Dekadens korszaka
Dekadens korszaka
Költői pályája 1903 táján kezdődik, mikor a budapesti egyetem bölcsészkarára iratkozik. Egy szemesztert a bécsi egyetemen is végez, de két év után abbahagyja tanulmányait és újságírónak szegődik a Budapesti Naplóhoz. Nevével előbb – utóbb szinte valamennyi, számára elérhető lapban találkozunk. Kezdő éveinek terméséből legtöbbet a Bácskai Hírlap (1903–1905)) a Szeged és Vidéke (1904–1905), a Magyar Szemle (1906) közöl. A Nyugatnak kezdettől munkatársa, de dolgozik a katolikus Életnek (1910–1914), a szociáldemokrata Népszavának (1907–1908), A Hétnek (1906–1916), az Új Időknek (1907–1916) s 1910–19-ig egyik főmunkatársa a radikális Világnak. Igazi íróvá újságírói munkája során érik, de műveltségének gazdag alaprétege egyetemi évei alatt rakódik le. Tagja a Négyesy-szemináriumnak, itt köt szoros barátságot Juhász Gyulával és Babits Mihállyal, s velük együtt készül tudatosan a költői hivatásra, a modern magyar irodalom megteremtésére.
A sajátjává érlelt filozófiai és művészi hatások természete igen ellentmondásos. A bölcselők, akikhez a kordivat vagy saját hajlamainak ösztönzésére vonzódik – Schopenhauer, Nietzsche, Platón – gőgös individualizmusra vagy magános lázadásra nevelik. A költők – Leconte de Lisle-től Baudelaire-en át Rilkéig – valamennyien a polgári társadalomban magányossá vált művész helyzetének fájdalmas, kínzó válságát tárják elé. A modern szociológia az adott társadalom igazságtalanságára, a változások szükségére és lehetőségeire eszméltette. A haladó polgári lapok redakcióiban naponta szemben találta magát a megoldást sürgető konkrét kérdésekkel, de az egyértelmű elkötelezés helyett eleinte tábort nem választott, engedte magát sodortatni. A polgári újságírás laza erkölcse kezére játszott ebben.
Korai műveiben kevés a megszenvedett, súlyos alkotás. Első kötete – Négy fal között (1907) – a mohó felkészülés verseit tartalmazza. A modern elemek e kötetben s az 1910 előtt írott versekben általában még szervetlenül keverednek a századvégi szecesszió stílusjegyeivel. Reviczky érzelmessége, Komjáthy izzó lobogása és a neoromantika engedékenyen megfér Nietzschétől 307tanult lázas vitalizmusával, mely időnként önmaga ellentétébe: enervált hangulatokba csap át.
Ez a végletesség azonban már igazi egyéni sajátság, a költő művészi jellemének két fontos vonását árulja el: az ideges zaklatottságot és hajlamot a mutatványosságra. Bármiről írjon is – a megfeszített Jézusról, a viharba bődülő oroszlánról, történelmünk eseményeiről –, e hajlamait valamiképpen mindig érvényre juttatja. Ő is felfedezi például a "magyar Ugar"-t, de nyomban egzotikummá is lényegíti. Ázsia rejtelmességét érzi az alföldi tájban. A paraszt nomád csodaként tetszik fel előtte, "Mint egy bús isten", magánosan, büszkén, ismeretlen bánattal terhesen (Alföld, A magyar paraszt). Magyar szonettek című ciklusa iskolapéldája annak, hogyan tudja az ifjú Kosztolányi a szonett zárt és szigorú formájában, a tiszteletreméltó történelmi emlék anyaga révén a maga szenzáció-szomjúságát kielégíteni s lázas izgalmait tárgyiasítani. Biztos érzékkel méri fel a szonett-adta teret. Az élménykomplexusból kiválasztja a számára fontosat, lehánt róla minden mellékes elemet, aztán elkezdi az építést. A maghoz alkot burkot, lehetőleg könnyen alakítható és jól kapcsolható, de nem egy tömbből való elemek révén. Így nem kell a szigorúan szerves és ágasbogas anyag versbetörésével "vesződnie". Ezért tudja könnyedén követni az ihlet ujjmulatásait: hátteret, szituációt teremteni és ennek közegén haladni tervszerűen a vers csúcsa felé. Mélyre nem hatol sem hőse, sem a történelem értelmezésében. Számára elsősorban a robbanó hatású, színpadias látvány a fontos.
Mintha nem ismerne mérsékelt érzést, folyton végletes hatásokra tör. Leveleiben szenzációkról, megrendülésekről, nagy válságokról és elhatározásokról tudósít, s verseiben éppen így túloz. Vagy fergetegesen kavargó vagy meredten mozdulatlan, vörösen izzó vagy jegesen dermedt, vakítóan fényes vagy éjsötét, színtere a szoba vagy a kozmosz. Amit fontosnak érez, azt a bűvész ügyességével helyezi el a vers csúcsára. Művei tele vannak mély jelentőséget sejtető rövid mondatokkal. Gyakori bennük a felkiáltójel, a gondolatjel és a három pont. Mind arra figyelmeztet, hogy nagy és mély gondolatot közölt. Verselési alakzatai mindig erőteljesen zárnak, tagolnak és hangsúlyoznak, földrengéssé fokozzák az idegrezdüléseket vagy halotti némasággá a csendet.
Korai novelláiban ugyanezekre a tulajdonságokra ismerhetünk. Első köteteiben (Boszorkányos esték, 1908; Bolondok, 1911) alig van olyan történet, mely konkrét látványból, valóságos élethelyzetből bontakozna ki. Általában valamilyen különös érzést tárgyiasít ezekben is, de nem határozott indulatot vagy felismerést, hanem ismét csak a maga megnevezhetetlen, morbid izgalmakkal vegyes zaklatottságát. Anna, a képzelgő cselédlány fél a boszorkánytól, rémületében leszúrja az őt ijesztgető úrfit s utána "őrült örömmel" újságolja: "Megöltem a boszorkányt" (A boszorkány). Másik jellegzetes, novellájában (A léggömb elrepül) egy gyermeket szerepeltet, akinek betegességén semmi gyógymód nem segít. Végül egy ötlet mégis hatásosnak bizonyul: léggömbbel ajándékozzák meg. Ettől látszólag visszanyeri életkedvét, de valójában a betegség másik végletébe csap át, a repülés mániája tör rá, s a léggömbbel kiugrik az ablakon. Így azonban természetes lehetne a történet, ezért Kosztolányi úgy fejezi be, hogy a fiú nem zuhan le, hanem az égbe száll. A korai novellák többségében a realitás éppen csak sejthető, 308épp hogy belejátszik a valószínűtlen történetbe, vagy ha túlsúlyra jut, mint a Két öreg úr esetében, akkor is csak eszköze valami fontosabbnak vélt, mögöttes jelentésnek. Annak például, hogy az ifjúság visszavonhatatlanul elmúlik, vagy hogy a költő, fia pusztulása láttán is, az eseményben rejlő novellalehetőségen tűnődik. A történet primér értelménél mindig fontosabb a borzongással vegyes ámulás azon, hogy az emberen milyen furcsa, értelmetlen hangulatok és rögeszmék lehetnek úrrá.
Az Európa-szerte divatos fantasztikus-szimbolikus novella magyarrá honosításának vagyunk itt tanúi. A módszer gazdag lehetőségeket rejt magában, egyelőre azonban csak szokatlansága a szembeötlő, mivel a feldolgozott problémák hordereje mérsékelt jelentőségű. E hiányt itt is a jól bevált műfogásokkal igyekszik pótolni a költő. A valóságelemekkel itt is épp olyan mesteri fölénnyel bánik, mint a versekben. Könnyedén teremt kiélezett helyzeteket, feszült atmoszférát. A közeli tárgyak éppúgy, mint az ég vagy az időjárás, mindig a különös mondandó természetéhez stilizálódnak. A figurák is teljesen a képzelet művei, önmagukért sohasem fontosak, jellemüket a koncepció határozza meg, s az méri ki létük határait. Furcsa alakok, de gazdag egyéni vonásokkal nem rendelkeznek. Hitelesek és érdekesek a maguk módján, de izgalmaik, problémáik ma már távoliak. Pedig Kosztolányi előadása már ekkor is tiszta, jó iramú és célratörő. De épp azért ilyen, mert a konkrét látvány nem kényszeríti ábrázolásra. Mondandóit nem a közvetlenül látott életdarab szívós alakítása révén tükrözi. Anyagát képzeletéből merítve adagolja és színezi az eltervelt drámai hatás igényei szerint. Nagyon mesterkélt egyszerűség az ifjú Kosztolányié: a lázas zaklatottságot nem a túlburjánzó részletekben, hanem a történet struktúrájában juttatja érvényre. Színjáték számára a novella is, elsősorban belső szenzációinak eszköze.
Ez a magába fordult lázas aktivitás külső elkötelezés híján még évekig nem kap megfelelő formákat. Pedig a hazai társadalom erjedőben van, a politikai forrongás közönséget nevel, fórumokat teremt az új irodalomnak s ösztönző villanyossággal hatja át az irodalmi életet. Kosztolányi átveszi és magában fel is fokozza ezt a villanyosságot, de politikai tartalmától megfosztja. Érlelő, tartalmas kapcsolatoktól esik el így, s ezért kényszerül privát jellegű izgalmakkal, narkotikumokkal kárpótolni magát. A lázas idegtornák, a hosszú kártyacsaták, a polgárhökkentő csínyek, a bohém szertelenség ideje ez: Esti Kornél fénykora. Ekkori köteteinek – Őszi koncert, Kártya (versek, 1911), Beteg lelkek (novellák, 1912), Mágia (versek, 1912) – halálkultuszában, borzongásaiban, ellankadásaiban és tobzódó lázaiban a hatáskeltő szándéknak éppoly nagy szerepe van, mint a belső kényszernek.
Pedig elég korán felismeri, hogy gazdagabb kapcsolatok híján elsorvadhat lírája. Mágia című kötetében már gyűlöletes börtönnek érzi az individuum szűkös világát. A zilált, értelmetlen élet iránti csömör és unalom egyre erősebben üt át a versein, s lázas mámora épp a maga végletességével, haláltáncszerű örvénylésével jelzi, hogy a privát szenzációk utolsó fázisához ért a költő.
Eme válságjelekkel párhuzamosan, nagy megszakításokkal és erőtlenebbül ugyan, de viszonylag épen működik írásaiban egy termékenyebb hajlam is: a szociális indítékú lázadás és az esett, kiszolgáltatott emberek iránti részvét. Ez öltött érdekes és eredeti formát már az egészen korai Sakkmattban, s ez 309a magasabbrendű érdekeltség emeli ekkori darabjai fölé Szeretlek, Egy régi tárca, A szemetes és Appendicitis című novelláit. Erejüket és elevenségüket az adja, hogy a mondandó, ami bennük életre kel, olyan határozott értelmű, humánus tartalmú érzelmi vagy gondolati lelemény, mely a költőt is intenzívebben, sürgetőbben ösztönzi átérző, beleélő epikusi képességeinek mozgósítására. A másutt kimódoltnak ható váratlan fordulat itt sorsfordító jelentőségűvé súlyosodik, a jelentéktelen esemény mély értelmű bírálatot fejez ki. Az Appendicitis szürke, szorgalmas kishivatalnoka egy vakbélműtét során a feléje hajló emberek figyelme, az érte való részvét és aggodalom közepette egy pillanatra a mindenség centrumának érzi magát, s ez a pillanat kiveti élete szokott rendjéből: fütyül a hivatalra, szorgalomra, utcára kerül, de szánalmas és megható szívóssággal őrzi a pillanat emlékét, mikor magát fontosnak tudhatta. Így lett az operáció sorsfordító esemény; s épp így figyelmeztet arra, hogy az adott társadalom a boldogságnak csak tragikomikus fajtáját adhatja. A jelentéktelen fordulatok képtelen és gyakori felduzzasztásában tehát – mint erre Kardos László rámutatott – az életbetöltő események hiánya, a kispolgári élet szűkössége, szomorú távlattalansága is benne foglaltatik.
Kosztolányi humánus érzékenysége nem tompult el tehát e válságos esztendők során sem, de tudatos szemléletté sem tisztult. A kor lázas zűrzavarából nem tudta kivenni a világos cél felé törekvő tendenciákat, s így a felfogott villamosság szükségképpen okozott benne értelmetlen zaklatottságot. A világ ugyan kiszámíthatatlan, titokzatos zűrzavar e művekben, de – alig sejthetően – csodákat is rejteget.
Mindezzel együtt Kosztolányi pályájának első szakasza erősen dekadens jellegű. Ösztönzői közül Wilde romlatag esztétizmusához áll a legközelebb. A szegény kisgyermek panaszai (1910) azért legjobb műve e korszaknak, mert benne művészetének leggazdagabb forrása fakad fel. Az az érzelmi réteg, mely még közel áll az ember testi, gyermeki mivoltához. Kosztolányiban, mint erre Barta János rámutatott, a tudat intellektuális, erkölcsi, akarati szintje alatt páratlan elevenséggel élt haláláig a gyermek, aki csak lát, hall, tapint, s e primitív érzékelések nyomán fakadt hangulataiba mélyed, akinek a világhoz fűződő kapcsolatain a homályos öntudatlanból fakadó ősi ösztönök uralkodnak, s ezek szerint érzi magát otthonosnak, riadtnak, idegennek vagy kíváncsinak.
A heroikus pózokban tetszelgő költő egyszerre ráérez erre a gyermeki érzésrétegre. Nem véletlenül. A boldog, gondtalan készülődésnek vége, Babits, a szeretett barát is eltávolodik tőle, s a védettséghez szokott ifjú egyedül áll az irodalmi élet porondján. Közben egy heves szerelem is szülővárosához vonja. Saját szorongását, egyedüllétének bánatos hangulatait vetítheti rá a szabadkai gyermekkor visszaidézett világára.
Az a megindultság, mellyel az eltünt emlékeket visszaidézi, ahogy színes varázslatukban megmerül, nagyon közel áll az impresszionisták sóvár szomjúságához, mellyel a pillanat benyomásait megrögzíteni törekedtek. Eszmét, értelmet, igazságot, törvényt az ifjú Kosztolányi sem keres a dolgok mögött, de belső világának rejtelmes sugallatait annál fontosabbnak érzi. Figyelmét tehát ezekre fordítja akkor is, ha látszólag a világra néz. A friss benyomás azért olyan becses számára, mert általa érzéseit közvetlenül fejezheti ki. Mégis 310tévedés lenne a ciklust pusztán impresszionistának minősíteni. A képek hangulata, a tárgyak s az éjszaka titokzatos jelbeszéde életről, érzésekről mindig tartalmaz itt valami jelentéstöbbletet, valami szimbolikus jelentőséget; a mozaikszerű részleteket összefogja az egyazon tónus, az egész verset átható baljós ünnepélyesség, a költő sajátos életérzésének e hangulati párlata. Impresszionizmus és szimbolizmus spontán és magabiztos egybejátszásának vagyunk tehát tanúi.
A költő úgy idézi egyes emlékeit, mintha önkéntelenül, sőt véletlenül bukkant volna rájuk, maga is ámul rajtuk, aztán révetegen elérzékenyül távoliságuk miatt. Képei laza, mellérendeléses kapcsolatban követik egymást, s felsorolásaival, állapotszerű rajzaival is tétovaságot, a magaátadás passzív örömét hangsúlyozza. De éberen vigyáz, hogy a megsejtett belső titkok közelsége érzékelhető legyen. Ezért alkalmaz sejtelmes világítást, mely áthatja hatásosan társított színeinek finom árnyalatait, s a felfokozott zeneiséggel együtt mélyre utaló szimbolikus jelentőséget képes sugallni.
A kisgyermek-szerep hitelét nemcsak a ciklus sikere, de az a tény is bizonyítja, hogy később új és új darabokkal tudta bővíteni, továbbépíteni, s az élményréteg egyik eleméből fejleszti ki önálló új ciklusát, az Őszi koncertet (1912). A költő itt is kilép önmagából, most azonban sokkal teátrálisabb. Oratóriumi keretben jeleníti meg szerelmi fájdalmát és borzongva játszat egybe gyümölcsös teljességet, veszteségérzést, halál-borzongást. De a szorongás és hallucinálás, ami jól állt a kisgyereknek, itt kínosan hat, s a misztikus, párás atmoszféra omlatag dekadenciát lehel. Nyilvánvaló, hogy az elszigetelt belső színjáték táplálóerői már ekkor apadóban vannak.
A bénulások és félelmek, mámorok és lehangolódások e lázas színjátéka azonban bizonyos nyereséggel is jár. Ahogy az ifjonti zaklatottságban is van korfestő jelentőség és csodát sejtető ígéret, úgy az önelemző figyelem jóvoltából is értékes kifejezőkészségekhez jut líránk. A fiatal Kosztolányi egyike azoknak, akik az epigon-népiesség idején megmerevedett és elszürkült költői beszédet a modern érzések kifejezésére alkalmassá teszik. A szavak között új összefüggéseket teremt, stílusának illanó könnyedségéhez, hajlékonyságához gyakran társul tapintható érzékletesség. Az oldott hangulatiságot, a zenei indítékú asszociációkat biztos szerkezet fogja arányos formába, s a pillanatnyi benyomások színes zavara felett mindig ott van az érzelmes-borús tónus állandósága. Vízió és elemzés, árnyalatnyi rezdülés és egy-egy élmény egész folyamatának ciklussal történő összefogása, vagyis minden oldás és kötés arra való itt, hogy a megfoghatatlannak tűnő szubjektumot hiánytalanul kifejezze.
Ezek az újszerű és gazdag művészi adottságok el sem képzelhetők anélkül a műfordítói munka nélkül, melynek termését Modern költők (1913) című nagyszabású gyűjteményében tette közé. A hitelesség nem tartozik e fordítások erényei közé. Sokféle jelleg, sokféle mondanivaló, tengernyi árnyalat, hangulat, szín, zene, szókötés, képalkotó és komponáló módszer elemzése és reprodukálása közben önmaga lehetőségeire eszmélt. S nemcsak maga nyert ezen. A korabeli olvasók, de még a következő nemzedék számára is ebből az antológiából bontakozott ki a modern világirodalom viszonylag teljes horizontja.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
