KÖTÉNY
KÖTÉNY
A kötényről szólva először talán a különféle parasztviseletek ünnepi kötényei és a 16–17. század nagyasszonyainak drága, hímzett előkötői – mint e parasztkötények előképei – jutnak eszünkbe. Pedig éppen a kötényt mint a társadalom felsőbb köreibe a parasztságtól „felemelkedő” öltözetelemet tartja számon a szakirodalom, szemben az úri osztálytól „leszálló” más kultúrjavakkal (Gáborján A. 1991a). A kötényt ugyanis eredendően azok viselték, akik valamilyen piszkos munkát végeztek, így a kovácsok, kádárok, vargák. Kötényüket többnyire bőrből szabták. A bányászok, tímárok védőruhaként gyapjastul kötötték maguk elé a báránybőr kötényeket, ők nemcsak ruhájukat, testi épségüket is védték vele. A mosható vászonkötényeket – a liszt vagy por miatt fehéren hagyva – pl. a kőművesek, szakácsok, molnárok használták, indigóval kékre festve a hentesek, mészárosok. A múlt században festetlen kendervászon kötényeket hordtak a favágók és a halászok, az utóbbiak lenolajjal is átitatták (Cunnington, Ph.–Lucas, C. 1967: 329–332). A 663hazai csizmadiák, vargák a zöld posztókötényt szerették. A mesteremberek köznapi öltözetéhez a 16. századtól szorosan hozzátartozott a melles- vagy gyakrabban a félkötény. A molnár – ha nem is őrölni indult a malomba – fehér kötényt kötött, vállára zsákot vetett, ha az utcára kiment (Nagy D. 1985: 370–371). A félkötényt – ismereteink szerint – a múlt század elejétől a földművesek is maguk elé kötötték, ha pl. az állatok körül foglalatoskodtak. S ahogy a kötény használata egyre gyakoribbá vált, a vászongatyás, néhol a nadrágos (Kapuvár, Mezőkövesd) ünnepi öltözeteknek is elmaradhatatlan tartozéka lett.
Eleinte, a 14–15. században a nyugat-európai parasztasszonyokat is csak köznapi munkák közepette, pl. juhfejés vagy vízhordás alkalmával ábrázolták kötényesen (Marly, D. 1986: 10; Scott, M. 1986: 25; Cunnington, Ph.–Lucas, C. 1967: 101). Feltehetőleg korábban is használtak az asszonyok ruhájuk védelmére – pl. sütés-főzés vagy kenyérdagasztás közben – hirtelenül derékra kapható, abrosszerű vászonkendőket, amilyeneket a sárközi asszonyok szinte napjainkig viseltek a napi munkákhoz felkészülve. A hátul derékra csomózott abroszt, ha elfenődött, naponta kétszer-háromszor is tisztára cserélték, ünnepen azonban itt is díszes, szabott kötényeket viseltek. A kötényül szolgáló abroszok sárközi, szigetszerű fennmaradását Fél Edit (1950: 19–54) délszláv befolyásnak tulajdonította.
Másutt csak a szabott kötények épültek be a női parasztöltözetekbe, ezek viszont az öltözetnek oly szerves részét alkották, hogy alattuk a nehezen kezelhető, pl. a redőzött szoknyát össze sem varrták, vagy a drága szoknyaanyagot olcsóval toldották ki, hiszen a kötelező kötény alól a szoknyának ez a része sohasem látszódott ki.
A női parasztkötények – első ismert, 14. század eleji ábrázolásai szerint – melles, de gyakrabban félkötények voltak, s közöttük derékon széles darázsolással gallérba ráncolt vagy alul hímzett csíkkal díszített is volt (Scott, M. 1986: 25; Cunnington, Ph.–Lucas, C. 1967: 200). Ezeket a hosszú, keskeny kötényeket egy szél len- vagy kendervászonból varrták. A 15–16. században a francia kötények rövidebbek lettek, a spanyol, itáliai kötények viszont hosszúak és keskenyek maradtak. Dillich (1600) magyar nemes- és parasztasszonyt ábrázoló metszetein is ilyen kötényeket látunk. Weigel 1577-ben szintén hosszú, de csíkozottan mintázott kötényben örökítette meg viseletsorozatában a magyar parasztasszonyt. Bár szinte századunkig a fehér vászonkötény volt a leggyakoribb, ezek mellett a vörös és a kék és – már az 1600-as években – a fekete kötények is megjelentek Európa-szerte (Oakes, A.–Hill, M. H. 1970: 43) és nálunk is, ahogy ezt a 17. század végi erdélyi viseletképek mutatják.
Bár a női kötényviselet a 16. századtól Európa legnagyobb részén már általánosnak tekinthető, e század második felétől élte fénykorát, amikor a legfinomabb fátyol-, selyem- és csipkekötények, fehér vagdalásos és hímzett lenkötények a királyi asszonyok gálájában is megjelentek (Linthicum, M. Ch. 1936: 175–177). Hazai előkelő hölgyeink hozományjegyzékei az egykorú keskenyebb előkötőkön a derékra kötendő gallér alatt gyöngyös darázsolást, ráncolást, a kötény alján széles hímzést említenek. A 17. század elején kezdtek feltűnni a szélesebb, jobbára selyemből varrt, három oldalról csipkével szegett előruhák. A szegéshez szükséges pántlikákat, szalagokat, csipkéket e század közepén már sok hazai boltban is megvásárolhatták. A kötény derekát ekkor még szalagöv, sálöv is keretezhette, erre vagy magára a kötény derékkötőjére fűzték fel pl. a retikül ősét, az asszonyok tarsolyát. A tarsolyt csak a 18–19. században váltották fel a kötény alatt hosszan lelógatott, így a csípő vonalát nem zavaró zsebek, amelyeket előbb a kötény 664alatt a szoknyára vagy egy alsókötényre varrtak fel. Később a zsebek a köznapló kötényre rákerülhettek, de ünnepire sohasem.
A 18. századi Európában már nagytájilag eltérő köténytípusok alakultak ki. Reneszánsz formát vitt tovább pl. az itáliai parasztviselet, a szomszédos Ausztriában az egyszínű kék vászon, a német asszonyok között a virágos, kockás, csíkos kötények voltak kedveltek, ünnepre azonban – főleg a polgárosodott és protestáns tájakon – a fekete selyemkötény volt az illendő (Oakes, A.–Hill, M. H. 1970: 73–75). Korabeli adataink alap-ján a hazai köténydivatban „nemzeti jelleget” nem sikerül felfedezni. A fehér vászonkötényeket emlegetik leggyakrabban forrásaink, de tudjuk, hogy a festők tarka és vörös kötői is használatban voltak már a 18. század közepén (Molnár J. 1943: 121), és az „asszonyköténynek való futa” végszámra állt pl. a kókai „görög” boltjában (Bur M. 1985: 261). A Heves megyei szabók rása és selyem előkötői (HML 1711–1716. Heves vm.) talán már éppúgy közasszonynak is készülhettek, mint a kecskeméti nem éppen módos asszonyoké, akiknek drága „reczés”, aranycsipkés selyem-, fátyol- és kamukakötője „övével együtt” hagyatékolás tárgyát is képezhette (Papp L. 1930: 35). És még a 18–19. század fordulóján is a „kék szőttes előruha” (Györffy I. 1929: 117) és a „ki metzet fejér elő ruha” (Schram F. 1964: 27) egyaránt használatban volt.
A 19. század elején a palóc legény „selyem ruhát”, vagyis kötényt vett ajándékba mátkájának (Szeder F. 1835: 36), és a „palóc menyecskét” hamarosan nem is lehetett másként elképzelni, mint az akkor divatos „bő selyem kötényben” (i. sz. 1857: 46), Kecskeméten viszont 12 korbácsütéssel ijesztgették azokat az elszegődő leányokat, akik „a kötőt három szélben viselni és bérükben is a képen kialkudni szoktanak” (Papp L. 1930: 43). Ugyanekkor a pest-budai utcák emberét rajzolgató Paur Max Felix (1978: 46) bő és keskeny kötényes nőalakokat egyaránt megörökített az alsóbb néposztályok köréből. Rangosabb társaik ruhatárában ugyanis éppen ekkor fosztotta meg a divat a kötényt mintegy négy évszázados fontos szerepétől, hogy a kötény ezt követően a polgárosodás fokmérőjévé váljék: a polgárosodó parasztok asszonyai utolsóként majd éppen a köténytől és a fejkendőtől válnak meg. De addig még egy jó bő évszázad alatt a parasztasszonyok öltözetében díszes ünnepi és fontos munkaruha maradt a kötény. Márcsak azért is, mert a mindig kéznél lévő széles lepel sokféle feladatnak tett eleget, amint a martosi példa mutatja: nemcsak a szennytől óvta a szoknyát, de vállra, fejre borítva alkalomadtán mantillaként védte gazdáját a széltől, az esőtől. Az anya kötényébe fogta fázó gyermekét, a gazdasszony a vihar elől kötényébe kapkodta fel a megriadt aprójószágot, oda gyűjtötte a tojást, a hullott gyümölcsöt, a konyhára szánt zöldséget, vagy ha a mezőről hazajövet valami előre nem számított terményt vagy éppen rőzsét, fát akart hazacipelni (Fél E. 1943a: 56–60).
E sokféle feladat sokáig életben tartotta a kötényt köznapló és ünnepi változatában is. Férfiak és nők számára is készítették egy szélből a keskeny surcot. Az északi megyékben szakácska volt az ilyen vászon-, klott- vagy selyemkötény neve. A múlt század elejétől kedvelt széles, bő kötényeket másfél, két, sőt öt szél vászonból összevarrva is viselték, és Kazár környékén pl. gangának nevezték. Társaik, a habos kékfestőből, fekete klottból vagy selyemből gallérba ráncolt vagy rakott, ugyancsak széles kecelék is Nógrádban, Hevesben voltak kedveltek. Míg az ünnepi vászongangák különböző módon díszesek, a kecelék szinte mindig dísztelenek voltak, legfeljebb még egy cifra szakácskát is elébük kötöttek.
665A keskeny női és férfikötényeket sokfelé még köznapi használatra is valamelyest szépítették. Ünnepre esetleg a vászon- vagy a kékítős keményítővel és tojásfehérjével kezelt kékfestő kötényeket fényesre mángorolták, ahogy a sióagárdiak tették a „kenyett” köténnyel (Varga M. 1956a: 168). A vászonsurc alját önmagából húzott rojtozás, ha selyemből volt, selyem vendégrojt vagy csipkeszegés díszíthette. A vászonkötényekbe szőtt mustra (Kerecsényi E. 1977: 5) a későbbi kötényhímzéseket is befolyásolta, geometrikus rajzuk a szőttest utánzó fűzőöltéses, vagdalásos, laposöltéses és keresztszemes hímzések mintáiban is felrémlik. Az országszerte vörös-fekete, ill. vörös-kék hímes kötények színeibe a múlt század végére a sárga és a zöld is belekeveredhetett (Gönczi F. 1910: 204; Bellosics B. 1903: 274).
Ekkor már nem is a szálszámolásos, hanem a szabad rajzú hímzések voltak a kedveltebbek. A mezőkövesdi surcokon az 1880-as években jelentek meg előbb csak „berliner-rel”, gyapjúfonallal varrva, majd az 1890-es évektől a már az osztott selyemtől fényes helyi szűcsminták. Ahogy szélesedett, gazdagodott a minta, különösen a legcifrább vőlegénysurcok egyre szélesebb, horgolt, subrikált végdíszítményt, egyre szélesebb selyemrojtot és a századfordulótól egyre több arany-, ezüst-, azaz rézcsipkét, ragyogót igényeltek. A sok színben pompázó szabad rajzú hímzések mellett már csak ritkán, pl. Tardon ragaszkodtak a régiesebb, keresztszemes hímű kötényekhez (Dajaszászyné Dietz V. 1953: 7–10; 1957: 151–156). De nemcsak a cseh gyárak flitterei, islógjai és ragyogói kellettek egyre többfelé az ünnepi kötényre, hanem a kalászos, bogyós, rózsás mintás Jaquard-szalagok is. Ha széles volt a szalag – akár a régi szalagövek utódja –, önálló derékkötőként is szerepelhetett, a keskenyebb szalagok pedig a régebbi pántlikák helyén ékeskedtek. Kalotaszegen rangjától, a rávarrt pántlikasor számától függően az „egy vagy kétrendi” pántlikás kötény alsó sarkaiba ablakot is kereteztek a pántlikával (Pap Jánossy M. 1971: 520–523). Valószínűleg ugyanezt a divatot követhették a sárköziek, akik alsó sarkaiban ugyancsak pántlikából alakított keretben pántlikából fodrozott „rúzsákkal” díszítették a selyemkötényt (Kovách A. 1907: 83). E pántlikák helyét foglalta el a Jaquard-szalag, és miután a felhasználó, pl. kalotaszegi falvakat a trianoni határok elvágták a beszerzési helyektől, az asszonyok maguk hímezték szalagra a pótolhatatlannak tartott, gyárilag szövött szalagok mintáit (Nagy J. 1957b: 22; Varga M. 1982: 36).
A 19. század közepétől egyre terjedő és a század végén virágkorát élő fehér polgári kézimunka sem volt hatástalan a paraszti ünnepi kötények hímzésére. A különféle új technikákat (madeira, richelieu) elsajátító és sokfelé „bedolgozói” rendszerben, bérben hímező parasztasszonyok a tanultakat saját ízlés szerint, saját öltözetükön is hasznosították. Így alakult ki pl. századunk elején az a Kalocsa környéki sajátos hímzésstílus is, amely a polgári hatásra immár lekerekített, ünnepi alkalmakra felkötött kis gyolcskötényeken is megjelent (K. Csilléry K. 1983).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
