik fele viszont a szülői háztartás része marad. A többség az új férj szüleinek háztartásában élt (patrilokális lakóhelyválasztás), de egyes helyeken nagyobb arányú „vőül menést” (vagyis az új párnak a fiatalasszony szüleihez való költözését) is tapasztalhattuk. Bár erre vonatkozó konkrét kutatások csak igen gyéren állnak rendelkezésre, részben a szórványos leíró adatokból, részben közvetve a háztartásszerkezetre vonatkozó feldolgozások eredményeiből arra következtethetünk, hogy a 19. század folyamán – amikor a még használatba nem vett üres földterületek eltűntek és a parasztság terjeszkedése-földszerzése lehetetlenné vált, vagyis a magyar paraszti társadalom a „földszűke” szorításába került – a házasságkötés után rögvest különköltözni tudó új házaspárok aránya alighanem csökkent. Valószínűleg erre az időszakra tehető a fent említett sajátos partnerválasztási-lakóhelyválasztási stratégia, a „vőül menés” szélesebb körben történő elterjedése is, bár, mint ahogy azt Duna menti falvaink közül Pereg példája mutatja, egyes közösségekben ez már korábban is kedveltebb szokás lehetett. Rendszerint a szegényebb származású fiatalok, szolgalegények felfelé mobilitásának egyik útját jelenthette. (A másik út egy módosabb özvegyasszony feleségül vétele volt.) Alkalmazták ugyanakkor azokban a családokban is, ahol több fiú nőtt fel, és egyforma mértékű földdel való ellátásuk komolyabb birtokaprózódás nélkül nem lett volna lehetséges. Nem egy esetben ilyenkor a legidősebb fiút vőként próbálták meg elindítani életpályáján. Más célból ugyan, de előfordul ez a „megoldás” az egyetlen lánnyal rendelkező egykés családokban is. Itt a gazdaság folyamatosságát próbálták biztosítani vőfogadással, vagyis tulajdonképpen a férfi örökös és egyúttal a hiányzó fiatal férfi munkaerő „beszerzésével”.

A partner kiválasztásánál a legfontosabb motívumok az alábbiak voltak: a rokoni csoport stratégiai törekvéseinek megfelelő származás, azonos vagy megfelelőnek ítélt vagyoni helyzet, a közösség és a család endogámiára vonatkozó szabályainak betartása (lokalitásbeli, felekezeti, etnikai, társadalmi azonosság vagy megfelelés), a jelölt családjának és személyének hírneve, morális elfogadhatósága, végül a jelölt munkaképessége és esztétikai megjelenése. A jó házasságkötés nemcsak vagyont, de rangot is eredményezhetett – a nemes származású feleség például részleges szabadságot hozhatott a jobbágy állapotú férj számára (Holub J. 1980). Ráadásul a személyi emelkedésen túlmenően egy kiterjedt, egymást segítő rokoni hálóba is bekapcsolhatta a szerencsésen házasodót. Mindezek általános formában normaként fogalmazódtak meg a helyi közösségben, nem egy-két személy vagy család individuális döntései voltak. Maguk a fiatalok is elfogadták e szabályokat, és félig-meddig automatikusan figyelembe vették kapcsolataik kialakítása során. Persze a felsoroltak fontossági sorrendjében korszakonként, társadalmi rétegenként, illetve közösségenként lehettek bizonyos eltérések. Nyilvánvaló, hogy a vagyoni szempontok kevésbé játszhattak szerepet a föld nélküli, vagyontalan családok gyermekei életében, viszont annál nagyobb 417jelentőséget kellett tulajdonítaniuk a jó munkavégző képességnek (a fizikai erőnek, ügyességnek és szorgalomnak). Ugyanígy a szempontok és tulajdonságok más fontossági sorrendje jellemezte az özvegyek újraházasodását, avagy a fiatalok első házasságkötését. Alapvető változások észlelhetők természetesen a különböző korszakokban is. Varga Gyula (1978) megjegyzi például, hogy a 18. században az egyház által sugalmazott tényezőknek (az azonos felekezetnek és a „tiszta”, „jó hírű” családnak) még a vagyonnál is nagyobb szerepe lehetett. Ezzel szemben a 19. századra vonatkozóan szinten minden szerző az anyagiak (a vagyon, a föld mint választási szempont) fontosságát hangsúlyozza. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a társadalmi presztízsnek nincs többé szerepe. (Utóbbinak esetenként még a vagyonnál is fontosabb szerepére az 1960–1970-es évekre vonatkozóan egy sor példát hoz Pápay Zs. 1989).

24. ábra. 20–29 éves újházas férfiak lakóhelye Pest vármegyében a 18. század közepén

Természetesen a fenti partnerválasztási szempontok felsorolásával nem kívánjuk tagadni azt, hogy a szerelem is szerepet játszhatott a partnerválasztásban. Létezésére alighanem elegendő a szerelmi folklór gazdag hagyatékára utalnunk. Mindössze azt kívántuk megmutatni, hogy ez csak egy, és talán nem is a legelső motívum volt a hagyományos társadalom párválasztási stratégiájában. (Az érzelmek háttérbe szorulására vonatkozóan ugyancsak gazdag folklór érvrendszerre hivatkozhatnánk.)

Bár a partnerválasztás szempontrendszere bonyolultnak, nehezen követhetőnek tűnik, az idők során azért némi egyszerűsödés játszódott le benne. A 19. század utolsó 418harmadában kibontakozó urbanizálódás és iparosodás sok tekintetben ténylegesen felszabadította a fiatalokat az öregek gyámkodása alól, az intézmények pedig az egyház kivételével elvesztették jogaikat és hatalmukat a házasságkötési döntésekben. Azok számára tehát, akik vállalták az idősebb generációk normarendszerével való szembefordulást, a párválasztásban a korábbinál sokkal szabadabb, jóval szélesebb körű döntési lehetőség jött létre. Nem függtek többé kizárólagosan az örökségtől és a családi gazdaságtól mint a létfenntartás egyedüli lehetőségétől, hanem fokozatosan egyre inkább módjukban állt lakóhelyet és foglalkozást választani/változtatni. Mindez eléggé lecsökkentette a házasságkötési-családalapítási döntésekbe bevonandók körét és a fiatal pár elhatározásával kapcsolatos esetleges ellenvélemények súlyát, vagyis megnövelte az érzelmi szempontok párválasztásban játszott szerepének lehetőségét.

12. térkép. A Baranya megyei református magyarság házasodási körzetei
1 = körzeten belüli házasodás, 2 = körzetek közötti házasodás

A megfelelő partner megtalálásának megkönnyítésére a hagyományos társadalom igyekezett kizárni azokat, akik nagy valószínűséggel egy vagy több elvárásnak már eleve nem tudtak megfelelni. Erre a célra alakították ki a különböző típusú endogámiák szokásrendszerét. Maga a fogalom meghatározott körön belül maradást 419jelent. A házasodás kapcsán kétféle értelemben használatos – beszélhetünk térbeli és társadalmi értelemben vett endogám házasságkötésről. A térbeli endogámia jelentheti azt, hogy partnerválasztás egy meghatározott településrészen (alvégen, felvégen stb.) belül történik meg, de jelenthet egy településen, egy szűkebb településegyüttesen, falucsoporton vagy egy néprajzi tájon, régión belül maradást is. A szélesebb értelemben vett társadalmi endogámián belül megkülönböztetünk felekezeti, etnikai, társadalmi rétegbeli vagy foglalkozási csoportbeli azonosságra törekvést (pl. a katolikusok, kisnemesek, pásztorok leszármazottainak egymás között történő házasodását). Az endogámia elsősorban a kulturális azonosságot őrizte meg, s ily módon könnyebbé tette az érintettek kommunikációját, együttélését, ugyanakkor hozzájárult a túléléshez szükséges ismeretek, tapasztalatok, munkafogások zavartalan megőrzéséhez és problémamentes továbbörökítéséhez. Az endogámia nem egyedi, illetve családi stratégia, hanem rendszerint egy kisebb-nagyobb népességcsoport tudatos törekvése, de bizonyos körülmények elősegíthették, mások hátráltathatták kifejlődésének mértékét. Elősegítette, ha a szóban forgó település lakossága viszonylag nagyobb volt. Túl kis településen ugyanis megtörténhetett az, hogy egy-egy évben esetleg nem volt elegendő nőtlen vagy hajadon családi állapotú, életkorban és egyéb tulajdonságaiban is megfelelő partner, tehát a házasodni akaró fiataloknak az esetleges endogámiára vonatkozó szokások-normák ellenére is másutt kellett megfelelő menyasszony vagy vőlegény után nézniük. Aprófalvas vidékeken rendszerint nem is egy település, hanem a falvak egy csoportjának endogámiájáról beszélhetünk. Ezt a körzeti endogámiát elősegíthette a települések egymástól való kis távolsága, és ezzel többé-kevésbé szoros összefüggésben a gyakori kapcsolatba lépés egy adott körbe (egy gazdasági kapcsolatrendszerbe, közös uradalmi szervezetbe vagy azonos egyházközségbe) tartozó többi közösséggel. Az endogámia csökkenése irányába hatott ugyanakkor a hagyományos kultúra bomlása, mely az identitás csorbítatlan megőrzésére, az azonos csoportban, azonos hagyományvilágban maradásra vonatkozó igényt gyengítette. Ugyancsak kevésbé voltak érdekeltek a földrajzi értelemben vett (lokálisan) endogám viselkedésben egyes társadalmi csoportok: az újraházasodók, a föld nélküliek, illetve azok a speciális rétegek, amelyek inkább a foglalkozási és társadalmi csoportendogámiára törekvést helyezték előtérbe az egy-egy területhez való kötődéssel szemben (Bakó F. 1987; Örsi J. 1983; 1989). Utóbbiak közé sorolhatjuk egyrészt a nemeseket és egyéb kiváltságolt rétegeket (redemptusok, cívisek stb.), másrészt a pásztorokat és a kézműveseket, ahol a foglalkozáshoz, társadalmi státushoz kötődés többnyire sokkal erősebb volt, mint az egy földrajzi helyhez, egy helyi közösséghez való ragaszkodás. Az említett rétegek és csoportok ugyanis egyrészt munkafogásaikat, ismereteiket, életmódmintáikat, másrészt társadalmi kapcsolatrendszerüket elsősorban a családon, rokonságon és a hasonló státusúak-foglalkozásúak csoportján belül örökítették tovább, a környező lokális közösség abban alárendelt szerepet játszott, mivel tagjai nagyobbrészt társadalmilag más csoportokba tartoztak. A nemesség és a speciális foglalkozási rétegek esetében az egyén feletti ellenőrzés gyakorlásában a családnak, a rokonságnak, a szóban forgó társadalmi csoportnak, illetve az abba tartozókat tömörítő valamilyen korporatív szervezetnek (céhnek, nemesi széknek stb.) tehát sokkal nagyobb szerepe volt, mint a helyi közösségnek. 420Ugyanígy sajátos helyzetet foglaltak el a felekezeti és etnikai csoportok is, mivel esetükben az azonos csoporthoz tartozás fontossága szintén megelőzte a lokális endogámiáét. Utóbbiak, amennyiben az adott nemzetiség vagy felekezet területi megoszlása egyenetlen, illetve másokkal kevert volt, nem általában a legközelebbi településekhez, hanem a legközelebbi azonos kultúrájú-vallású-etnikumú közösségek lakóihoz kötődtek házasodási mozgalmukban.

Számszerűen nehéz megállapítanunk az endogámia mértékét, illetve annak változását. Bár nagy mennyiségű helyi vizsgálattal rendelkezünk és Örsi Julianna a vonatkozó kutatások összefoglalását is megkísérelte (Örsi J. 1983), ma még nem tudunk egyértelmű és világos képet alkotni. Tamásy József 1960-as évekre vonatkozó adatai a lokális endogámia mértékét Budapestre nézve 83, a városokra 68, a falvakra vonatkozóan pedig 51 százalékban határozták meg (Tamásy J. 1969). Utóbbi szerző kutatásaiból tehát egyértelműen megállapítható az, hogy minél nagyobb egy település, annál nagyobb az endogámia lehetősége és tényleges mértéke, függetlenül attól, hogy faluról vagy városról van-e szó. (Kérdés persze, hogy például a kétmilliós lakosságú Budapest esetében mennyire van értelme egyáltalán endogámiáról beszélni.) A másik tendencia, ami Tamásy eredményeiből kirajzolódott, az a területi/lokális endogámia folyamatos csökkenése a 20. század közepén. Adataink alapján azt mondhatjuk, hogy országos méretekben két trend észlelhető: a 18. század folyamán a helyi közösségek nagyobb része kevésbé zárt a házasságkötés szempontjából, mégpedig minden valószínűség szerint az ország újratelepülését kísérő, átmenetileg megnövekedett vándormozgalmak miatt. Ezt követően a 19. században sok helyütt megfigyelhető egy bezárkózási (vagy inkább visszazárkózási?) folyamat, amit a 20. században ismét egy, most már úgy tűnik, hogy megállíthatatlan nyitás, egy folytonosan növekvő exogámiahullám kísér.

A társadalmi endogámia trendje minden valószínűség szerint hasonlóan alakult, bár jelenleg a területihez hasonlóan csak hipotetikus megállapításokat tehetünk róla. A szociológusok megfigyelései szerint a második világháború után Magyarország társadalma sok tekintetben nyitottabb lett, az egyes társadalmi-foglalkozási rétegek közötti közlekedés – jelen esetben az összeházasodás – lehetőségei bizonyos mértékig megnőttek (Andorka R.–Harcsa I.–Kulcsár R. 1975). A századfordulón azonban – és minden valószínűség szerint ez érvényes a 19. század első felére és a 18. századra vonatkozóan is – a magyar társadalom még meglehetősen zárt. Az 1897. évi adatok szerint például a lakosság kétharmadát kitevő „őstermelő” népesség esetében mind a vőlegény, mind a menyasszony kb. 85 százalékban a foglalkozási csoporton belülről származott, és a sokkal nyitottabbnak számító kereskedő-iparosok egymással összefonódó házasodási köre is 60 százalékos foglalkozási/társadalmi endogámiát mutatott (Népmozgalom 1897).

Az egyetlen társadalmi endogámiatípus, melyet nagy vonalakban hosszabb távon is mérni tudunk, az a felekezeti endogámia. A rendelkezésre álló adatok szerint vidéken, a falvakban a 19. század közepén még majdnem teljes a zártság, a különböző felekezetűek összeházasodása – az egykorú statisztikai szóhasználat szerint a „vegyes házasságok” aránya – minimális, a három százalékot sem érte el. Mindössze Budapesten (és valószínűleg néhány más nagyobb, urbánusabb városban) figyelhető meg a különböző vallást követők nagyobb mértékű összeházasodása, de a század 422közepén még valószínűleg e helyeken sem haladta meg a 10 százalékot. A századforduló környékére a felekezeti endogámia mértéke jóval kisebb lett a keresztény egyházak között – Budapesten a házasságok több mint harmada, vidéken ötöde már vegyes –, de a zsidóság, illetve a keresztény felekezetek közötti elzárkózás a statisztikai adatok tanúbizonysága szerint egészen a 20. század közepéig lényegében fennmaradt.

42113. térkép. Házasodási körzetek a Börzsöny északi előterében
1 = Kemence és Tésa, 2 = Bernece és Baráti, 3 = Drégely és Palánk, 4 = Hont, 5 = Ipolyvece, 6 = Ipolyhidvég körzete, 7 = Nincs összeházasodás

Az etnikai endogámia aránya még a felekezetek közötti elzárkózásnál is sokkal magasabb volt. A különböző anyanyelvű, úgynevezett etnikai vegyes házasságok aránya a századfordulón még nem érte el az 5 százalékot sem, vagyis az eltérő nyelv és eltérő kultúra egészen a 20. századig valójában falat vont az egyes nemzetiségi csoportok közé (Népmozgalom 1897). Ténylegesen a magyarországi etnikai csoportok közül csak a németek és a horvátok esetében észlelhető bizonyos hajlandóság a más nyelvű-kultúrájú csoportokkal való összeházasodásra, a nyelvi-felekezeti endogámia azonban még e „nyitottabb” csoportokban is 90 százalék körüli értéket mutatott. Az etnikai endogámia fellazulása ezen túlmenően elsősorban városi jelenségnek mondható, a falvak különböző kultúrájú, felekezetű és nyelvű etnokulturális csoportjai a 19. század végén – legalábbis a házassági kapcsolatok tekintetében – egyelőre még majdnem teljes elkülönültségben éltek (a különböző etnikumokhoz tartozók összeházasodásának aránya nem érte el a 4 százalékot sem a vidéki népességben).

Két kérdésről érdemes még szót ejtenünk, mielőtt a házasodás demográfiai kérdéseire rátérnénk: a házasságkötést megelőző félig-meddig formális intézményekre (jegyesség, illetve egyes közösségekben a próbaházasság) és a házasodást mint aktust megelőző, illetve kísérő szerződések szokásaira.

A házasságkötést már a középkorban is rövidebb-hosszabb idejű jegyesség előzte meg. Korai leírásaink azonban inkább a tehetősebb nemesség körében divatozó szokásokról vannak, a parasztság ezzel kapcsolatos gyakorlata jószerivel csak a 19. század elejétől dokumentálható először szokásleírások, majd a 19. század végétől az előbbinél lényegesen szakszerűbb megfigyelések segítségével (Tárkány Szücs E. 1981: 319–342; Bakó F. 1987). A jegyesség a házasságkötési szokásrendszer egyik legfontosabb eleme, egyesek szerint magánál a lakodalomnál is fontosabb volt. Kölcsönös, a házasságkötésre irányuló kötelezettségvállalást jelentett. A közvélemény szemében a jegyespár rendszerint már egymáshoz tartozónak, rokonnak számított. Sok helyütt együtt járt az eljegyzés az elhálással is, s ettől kezdve a párok esetenként társadalmilag elfogadottan rendszeres szexuális kapcsolatot folytathattak egymással. A jegyességet a korábbi évszázadokban nagyon komolyan vették, és csak alapos okkal lehetett úgy felbontani, hogy ne járjon jogi-társadalmi hátrányokkal a bontást kezdeményezőre. A római katolikus kánonjog, illetőleg az evangélikus egyház például megkövetelte a jegyesség után a házasság megkötését, illetőleg büntette annak elmaradását. II. József uralkodásától kezdve azonban a házasodási kényszer ereje enyhült. A jogszokások többnyire csak terhesség esetében várták el minden körülmények között a házasságkötést (Tárkány Szücs E. 1981: 344–345). A szokásrendszer változása a 19. század közepétől már inkább csak a külsőségekben mutatkozott meg. Ennek legszembetűnőbb példája a korábban csupán a nemesség és a városi polgárság által gyakorolt gyűrűváltás és jegygyűrűhordás fokozatos elterjedése a 423parasztság körében. E szokás általánossá válása azonban csak az I. világháború után következett be.

25. ábra. A házasságkötés napja Kunszentmártonban (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) a 18–19. században

Lényegesen ritkább a tényleges házasságkötést megelőző úgynevezett próbaházasságra vonatkozó adatunk. A fennmaradt híradások elsősorban német, illetve – egyes vidékeken – szlovák szokásként ismerik. A magyar nyelvterületen főként a Felvidékkel, illetve a német és szlovák etnikummal szomszédos tájakon (Kisalföld, palócok, matyók), valamint a gyímesi csángók között kutatók leírásai említik (Fél E. 1941b; Gunda B. 1949; Antal I. 1983). A szerzők többsége azzal indokolja e szokás szélesebb körű elterjedésének hiányát, hogy a Magyarországon általánosnak mondható korai házasságkötés miatt a rendszeres nemi élet iránti kielégítetlen vágynak nem kellett a fiatalokat arra késztetni, hogy próbaházasság típusú szokásokat alakítsanak ki. Ténylegesen azonban a magyar nyelvterület számos helyén megtalálható „szeretőtartás”, „falubajárás”, „guzsalyozás” az udvarlás és a próbaházasság közötti átmeneti kapcsolattípussá vált – gyakorta együttélés nélkül, a társadalom által elfogadott, rövidebb-hosszabb ideig tartó házasság előtti szexuális viszonyként működött (Tárkány Szücs E. 1981: 266–268, 316–318). Közvetett módon ezt támasztják alá a törvénytelen születésekre vonatkozó 19. századi hivatalos statisztikai adatok is. Nemzetközi összehasonlításban Magyarország ugyanis a német nyelvterülethez tartozó államokkal és Skandináviával együtt Európa élmezőnyéhez tartozott a nem házas termékenység mértéke tekintetében a századforduló körül. Minden 13–14. gyermek házasságon kívül született. Különösen az ország két régiója: Erdély magyar lakta részei (elsősorban a székelyföldi megyék), valamint Bihar–Arad–Temes–Torontál–Krassó 424vegyes nemzetiségi összetételű területe volt az, ahol az országos átlagot jóval meghaladó a törvénytelen születések száma és aránya. Az adatok alapján az is kivehető, hogy korábban a nyugati határszél mellett (ahol a próbaházasság hagyományát is leírták), valamint a nagyobb városokban – főként Budapesten – hasonlóképpen az átlagot meghaladó szinten állt a törvénytelen születések aránya (Ájus F.–Henye I. 1992).

A házasságon kívüli termékenységre vonatkozó statisztikai adatokból három következtetés vonható le:

a) a törvénytelen születések mögött az udvarlási szokások sajátos regionális mintája állt, amely egyes helyeken engedélyezte vagy legalábbis eltűrte a házasság előtti szexuális kapcsolatot;

b) ha kiszűrjük az életkor és a családi állapot szerinti összetétel zavaró hatását, akkor megállapítható, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem a városok voltak a törvénytelen születések és a konzervatív polgári szemlélet szerinti fiatalok közötti „erkölcstelenség” fő színterei. Azonos kor és családi állapot szerinti összetétel szerint, vagyis egyenlő számú fiatal hajadon lány esetében a törvénytelen születések aránya csak Budapesten volt magasabb, egyébként a falvak és a városok arányai nem tértek el lényegesen egymástól. Ez utóbbi tény, ti. a budapesti igen magas, az összesnek kb. 30 százalékát kitevő törvénytelen születési arány elsősorban azzal indokolható, hogy a napszámosnők, illetve a faluról származó cselédlányok száma és aránya (vagyis azé a két rétegé, amely az átlagot messze meghaladó mértékben részesedett a törvénytelen születésekben) a fővárosban jóval felülmúlta a vidéki városokbeli arányokat, nem is beszélve a falvakról, ahol e társadalmi rétegek, ha egyáltalán megtalálhatóak voltak, a helyi közösség szoros erkölcsi kontrollja alatt éltek;

c) a szexuális kérdésekkel kapcsolatos paraszti szokásrendszer vizsgálata még igen sok tennivalót kíván, az udvarlásra jelenleg rendelkezésünkre álló vonatkozó adatok még nem elégségesek ahhoz, hogy elegendő pontossággal és elegendő mélységben megrajzolhassuk a házasságkötés előtti szexuális kapcsolatok, a „próbaházasság”, illetve általában a két nem kapcsolatát a jegyesség időszaka alatt. Vajda Máriának (1988) a parasztság szerelmi életére és szexualitására, Kapros Mártának (1984) a leányanyákra vonatkozó kutatási eredményei viszont csak aláhúzzák a fentebb elmondottakat, rámutatva arra, hogy a hagyományos paraszti erkölcsi felfogás nem volt minden tekintetben azonos a valláserkölcs, illetve a 19. századi konzervatív polgári illemtan előírásaival.

Ha a törvénytelen születések arányának időbeli alakulását nézzük, akkor abból az látható, hogy a 19. század közepétől a századfordulóig növekedési trend, majd azt követően egészen az 1960-as évekig csökkenő irányzat érvényesült. A növekedés kezdetben összhangban állt a házasodási élet későbbre tolódásával. A korabeli szerzők mindezt általános erkölcsi romlásként élték meg és némi egyoldalúsággal főként a kötelező katonai szolgálat bevezetésével, illetve az ezt kísérő hatósági házasságkötési korlátozásokkal hozták összefüggésbe (Szeremlei S. 1909). Ténylegesen azonban inkább arról van szó, hogy a korábbi korszakok paráznaságot drasztikusan büntető eljárásával szemben (Imreh I. 1983: 113–115; Hajdú L. 1985: 291–316) a 19. század második felében a társadalom és a joggyakorlat egyaránt elnézőbbé vált a házasságkötés előtti, illetve a házasságon kívüli szexuális kapcsolatok megítélésében (Jávor K. 4261971). Az engedékenyebb megítélés ellenére azonban a századfordulótól a 20. század közepéig az átlagos házasságkötési kor enyhe emelkedésével párhuzamosan esett a törvénytelen születések száma. Ez valószínűleg nem annyira a szexuális magatartás változásával, mint inkább a fogamzásgátlás fokozatos elterjedésével magyarázható. Az 1960-as évektől azonban a két jelenség kapcsolata elhalványult. A nem házas termékenység 1960-as évek óta látható újabb, egyre erőteljesebb növekedése már a hagyományos közösségek összetartó és ellenőrző szerepének háttérbe szorulásával, illetve megszűnésével áll kapcsolatban, ami a házasságon kívül született gyermekek számának rohamos emelkedését eredményezte. Hogy mindez nem vezetett az utolsó évtizedekben még a mérhető statisztikai adatoknál is nagyobb arányú törvénytelen születéshez, az csak a művi abortusz-engedélyezés liberalizálásának és a modern fogamzásgátlási módszerek ezzel párhuzamos elterjedésének köszönhető.

42526. ábra. A házasságkötések napjainak változása Bélapátfalván (Borsod vm.) az utóbbi három évszázadban

Ami a házasságon kívüli együttélők, az úgynevezett „vadházasok” számát és arányát illeti, itt nem tudunk a törvénytelen születések alakulásához hasonló világos fejlődési vonalat megrajzolni. Egyes becslések szerint a 19. század végén a falusi lakosság 8–10 ezreléke élt „vadházasságban”.

A házassági szerződések kapcsán két közkeletű félreértést érdemes eloszlatnunk. Az egyik a hitbér (móring) fogalmát összemossa a tényleges házassági szerződéssel, a másik pedig csak az írásban történt szerződést tekinti valóságos szerződésnek. Ami az utóbbit illeti, köztudott, hogy a szóbeliségben élés egyáltalán nem akadálya szabályozott és gazdag jogszokásrendszer és joggyakorlat létezésének (Fügedi E. 1981). A századfordulóra vonatkozó néprajzi leírások – főleg a Dunántúl vonatkozásában – hasonlóképpen többször említést tesznek arról, hogy a hozomány, illetve a móring kérdésében a házasfelek, illetőleg szüleik szóban nyilvánosan egyeztek meg egymással (Tárkány Szücs E. 1981).

A tényleges házassági szerződések kötésének szélesebb körű gyakorlata azonban kielégítő módon egyelőre nem támasztható alá. Ami adatunk van rá, az vagy az arisztokráciára vonatkozik (Radvánszky B. 1986: 145), vagy elsősorban a nem magyar etnikumok köréből származik, illetve a német szokásjoggyakorlat – elsősorban a Dunántúlon, illetve egyes mezővárosokban történő – elterjedésére vezethető vissza (Tárkány Szücs E. 1981; Szilágyi Miklós 1992a). A szóban megkötött szerződések, egyezkedések többnyire csak a hozománnyal foglalkoztak, általában nem tárgyalták a házassági vagyonjog, a haszonélvezetek, öröklés ténylegesen szerződést kívánó és hosszabb távra vonatkozó kérdéseit.

A hitbér (móring) tulajdonképpen a nő vételárából kialakult díj, a középkortól a férjhez ment nő szüzessége elvesztésének, házassági kötelezettsége teljesítésének díját jelentette, mely megözvegyülése esetén járt számára. A 18. századtól számos írásos adatunk, szerződésünk van erre vonatkozóan. Az eddig feltárt ránk maradt magyar móringlevelek túlnyomó többsége azonban az ország legfejlettebb tájának számító Dunántúlról, illetőleg a több-kevesebb önállósággal rendelkező alföldi mezővárosokból származik (Tárkány Szücs E. 1981; Mándoki L. 1987). A két terület egyúttal két, egymástól némileg különböző típust is jelentett. A dunántúli móringlevelek, melyek főleg ingóságokról és pénzről rendelkeztek, a jegyajándékot helyettesítették és rendszerint mindkét félre vonatkoztak. Hatályuk gyakorta időhöz kötött, és rendszerint csak gyermektelen házasságok esetében léptek életbe. Ezzel 427szemben a hitbér alföldi típusa a házasságkötési szándék anyagi megerősítését szolgálta, rendszerint idősebb, újraházasodó férfiak kötelezettségvállalását mondta ki fiatal feleségük irányában, és tartalmilag igen gyakran ingatlan javakra is kiterjedt. Vagyis a dunántúli típus mindkét nemre vonatkozó, német hatást mutató olyan szerződés, mely a hátramaradó özvegy házastárs érdekeit védte a rokonság (illetve a 19. század közepéig a magtalanul elhalt jobbágyparaszt esetében a földesúr) örökösödési szándékával és jogával szemben, s ilyen értelemben már a házassági szerződés felé mutató átmenetnek is tekinthető. Ezzel szemben az alföldi móringlevelek inkább a szüzesség „díját” jelentették, lényegében a régi szokásjog némileg átalakult formában történő tovább élését mutatták (Tárkány Szücs E. 1981: 857–866).

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me