TARTÁSMÓDOK
TARTÁSMÓDOK
A magyar juhtenyésztés kutatása a 19. század végén Herman Ottóval indult. Elsősorban a pásztorkodás ősi nyomait, a tájanként jellemző sajátosságokat, illetőleg a rendszertant a külterjesség (szilaj pásztorkodás, extenzív állattenyésztés) és a belterjesség (kezestartás, intenzív állattenyésztés) módozatai és fokozatai között keresték (Herman O. 1914; Ecsedi I. 1914; Madarassy L. 1912; Györffy I. 1941a; vö. még Szabadfalvi J. 1970a). Földes László 1957-ben a Kárpát-medencében folytatott juhtenyésztést – elsősorban az építmények alapján – a következő négy táji és részben történeti csoportra osztotta: 1. Havasi juhászat, 2. Kosarazó juhászat, 3. Alföldi rackatartás, 4. Merinótartás.
A tartásmódoknak az állatállomány tulajdonosai szerinti különbözőségeire 1965-ben, 709a keleti palócok juhtenyésztésének kutatása során Paládi-Kovács Attila mutatott rá, megkülönböztetve paraszti, uradalmi és pásztori juhtartást.
1. A paraszti juhtenyésztés esetében a település juhtartó gazdái egy vagy több falusi juhnyájra adják össze az állataikat. Közösen fogadtak juhászt, az irányítást a gazdatársulat választott vezetősége végezte. A falusi gazdák közös juhnyájainak legeltetését a település határában lévő legelőn biztosították tavasztól őszig. Ha a legelő a faluhoz közel volt, megesett, hogy a fejős nyájakat esténként a portára hazahajtották. A fejést reggel, este, valamint a tejfeldolgozást minden család otthon végezte. A juhnyájak a tavaszi kihajtástól az őszi beszorulásig jobbára folyamatosan a legelőn tartózkodtak, s a juhász irányítása alatt rendszerint hagyományos építményekben, szálláson éltek. Ebben az esetben a tejet a szálláson a pásztor dolgozta fel.
A Nagyalföld egyes juhtenyésztő területein, például a Hortobágy környékén, a Kiskunságban és Hódmezővásárhelyen a juhosgazdák – állataik nyári közös legeltetésének bonyolítására a település nagysága szerint – egy vagy több juhtartó gazdaságba tömörültek. A gazdatársak maguk közül tisztikart: listásgazdát, pénztárnokot, jegyzőt, helyadó-gazdát és tizedest (juhtizedes, eljáró) választottak. A gazdatársaság ügyeit a helyadó-gazda házában megrendezett gyűléseken tárgyalták meg. Ezekhez Hajdú-szoboszlón évente három-négy alkalommal bankettszerű vacsora, ún. gazdasági evés kapcsolódott (Ecsedi I. 1931; Földes L. 1962a). Hasonló juhtartó társulások ismeretesek Erdélyben a magyarságnál (K. Kovács L. 1947b; Kós K. 1947b; Földes L. 1961), illetőleg szomszéd népeinknél a Kárpátok területén (Vladutiu J. 1961; Simon-jenkó I. 1961; Kopczynska-Jaworska B. 1961). Amennyiben egy-egy nagycsaládnak (nemzetség) van egy egész nyája (például a Palócföldön), a család egy tagja vagy fogadott juhász gondjaira bízták. A juhászat irányítását azonban a nagycsalád feje látta el.
2. Uradalmi juhászat. Az uradalmak rendszerint kiterjedt legelőkkel és erdőségekkel rendelkeztek, ezeken mindenféle háziállatot, közöttük juhokat is tenyésztettek. Az uradalmakban a juhászatokat legtöbbször önálló üzemi keretek között folytatták. A juhászok, akiket jobbára Demetertől Demeterig (október 26.) fogadták, uradalmi cselédek voltak. A számadó (bacsó), aki csak kellő szakismerettel és vagyonnal rendelkező idősebb juhász lehetett, bojtárjait maga fogadta. Az uradalmi juhászatok voltak a nyugati tájfajták és az újabb tenyésztési eljárások meghonosítói. Az állatokat éjszakára, rendszerint télen-nyáron hodályokban helyezték el.
Az uradalmak területén egy jellegzetes juhtartás is előfordult. Ha felesleges legelőterületük volt, legelőjoggal, tehát legelőterülettel nem rendelkező juhtartó gazdákat fogadtak 2–3 évre részes- vagy felesjuhászoknak. A nyájjal rendelkező juhásznak és családjának lakást és kommenciót, a nyájnak legelőt, téli takarmányt és istállót biztosítottak. Ennek fejében a szerződött idő alatt minden haszon (gyapjú, esetleg tejhaszon is) közös volt, illetőleg a szerződés lejártakor a teljes állatállományt megfelezték (Szabadfalvi J. 1970a).
3. Magatarti juhtenyésztés. A történeti források már a 16. századtól említenek föld nélküli, csupán állattenyésztésből élő jobbágyokat. Borsod megyének körülbelül 1%-a, Hevesnek pedig már 3,2%-a tartozott e csoporthoz (N. Kiss I. 1960: 266, 352). Szabolcs vármegyében ugyancsak nagyon sok juhtartó őrizte saját nyáját (Balogh I. 1959b). Az úgynevezett magatarti juhtartásnak a 20. században is Szabolcs megye volt 711az igazi hazája. Ezek a juhászgazdák rendszerint a vállalkozó szellemű, föld nélküli vagy a kevés földű népességből kerültek ki, akik családjukat nem tudták a földből eltartani, s valamiképpen szerettek volna többre jutni. Juhászatból szerzett jövedelmüket rendszerint földvásárlásra fordították és évek múltán sokan felhagytak a juhászattal. Az induláskor szereztek néhány tucat juhot és fogadtak hozzá ismerőseiktől annyit, hogy legalább százat kiadjon. Egy tehetősebb magatarti juhásznak már akár 200–300 saját juha is volt. Mint földdel nem rendelkező parasztgazdáknak legelőjoguk, legelőterületük nem volt, következésképpen falkájukat vagy lopva legeltették, például utak mentén, gyakran vásárra hajtás ürügyén, illetőleg akár 100–200 km távolságra is, a tavaszi kihajtástól állatállományuk számának megfelelő nagyságú legelőt béreltek. A Szabolcs megyei juhosgazdák (magatarti juhászok) a trianoni határok megvonásáig a szélrózsa minden irányába eljártak legelőkre. Nemcsak a szomszédos megyékben béreltek nyári legelőket, olykor Pest, sőt Fejér megyébe is eljutottak. Őszi, téli legelőkre is vándoroltak. Betakarított káposztás és kukoricás földekre még a Sajó völgyébe is elhajtották a nyájaikat.
71024. térkép. A kéki juhászok jelentősebb nyaraltatóhelyei
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
