Fazekas Mihály: Egy gerlice keserve | Verstár - ötven költő összes verse

Full text search

Egy gerlice keserve

Búval élek,
Bús a lélek

Éjjel-nappal bennem.

Óh egek! bár
Meghalnék már!

De mit van mit tennem?

Ha ti is kővé váltatok,

Fohászkodást nem hallatok,

Hová kell hát lennem?

A siralom
Én italom,

A csuklás ételem,

Szemem közt űl,
Együtt repűl

A kesergés velem,

Álom helyett bú veszteget,

Magát a levegőeget

Nyögések közt nyelem.

Ez ágon űlt,
Kinél nem szűlt

Szebbet a természet,

Egy átkozott
Rácélozott,

Pattant, - elenyészett

A legártatlanabb pára,

Hogy haldoklott, utoljára

Sohajtva rám nézett.

Bóldog vóltam,
Míg csókoltam,

S csókját szedegettem,

A szomorú
S epesztő bú

Sullyát nem érzettem;

De minden gyönyörűségem,

Bóldogságom, reménységem

Benne elvesztettem.

A kegyetlen
Ily véletlen

Halálát nevette,

Elragadta,
S azt sem hagyta,

Hogy sírjak mellette.

Ha társammal ily rútúl bánt,

Az álnok, engem miért szánt?

Lelőni mellette?

Árnyékos fák!
A zöld ruhák

Rólatok levesznek,

Szép ligetek!
Belőletek

Hótengerek lesznek,

De a tavaszi melegek,

És az engedelmes egek

Újra zöldellőkké tesznek:

De engemet
Úgy bétemet

Örökre bús telem,

Hogy nyílását,
Tágúlását

Már nem is képzelem,

Víg napomnak felkelését,

Tavaszomnak derülését

Csak hóltomkor lelem.

Múlt örömök!
Akkor jövök

Majd össze veletek,

Ha a halál
Reám talál,

S páromhoz mehetek;

Hogy hát ölébe juthassak,

Szájára csókot rakhassak,

Óh búk! búk! öljetek!

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me