II. SZÍN. | William Shakespeare összes művei

Ugyanott.

A Királyné, Posthumus és Imogen jönnek.

KIRÁLYNÉ.
Nem, lányom, már én rólam azt ne mondhasd,
Hogy én, sok mostoha rossz hireként,
Rossz szemmel nézlek. Foglyom vagy; de im,
Kezedbe adja zárod kulcsait
Őrződ maga. Rád nézve, Posthumus,
Mihelyt megnyertem a sértett királyt,
Valóban, ügyvéded leszek; de még
Dühének forr tüze, s jó volna oly
Türelmesen viselned itéletét,
A mint javalja bölcseséged.

POSTHUMUS.

Fölség,

Eltávozom ma még.

KIRÁLYNÉ.

Ösméred a

Veszélyt. Én egyet fordulok a kertben,
Mert szánom a meddő szerelmi kint,

Bár a király tilt együtt lennetek.

(Elmegy.)

IMOGEN.
Galád nyájasság! Csiklandoz simán
E zsarnok ott, a hol sebez! – Legdrágább
Uram, én tartok egy kicsit atyám
Dühétől, ámde – szent hitem megóva –
Nem attól, mit velem dühe tehet.
Te távozol, és én haj türjem itt
Későn korán a bősz szemek tüzét,
Vigasztalan egyéb, mint hogy a földön
Van még e gyöngy, kit viszontláthatok.

POSTHUMUS.
Királynőm, hölgyem! Asszonyom, ne sirj!
Okot adok rá, hogy gyengébbnek vélnek,
Mint illik férfihoz. A leghivebb
Férj én leszek, ki csak hűséget esküdt.
Philarionál Rómában lesz lakásom:
Barátja volt atyámnak; én csupán
Levélből ismerem őt. Irj oda,
S szemem betűid’ inni fogja, bár

Epéből van a ténta.

(A Királyné visszajön.)

KIRÁLYNÉ.

Kérlek, gyorsan.

Ha jönne a király, ki tudja, mily
Haragja érne engem. (Magában.) Ráveszem,
Hogy erre jöjjön. Én nem bántom őt,
De ő fizet meg a bántalmakért,

És drágán vesz sérelmet.

(Elmegy.)

POSTHUMUS.

Életünk

Hosszára nyujtsuk bár bucsunk’, csupán
Az indulás irtózata növekszik:
Isten veled.

IMOGEN.
Nem, várj még egy kicsit.
Ha csak friss légre nyargalnál, rövid
Voln’ ez bucsunak. Nézd, szerelmem, ezt:
Anyámé volt e gyémánt: vedd, szivem;
De tartsd meg, mig más nőért nem esengsz,
S a mig él Imogen.

POSTHUMUS.

Másért? Hogyan!

Jó Isten, add nekem, mi az enyim,
S más ölelésitől válaszszon a
Halál bilincse el. Itt, itt maradj!

(Újjára húzza a gyűrűt.)

Mig érzék rajta tart. S mint árva énem’
Cseréltem nagy károddal rajtad, legszebb
S legédesebb, úgy apróságainkon
Is mindig csak nyerek: viseld ezt értem:
A szerelem békója; ráteszem
Im, a legszebb fogolyra.

(Karpereczet tesz karjára.)

IMOGEN.

Istenek!

Mikor látlak viszont?

POSTHUMUS.

Ah, a király!

Cymbeline és Urak jönnek.

CYMBELINE.
Hitvány kölyök! El innen, el szememből!
Meghalsz, silány magaddal ha parancsunk
Után is terheled az udvart. Pusztulj!
Véremnek méreg vagy.

POSTHUMUS.

Az Isten óvjon!

S megáldja, ki jó az udvaron marad!
Megyek. (Elmegy.)

IMOGEN.
Ennél már élesb nem lehet
A kinhalál.

CYMBELINE.
Hálátlan, ifjuságom
Kellett voln’ visszaadnod, és te évek
Sulyával terhelsz.

IMOGEN.

Kérlek, jó uram,

Önkinzásoddal ne emészd magad’:
Dühöd’ nem érzem: minden rettegés
Minden kin egy nemesb érzésbe ful.

CYMBELINE.
Nincs hűség, szeretet?

IMOGEN.

Nincsen remény,

Kétségbesett, s vele a szeretet.

CYMBELINE.
Miért nem kelle királynénk fia?

IMOGEN.
Oh hála, hogy nem kelle! Sast vevék,
S a vércsét kerülém.

CYMBELINE.
Koldust vevél, és trónomat a szenny
Fészkévé tenni készülél.

IMOGEN.

De sőt

Fénynyel tetézni.

CYMBELINE.

Oh, elvetemült!

IMOGEN.
A te hibád, uram, hogy szeretem:
Játszó társammá tetted; s bármi nőhöz
Ő méltó férfi: tul fizet az egész
Összeggel, melyet értem ád.

CYMBELINE.

Őrült vagy?

IMOGEN.
Sir, szinte az: gyógyitson meg az ég!
Bár pásztor lánya volnék s ő juhász
Szomszédunk gyermeke!

(A Királyné visszatér.)

CYMBELINE.

Te eszelős!

(A Királynéhoz.) Együtt lelém megint: nem úgy tevél
A hogy rendeltük. El vele és csukd el.

KIRÁLYNÉ.
Oh kérlek, türelem. – Csend! Lányom asszony,
Csend! – Drága felség, hagyj magunkra és
Keress vígaszt belátásod szerint.

CYMBELINE.
Szikkadjon el mindennap vériből
Egy csepp s e hóbortjában veszszen el
Vénségire.
Pisanio jön.

KIRÁLYNÉ.
Pfui! – Térj ki: ime, szolgád.
Nos, nos, uram, mi hir?

PISANIO.

Fiad urad

Gazdámra kardot ránta.

KIRÁLYNÉ.

Hah! De baj,

Reménylem, nincs?

PISANIO.

De hisz lett volna, ha

Nem inkább játszik, mintsem vív uram,
S dühét veszi segédül: ott levő
Urak szétválasztották.

KIRÁLYNÉ.

Nagyon örülök.

IMOGEN.
Atyám fiad barátja s őt pártolja.
Egy számüzöttre kardot huzni. Oh
Derék lovag! Bár Afrikában állna
E kettő szemben s én tűvel közel,
Hogy szurdalhatnám azt, a ki hátrálna.
Mért hagytad el urad’?

PISANIO.

Parancsolá.

Nem türte, hogy kisérjem őt a révig.
E jegyzéket adá elvégzenem,
Ha tetszenék rám biznod.

KIRÁLYNÉ.

Hű cselédje

Volt mindig, s hogy lesz is, becsületem
Reá!

PISANIO.
Felség, alásan köszönöm.

KIRÁLYNÉ.
Forduljunk egyet, kérlek.

IMOGEN.

Itt fogok

Veled fél óra mulva szólni: addig

Nézd legalább, mint indul el uram.