Borbándi Gyula (1919–)

Full text search

Borbándi Gyula (1919–)
Borbándi Gyula az ötvenes évek elejétől vett részt a Látóhatár munkájában, az 1958-tól megjelenő Új Látóhatárnak felelős szerkesztője. Nagyrészt az ő szerkesztői munkájának köszönhető, hogy a folyóirat a nyugati magyar irodalom legszínvonalasabb és legszélesebb látókörű lapjává fejlődött. Szellemi központtá, mely sokoldalúságával és programba vett elvi megértésével a nézetkülönbségeket a szellemi vonalvezetés sértetlenül hagyásával juttatta szóhoz. A Der ungarische Populismus (Mainz 1976) című monográfiájában a népi mozgalom történetét foglalja össze. Részletesen elemzi, hogy a két világháború közötti társadalmi-politikai életben hogyan érlelődtek meg az agrárreformok feltételei, s a reformküzdelmek során mint szerveződött többé-kevésbé egységes táborrá a népi írók mozgalma. Elemzi a nagy hatású szociográfiákat, s azokat a haladó szervezeteket, időleges tömörüléseket, melyek kereteiben a népi írók képviselői kapcsolatot kerestek a baloldali pártokkal. Ismerteti azokat az ideológiai vitákat, amelyek gátolták a teljes egység létrejöttét. Könyvének külön fejezete foglalkozik a Nemzeti Parasztpárt megalakulásával, s meggyőző érvekkel szemlélteti, hogyan vált ennek politikai programja a népi írók elképzeléseinek és reformterveinek összefoglalásává.
A második világháborút követő évek legfontosabb politikai törekvéseit is a parasztpárt ekkori történetének szemszögéből elemzi. Feltárja azokat az okokat, melyek végérvényesen megosztották a népi írók mozgalmát. Részletes képet ad azokról az írókról, akik idehaza részt vettek a politikai 391életben, s a stabilizáció, majd a népi demokratikus fejlődés munkásaivá váltak, s nyomon követi azoknak útját is, akik az emigrációt választották.
Borbándi Gyula objektivitásra törekvő összefoglaló műve a népi írók mozgalmának és általában a magyar népi mozgalomnak egyik első, mélyreható elemzése. Erénye, hogy gazdag anyagra támaszkodik, s személyes emlékeit is beledolgozza könyvébe. Részben ez utóbbi tény magyarázza alkotásának kisebb-nagyobb elfogultságait is.
Molnár József (1918–) a negyvenes évek végén hagyta el az országot, a Nemzeti Parasztpárt vezetőségének volt a tagja, a müncheni Aurora Kiadó vezetője, az Új Látóhatár kiadója, irodalomszervező és tanulmányíró. A századelő parasztmozgalmával foglalkozott, több tanulmányt tett közzé Misztótfalusi Kis Miklósról.
Bátor kísérletező kedv, a világirodalom különféle törekvései iránt való nyitottság jellemzi az első időszak költőit, íróit, akiket a világ legkülönfélébb tájaira sodort a történelem. Végleges arcuk az emigráció évei alatt formálódott ki. A legkülönfélébb hatások érték őket, van, aki – mint Gyarmati Erzsébet – az Újhold lírai törekvéseinek volt örököse, mások – elsősorban Major-Zala Lajos – az avantgarde iránt érdeklődnek. Bár költészetük e sokféle ösztönzés befogadása után színes, változatos képet mutat, abban mégis mindnyájan egységesnek mondhatók, hogy éljenek akár Kanadában, akár Európában, erős nosztalgiával idézik újra meg újra az elveszített gyermekkort, azt az egyre homályosuló "ismeretlen birtok"-ot, melyet az anyaország jelképez számukra. Lírájukra általában a tépett, a lélek legmélyéről felfakadó, keserű hang a legjellemzőbb, s vannak, akik hosszú évekre elhallgatva keresik új környezetükben az irodalmi kifejezés mikéntjét (Bikich Gábor, Csokits János). Mások – mint Nagy Kázmér – az emigrációs magyarság tisztultabb önszemléletét igyekeznek megvalósítani. Egy-egy árulkodó motívum, vagy éppen dedikáció jelzi, hogy a hazai irodalommal való kapcsolatukat sem veszítették el, részben ez segíti őket abban, hogy a világ messzi tájain is magyar írók maradnak.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT