A háborús idők
A háborús idők
A háború alatt mindössze egy novellás kötete jelent meg, Népek az ország használatában címmel (1917). Mindössze egy kis töredéke volt ez annak a rengeteg lírai rajznak, tárcanovellának, amelyet rövid három esztendő alatt, csodálatos bőséggel szórt széjjel a Szegedi Naplóban, a Pesti Naplóban, a Magyarországban.
E korszak termése, Czibor János érdeméből, aki a gyűjteményes Tömörkény-kiadás gondozója volt, ma már áttekinthető. Értékei mindeddig a leginkább homályba vesztek Tömörkény pályájának valamennyi periódusa közül. Pedig ez a korszak korántsem a hanyatlás, az öregkori kifáradás, a vidéki írókra különösen jellemző háború alatti megzavarodás időszaka. Igaz, a háború első évében Tömörkénynek is hamis illúziói vannak a háborúról, benne is élénk hazafias felbuzdulások hullámzanak. Úgy érzi, neki, a régi katonának az egykori katonabajtársak, frontra menő fia mellett volna a helye. Ő maga is az önkéntes hadbavonulásra gondol, s ha nem annyira beteg, nyilván meg is teszi, amennyire makacs, elgondolásaihoz hűséges egyéniség. Az illúziós szemlélet forrása azonban – ezt világosan kell látnunk – korántsem a kor harsány, soviniszta sajtópropagandájának hiszékeny elfogadása s nem is a monarchia katonai vezetőibe vetett bizalom. Az ő tévedése, megcsalatása azonos a nép 1914-es, ideiglenes illuzionizmusával. S ahogy – még az első hó le sem hullik – a nép kezd magához térni, kijózanodni: vele együtt eszmél Tömörkény is. Nyáron még a hadba vonuló néppel együtt lelkesedik, télen már a nép elfáradásáról, rezignációjáról ad hűségesen számot, aztán, egyre inkább elszoruló szívvel, a szenvedésekről. A fiak halála miatt gyászoló szülőkről, odahaza maradt asszonyok keserves küzdelméről a magánnyal, a gazdátlan maradt földdel, jószággal. S aztán, úgy 1915 közepétől kezdve, a hang a régi vágásba zökken: a nép szembefordul uraival, kiábrándul a tábornokokból, Ferenc Józsefből, szűkölködve, vérezve és egyre hangosabb keserűséggel. Tömörkény rendkívül hűséges rögzítője e gyorsan változó néphangulatnak. Tökéletes rajzokban ad hírt a városvégi és tanyai paraszt elégedetlenségéről. Nem vásárolják meg már az "öreg regruták" a nagy csaták, a királyok s a hadvezérek képeit. "Hanem tudja, ha majd azt a képet áruli, amelyikön a kirájok mög a császárok mind szerbuszolnak egymással… aztat a képet majd mögvöszöm" – mondogatják. Meg azt sóhajtozzák: "Csak fél óra hosszat löhetnék én guta…" (Hangulatok, Etel és Tóni, Nehéz 900emberek, Kun László szekere, Tejfeles képpel, János hamisít, A kraszniki csata, Föltetszik a hajnal, Találkozás, Mihály és a fáradalom).
Tömörkény "sztenogramjai" nem közönséges riportok, nem háborús hangulatképek, lírai futamok. Erejük – mint a legjobb, korábbi Tömörkény-novelláké – a hű emberábrázolás. Mind az egyes embernek, mind annak a zárt közösségnek, amelynek tagjai ezek az egyesek. Mindamellett Tömörkény nem egy zárt, mozdulatlan, önmagába fulladt provinciát ábrázol. Elsőnek sejtette meg és ábrázolta a századvég írói közül a zárt paraszti világ felbomlását. S a háború alatt írt novellák paraszti világa méginkább szétzilálódik. Térben is, hiszen még a tanyavilág asszonyai is bejárják, férjeik utáni vándorlásaikban, az országot. A "fiak" pedig egész Európát végigfekszik, sőt hamarosan Ázsia túlsó feléről érkeznek a fogoly-levelek. De nem a külsőségek a döntők, hanem az, ahogyan Tömörkény pontosan ki tudja fejezni, mit jelent a háború s a paraszti életforma békés, hagyományos rendjének felborulása a lélekben. "Forrásmunkája lesz ez – írja az utolsó Tömörkény-kötet előszavaként Móricz – annak az életnek, mikor a magyar nép egész életfelfogása s maga az élete tökéletesen átalakult, mikor nemcsak új ideák, de egészen új világnézet, új filozófia kezdi gyökeresen kifordítani a régi sáncaiból a magyart."
Drámai történésekről, emberi sorsokról ír Tömörkény, de pillanatképeinek mégsem a drámaiság a fő jellemzője. Erénye a tárgyilagosság, az a higgadt, magabiztos szem és hang, amellyel a tényeket meglátja s kimondja. Majdnemhogy szenvtelen – a megrendültség nem az ő hangjában, hanem a dolgokban magukban van, amikről szól. S mindig jelenvaló a humora – a magára ébredt, önmagát is fanyar, önkínzó iróniával, urait pedig bölcs megvetéssel, fel-felparázsló haraggal gúnyoló nép humora. E tárgyilagosság nem a válságos évek precíz, az embertől a tárgyakhoz menekülő, etnográfiai objektivitása. Újszerű tárgyilagosság ez, a nép életét nem önmagában, hanem a nép és a teljes valóság viszonylatában föltérképező, új ábrázolási mód. Tömörkény csak kísérletezhetett vele; a módszer a háború utáni idők íróinak kezében, Móricz és a falukutatók használatában érvényesül majd tökéletesen. Így is: e három esztendő termése a háborúban új korszakba forduló népi élet maradandó művészi dokumentuma.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
