A SZÁLLÁSKERTES TELEPÜLÉS

Full text search

A SZÁLLÁSKERTES TELEPÜLÉS
Terminológiai kérdések
A lakótelepülés szélén, közelében vagy legalábbis a belső határban csoportosan elhelyezkedő mezőgazdasági telephelyeket, gazdasági udvarokat sokféleképpen nevezte a magyar parasztság, és többféleképpen nevezi a magyar néprajztudomány is. A név néha utal a domináns funkcióra vagy épületre. Előfordult, hogy a funkcióváltozás maga után vonta az elnevezés megváltozását is. Máskor változott ugyan a használat módja, sőt a telep építészeti képe is átalakult, de a név a nyelvi konzervativizmus hatására változatlan maradt. A magyar parasztság a belső határbeli gazdasági telephely jelölésére az alábbi elnevezéseket használta leggyakrabban: kert, majorkert, szálláskert, tanyakert, ólaskert, akloskert, akol, istállóskert, pajtáskert, csűröskert, szérűskert, szénáskert, lóger, rakodó. E kifejezések hatására terjedt el a magyar néprajztudomány és a társtudományok szóhasználatában a kertes település, a szálláskertes település, az ólaskertes település és a csűröskertes település terminológia. Tudományos spekuláció eredménye a kétbeltelkű település elnevezés. Az „ólaskertes” és a „csűrös” jelzők egy-egy táj szóhasználatát, illet-ve domináns épületét tükrözik, ezért nem léphetnek föl az általánosítható tudományos terminológia igényével. Erre a célra három megnevezés jöhet számításba: a „kétbeltel-kű”, a „kertes” és a „szálláskertes” kifejezés.
A „kétbeltelkű” szó kifejező és jó, csak nem mindig alkalmazható. Néha ugyanis 13a második beltelek feudális jogi értelemben talán nem is volt beltelek. Viszonylag sokszor előfordult, hogy a gazdasági telephelyek csoportja kívül esett a hivatalos belterületen.
A „kertes” kifejezésnek nagy hagyományai vannak a néprajzban. Jórészt ezt vették át a társtudományok is. A baj az, hogy a „kertes település” igazi jelentését két-háromszáz beavatott érti, mint valami tolvajnyelvet. A többi 15 millió magyar számára a kert zöldségfélék, szőlő és gyümölcs termesztésére használt földdarabot jelent. Ajánlatos tehát olyan jelzőt választanunk a település szó mellé, amelynek tudományos és köznyelvi jelentése megközelítőleg azonos.
A „szálláskertes”, illetve a „szálláskert” kifejezés általános alkalmazása mellett szól, hogy a kifejezés két nagyon régi magyar szó összetétele. Benne a „kert” szó megkapja a mai ember számára feltűnést keltő, kiválóan magyarázó jelzőjét. A „szállás” szó pedig utal a telephely tartozék jellegére és rajta keresztül a településosztottság és a „szállás elv” népeken átívelő ősi gondolatára. Kötetünkben következetesen a „szálláskertes település” kifejezést használjuk.
Kutatástörténet és eredeztetési magyarázatok
A szálláskertességet nagy horderejű tudományos témává Györffy István tette azáltal, hogy 1926-ban közreadta Az alföldi kertes városok, Hajdúszoboszló települése és a Hajdúböszörmény települése c. tanulmányait. Ezekben az írásaiban azt sejtette az olvasóval, hogy a felismert és bemutatott kétbeltelkű településrendet védelmi szempontok formálták. A hajdúvárosok szálláskert övezetét a magyar erődített helyek huszárváraival hozta összefüggésbe (Györffy I. 1942: 154–155, 157, 186).
1928-ban, Az Alföld ősi magyar településmódja c. tanulmányában már feltűnt a megosztott település nomád eredeztetésének gondolata (Györffy I. 1943: 80, 82). Teóriáját részletesen kifejtette 1937-ben A magyar tanya c. tanulmányában. Eszerint a lakótelepülésre és az attól elkülönülő gazdasági udvar övezetre tagolódó szálláskertes település az ázsiai nomádok településformájára emlékeztet. A szálláskert övezet a kirgizek auljának kései megfelelője. A magyar kétbeltelkű települések a nomád téli szállások utódai (Györffy I. 1943: 51, 59). Mindebből következett, hogy az alföldi szálláskertes parasztvárost magyar specialitásnak tartotta, amelyhez hasonló nem található Európa más tájain (Györffy I. 1943: 82).
Györffy István elméletét magáévá tette és felkarolta Erdei Ferenc, aki nagy hatású szociográfiai könyveiben pl. a Magyar városban (Erdei F. 1939: 55, 58–59) a nagyközönség körében is széltében-hosszában terjesztette. Hofer Tamás 1957-ben kérdés formájában felvetette: vajon a legrégibb és legvárosiasabb alföldi mezővárosaink majorkertjei nem állnak-e kapcsolatban északi városaink egykori majoros berendezkedésével. Ugyanekkor utalt a településmegosztottság morva, észak-német, baltikumi, orosz, ukrán és balkáni párhuzamaira (Hofer T. 1957: 406–421).
A nyugat- és észak-magyarországi középkori kerített városok falon kívüli hóstátjainak hajdani majorkertjeit leghatározottabban Hoffmann Tamás hozta kapcsolatba az alföldi települések újkori szálláskertjeivel. (Hoffmann T. 1963: 84–85; 1967: 132.) 1964-ben Barabás Jenő hangsúlyozta, hogy a megosztottság eredete valószínűleg nem monogene-tikus (Barabás J. 1964: 228–230).
14Az 1960-as és az 1970-es évek fordulóján három év leforgása alatt két hatalmas történeti monográfia jelent meg a középkori magyar faluról. Egyik könyv szerzője sem igazolta a szálláskertes települések folytonosságát a középkor évszázadaiból (Szabó I. 1969: 153; Maksay F. 1971: 101). A régészeti ásatások sem szolgáltattak egyértelmű bizonyítékokat a szálláskertes települések középkori létezésére (Kovalovszki J. 1964; 1980).
1980-ban Hofer Tamás összefoglalta a magyar tanya és a magyar szálláskert európai párhuzamait. Ezzel nagymértékben hozzájárult a szálláskertesség eredeztetésével kapcsolatos régi kérdései tisztázásához is (Hofer T. 1980). Az európai párhuzamok sokasága ugyanis sejteti, hogy nem föltétlenül a magyar történelem valamely sajátosságában kell keresni a magyar szálláskertes települések kialakulásának okát vagy okait.
Megítélésünk szerint a szálláskertes megosztottság eredeztetésének kérdésében azért vannak ma is jelentős nézetkülönbségek, mert nem egységes a szálláskert fogalmának értelmezése, és a kutatók a maguk által értelmezett szálláskertnek általában csak egyféle származási lehetőséget képzeltek el. Úgy véljük, hogy a szálláskertnek nevezhető tartozéktelepülések sokfélék, és nem egy tőről sarjadnak. Ha egy szállásfajtát azonosítunk a szálláskert fogalmával, a többit pedig kizárjuk e fogalomból, az eredeztetésre kidolgozott elmélet is nehezen általánosítható, holott erre számos példát láthatunk az irodalomban. A különböző szállástípusok valószínűleg különböző történelmi utat jártak. A zárt tömbben elhelyezkedő, 17–18–19. századból ismert alföldi faluszéli, városszéli szálláskertek kialakulására valószínűleg hatottak az északi és nyugati kerített városok korábbi majorkertjei, hiszen a tűzbiztonsági és más praktikus szempontból is jól bevált osztott településforma kínálkozott átvételre az újkor elején és a 18. században. Ugyanekkor nem mondható el ez a laza csoportokban elhelyezkedő, füzérszerűen sorakozó, a lakótelepüléstől jócskán eltávolodott szálláskertekről, amelyeknek kialakulására nehezen hathattak a kerített városok külvárosi jellegű, mozgalmas életű majorkertcsoportjai. E laza szálláscsoportok kialakulásának útja valószínűleg a távolabbi múltba vezet. Szükségesnek tartjuk azonban hangsúlyozni, hogy ami ősi, az nem föltétlenül nomád hagyaték. A szálláskertek beilleszkednek egy, a görög földektől Skandináviáig húzódó, európai régi paraszti település- és gazdaságszervezési gyakorlatba. Annak sajátosan magyar változatai. Történeti fejlődésüket egyaránt befolyásolhatta, jellemző vonásaikat egyaránt színezhette nomád hagyomány, városi települési gyakorlat, a tűzbiztonságra törekvő hatósági kényszer, földesúri parancs, termelési sajátosság és még nagyon sokféle tényező.
A szálláskertes települések elterjedési területének körülhatárolása
A szálláskertes települések tudományos felfedezése óta állandóan foglalkoztatta a kutatókat, hogy mekkora területen terjedt el, mely helységekre volt jellemző ez a településforma. Mára ott tart a kutatás, hogy a Kárpát-medence egészéről ismertek a szálláskertes településosztottságra vonatkozó adatok. Talán csak Erdély földjén tűnik kevésbé adatolhatónak a szálláskertek hajdani szerepe.
A szálláskertes települések elterjedéséről a legalaposabb összefoglalást Hofer Tamás készítette 1960-ban (Hofer T. 1960). Ebben a tanulmányában kutatástörténeti áttekintéssel számba vette azokat a helységeket és vidékeket, amelyekről a néprajzi és történeti irodalom szálláskertes, megosztott településformát derített föl. Alábbiakban felsoroljuk azokat a helységneveket, amelyek azáltal, hogy 1960 előtt szálláskertességüket feltárta a 15kutatás, tudománytörténeti szempontból jelentős szerepre és hírre tettek szert a magyar településkutatásban. E helységek táji és kutatástörténeti csoportosításban: Hajdúböszörmény, Hajdúszoboszló (Györffy I. 1926a; 1926b), Nagykőrös (Márkus I. 1943), Kiskunhalas (Tálasi I. 1936; Papp L. 1940), Dunapataj (Fél E. 1937), Uszód (Laboda Zs.–Major J. 1956), Szada, Őrhalom (Fél E. 1938), Vajka, Negyed (Hofer T. 1960), Malacka, Lak-sárújfalu, Búrszentpéter, Búrszentmiklós, Bazin, Nagyszombat, Lőcse (Hofer T. 1957), Nemespátró (Seemayer V. 1934–1935), Hedrehely, Kadarkút, Nagydobsza, Zselic-kisfalud, Törökkoppány, Karád (Hofer T. 1955), Cserkút, Kővágószöllős, Bakonya, Mánfa, Budafa, Mecsekpölöske, Magyarszék (Füzes E. 1956), Drávapalkonya (Kovács S. 1955).
Az 1960 és 1985 közötti negyedszázad alatt a kutatók elsősorban arra törekedtek, hogy a korábban is ismert elterjedési területen tisztázzák egy-egy település szálláskertességét, és ezáltal a típusalkotásra adjanak a korábbinál nagyobb lehetőséget. Jelentősen előrehaladt a korábban „rendhagyónak”, „különlegesnek” tartott tartozéktelepülések fel-tárása. Alábbiakban csupán jelzésszerűen felsoroljuk azokat a helységneveket és vidékeket, amelyeknek kutatása számottevően befolyásolta a szálláskertes települések elterjedéséről és változatairól formálódó képet: Őcsény, Decs, Alsónyék, Sárpilis, Mohács (Andrásfalvy B. 1965; 1970; 1975), Bátya (Fehér Z. 1974), Kalocsa, Foktő, Dunaszent-benedek, Bogyiszló, Érsekcsanád, Sükösd, Szeremle (Bárth J. 1975b), Dunaföldvár (Wallner E. 1961), Kecel (Bárth J. 1974), Szabadszállás, Jászjákóhalma, Zsámbok (Kocsis Gy. 1974, 1978, 1979), Túrkeve, Öcsöd (Barabás J. 1961; Szilágyi M. 1967), Átány (Fél E.–Hofer T. 1969), Derecske (Szendrey I.–Nyakas M. 1980), Berettyóújfalu (Orosz I. 1981), Polgár (Bencsik J. 1974), Sárospatak (Román J. 1965), Ónod (Filep A. 1969), Maklár, Mikófalva, Poroszló, Tarnalelesz, Fedémes (Bakó F. 1964; 1965; 1981; 1982), Szarvaskő (Igaz M. 1964), Győr (Filep A. 1961), Sopron, Pozsony (Hoffmann T. 1963), Gencsapáti (Bárdosi J. 1958), Körmend (Szentmihályi I. 1980), Nagybajom (Solymosi L. 1979), Nagykálló (Kereskényi M. 1986), Tokaj (Orosz I. 1984), Sámson-háza (Zólyomi J. 1977), Abony, Tass, Alberti, Pilis, Bugyi (Novák L. 1987).
A szálláskertes települések típusai
A szálláskertek osztályozásánál a számba jöhető szempontok közül a domináns épület fajtáját, jellegét vettük alapul. A típus nevét úgy fogalmaztuk meg, hogy a szálláskert fajtáját meghatározó jelző lehetőség szerint utaljon a fő funkcióra vagy funkciókra is. Eszerint a történelmi Magyarországon előforduló szálláskerteknek két alaptípusa különböztethető meg:
1. istállós-nyíltszérűs szálláskertek
2. pajtás-istállóspajtás vagy más néven csűrös-istállóscsűrös szálláskertek.
Mindkét típusnak van lakótelepüléshez közel fekvő és lakótelepüléstől távol eső változata. Ezek funkciójukat tekintve fő vonásaikban nem térnek el egymástól.
A domináns épület fajtáját, mint a szálláskertek osztályozásának szempontját, azért tartjuk viszonylag jónak és megfelelőnek, mert a megnevezett épület némileg utal a tájra és a szálláskertben folyó tevékenységre is. Köztudomású ugyanis, hogy az alföldi parasztság nem használt pajtákat. A pajta, vagy más néven csűr, az Alföldet szegélyező 16tájak: a Dunántúl, a Felföld és Erdély jellemző épülete. Olyannyira jellemző volt ez az elkülönülés, hogy Györffy István szembeállította egymással az alföldi halmaztelepülést és az Alföld körüli területek szalagtelkes-csűrös falvait. Előbbihez a „nomád” mezőgazdaság, a nyomtatás, utóbbihoz a kévés gabonakezelés és a cséphadarós cséplés képzetét társította. Ha tehát valamely település szálláskertjeit pajtásnak vagy istállóspajtásnak nevezzük, ezzel nemcsak a szálláskertek domináns épületére, a pajtára utalunk, hanem a 17hozzá kapcsolódó gazdálkodásra és arra a tényre is, hogy a szóban forgó szálláskertek nem az Alföldön, hanem a rajta kívül eső dombos-hegyes területek valamelyikén találhatók. Ugyanez áll fordítva is. A jelzőben a pajta szó hiánya és az istálló szó jelenléte tükrözi, hogy valószínűleg alföldi szálláskertről van szó. A pajta szót nélkülöző jelzős szerkezetben a nyíltszérűs kifejezés pedig arra utal, hogy a szálláskerthez az Alföldön jellemző szabadtéri nyomtatásos gabonaszemnyerés kapcsolódott.

1. ábra. Átány falu (Heves vm.) belterülete 1864-ben. A fehér területek közlekedő utak és lakótelkek, a vonalkázott területek a szálláskertek
Az istállóval, ólakkal, aklokkal beépített és nyomtatóhelyként is használt szálláskert az Alföld területén volt igazán jellemző, bár átlépett a Dunántúlra és felszökött az északi hegyek közé is. A szálláskertnek ez az a formája, amelyet először fedezett fel a néprajztudomány. Ezt, illetve ennek lakótelepülés-széli változatát tekintette sokáig „igazinak” a kutatás. Ehhez mérte, viszonyította a többi változatot.
A különböző néprajzi, földrajzi és történeti kézikönyvekben szinte „visszaköszön” Hajdúböszörmény belsőségének térképe, amely a szálláskertes település impozáns látványú, szemléletes ábrázolása. Ezért Györffy István első közlése után (Györffy I. 1926a) sokan és sokszor publikálták, és idők folyamán a szálláskertes település „mintája”, „klasszikus” formája lett a köztudatban. Ma már tudjuk, hogy ez a modell tulajdonképpen egy rendhagyó forma, amely a hajdúvárosok védelemre berendezett speciális elrendeződésének eredménye. Jellemzőbb a szállásépítésre alkalmatlan területekkel meg-megszakított övezet, illetve a lakótelepülés szomszédságában, a város vagy falu árkain, kerítésén kívül elterülő egy vagy több szálláskertcsoport. Előfordult, hogy a szálláskertek viszonylag messze kerültek a településtől. Olyan esetben volt erre példa, amikor a lakótelepülés közelében mocsár, vízállás, mély fekvésű terület akadályozta a szálláskertek létrehozását, vagy amikor vízfolyás, esetleg nagyobb mocsár választotta el a falut szántóföldjeitől és ezzel együtt szálláskertjeitől.
Szálláskertövezet vagy szálláskertcsoport kapcsolódhatott halmaztelepüléshez és utcás, szalagtelkes településhez egyaránt (Györffy I. 1926a; 1926b; 1943: 63–64; Fél E. 1937; Márkus I. 1943: 13; Bárth J. 1992a).
Ősi soron, illetve egy-egy település létrejötte vagy szálláskertessé válása idején a szálláskerteket szabadon foglalták el a gazdák a lakótelepülés körüli földekből. Az elfoglalt, körülkerített és épületekkel ellátott szálláskert gazdája, szabadalmas helyen tulajdonaként, úrbéres függőségű helyen örökbirtokaként használhatta gazdasági telephelyét. Örökíthette, feloszthatta. Az esetek többségében eladhatta. A szálláskert általában második belteleknek számított. Úrbéri jogállású helyeken az urbáriumban meghatározott bel-telek részének, a lakótelek kiegészítésének tekintették. A 18. században, amikor még új szálláskerteket lehetett fölfogni, a szálláskertnek elsősorban nem a földje volt az érték, hanem a kerítése, épületei, vagyis a beléfektetett munka. Az sem volt közömbös, hogy hol feküdt a kert: közel, távol, magaslaton, vízállásos mély földön, könnyen vagy nehezen megközelíthető helyen. A 18. század végén, de főleg a 19. század első felében a szálláskertes berendezkedésű helyeken a közlegelő védelme címén a tanácsok már nem engedélyezték újabb szálláskertek foglalását. Ebben az időben nagyon jellemzővé vált a szálláskertek fölosztása és adásvétele. Mindennaposak lettek a kertperek, a hatóságokhoz írt szálláskertért könyörgő instanciák.
A szálláskertek alapterülete fölöttébb változó nagyságú volt, ezért nehezen határozható meg átlagos méretük. A 18–19. századi forrásokban emlegetnek 500–600 négyszögöles és 100–150 négyszögöles szálláskerteket egyaránt. Közepes nagyságú parasztgazdaság 18számára valószínűleg 3–400 négyszögöles telephely volt szükséges. Ritkán, főleg újonnan települt helységek esetében előfordult, hogy a szálláskertek utcát alkotva sorban álltak. A szálláskertek többsége rendszertelen kusza összevisszaságban feküdt egymás mellett. Főleg olyan helységek esetében volt ez jellemző, amelyeknek lakótelepülése is halmazos formát mutatott. A halmazos összevisszaságban fekvő szálláskertek legtöbbször szabálytalan alakúak voltak. Nem hasonlítottak négyzetre vagy téglalapra. Néha sokszögre emlékeztettek, de előfordult ívelt oldalú kert is.
A szálláskertek kerítései között széles, taposott utak kanyarogtak. A legfontosabb utak a település központjából, a templom tájékáról indultak. Áthaladva a szálláskertek övezetén vagy csoportján, fokozatosan szélesedtek, hogy elférjen rajtuk a kijáró és a hazajáró jószág. A főbb csordahajtó utakról fölöttébb kacskaringós, egyes szálláskerteket kerülgető, kisebb utak vezettek a szálláskertöv vagy -csoport belsejébe. Ezeken jártak az állatok és ezeken közlekedtek a gabonát, takarmányt szállító szekerek. Az alföldi mezővárosok szálláskertjeinek kerítését leginkább trágyából és gallyakból rakták. Az ilyen kerítést garádgyának hívták. Készült kerítés vesszőfonásból és sárfalból is. A kerítésen általában egy kapu volt. Ezen járt ki-be ember és állat egyaránt. A garádgyát kívülről gyakran árok is kísérte. Előfordult, hogy az árok csak magában védte a szálláskertet. Néha élősövényt, tüskés bokrokat ültettek a partjára. Az Alföld északi, északnyugati és nyugati peremvidékein, vagyis ott, ahol a lazább elrendeződésű szálláskertek divatoztak, előfordultak kerítetlen szálláskertek is. Esetleg bokros élősövény választotta el a telkeket egymástól.
Az istállós szálláskertek legfontosabb épülete az igás- és fejősjószágnak védelmet nyújtó istálló volt, amelyet a Nagykunságban és a vele határos területeken ólnak, a Duna–Tisza közén istállónak neveztek. Ezzel függ össze a szálláskert ólaskert, istállóskert elnevezése. A legtöbb szálláskertben épült akol, vagyis fedetlen kerítés a külső legelőkről télre behajtott rideg marha számára. A szálláskert akolkert, akol elnevezése arra utal, hogy ősi soron a teleltetett állatok egybetartását szolgáló ganékerítés, az akol lehetett a szálláskert legfontosabb épülete, sőt helyenként a szálláskert jóformán azonos volt az akollal.
A szálláskertek funkciója és használati módja korszakonként és tájanként jelentős eltéréseket mutatott. A sokféle és változó színvonalú néprajzi leírás adatai alapján álljon itt az „eszményi” szálláskert, a lakótelektől térben elkülönülő teljes értékű gazdasági udvar használatának jórészt tudományos absztrakcióval megalkotott képe!
A komplex hasznosítású szálláskertnek fontos szerep jutott az állattartásban és a földművelésben egyaránt. Télen-nyáron a szálláskerti istállóba tértek haza az úton járó vagy a páskomon legelésző igáslovak és igásmarhák. Ugyancsak itt tartották a csordára járó fejősmarhát. Más szóval, a szálláskert a kezestartás kizárólagos színtere volt. Szálláskertben teleltek a földes gazdák kezén lévő kisebb juhfalkák is. A 18–19. században a külső legelőkön tartott, paraszti tulajdonban lévő rideg marhák és szilaj lovak jelentős része a legnagyobb tél idejére beszorult a szálláskertbe, ahol szabad ég alatt, illetve az akol enyhelyében, takarmányon telelt. Tehát a szálláskert az egész évi kezestartásnak és a rideg jószág teleltetésének egyaránt színtere volt.
A komplex rendeltetésű szálláskert alapvetően fontos funkcióját a szérűskert elnevezés jelzi. A szálláskertbe hordták a határban termelt szálasgabonát. Itt döngöltek földet a gabonaágyások alá. Itt nyomtattak. Itt rakták össze a szalmát. Egyszóval itt volt a szérű. A szemesgabonát a lakóház előtti vagy a szálláskerti vermekben, vermelés előtt pedig 19átmenetileg a szálláskerti istállóban tárolták. A szálláskertben tartották a legfontosabb gazdasági eszközöket: szekeret, szánkót, jármokat, ekéket, boronákat, kaszákat, kapákat, favillákat. Innen indultak reggel a határbeli földekre dolgozni és este ide tértek vissza. Innen mentek tovább a lakóházhoz.
A szálláskert jelentős területét foglalták el a különböző rakományok, amelyeket itt tároltak és őriztek. Itt álltak a szalmakazlak, szénaboglyák, kukoricaszárkúpok. A szálláskert volt mindenféle takarmány tárolóhelye. Itt rakták össze a trágyát, mielőtt a szántóföldekre hordták vagy tüzelőanyagként felhasználták. A szálláskertben kapott helyet a nagyobb mennyiségben felhalmozott épületfa, nád és tűzifa. A szálláskertben tárolták a megtermelt kendert. Itt végezték az asszonyok a kenderfeldolgozás durvább munkafázisait, pl. a törést, tilolást, gerebenezést.
Az összetett funkciójú és teljes gazdasági udvar szerepű szálláskerthez általában olyan lakótelep párosult, amelyen semmiféle gazdasági tevékenység nem folyt.
Helységenként és időszakonként egy-egy funkció hiánya vagy módosult formája miatt a fentebb vázolt szálláskerthasználati kép is módosult. Némely helységben földrajzi és különleges gazdaságtörténeti okok következtében csak az állattartásban volt szerepe a szálláskerteknek. A gabonanyomtatás munkája nem kötődött hozzájuk. Ilyen terület volt pl. a Baranya megyei Hegyhát, ahol a gabonatermő szántóföldek a falvak szálláskertekkel ellentétes oldalára estek, tehát gazdaságosabb volt a szántóföldeken nyomtatni (Füzes E. 1956: 98).
A legtöbb szálláskertben álltak fák. A Duna melléki tájakon gyakran a gyümölcsöskertekbe telepítették a szálláskerti épületeket.
A szálláskertes településosztottság együtt járt a szálláskertet birtokló parasztcsaládok tartós, rendszeresen ismétlődő, szakaszos megosztottságával. A legtöbb néprajzi leírás szerint a szálláskert a férfiak, a lakóház pedig a nők birodalma volt. Ez a megfogalmazás természetesen sematikus és elnagyolt, de a lényeget magában rejti. Nagy általánosságban valóban elmondható, hogy a települések belső határában a szálláskert a férfiak, a lakóház telke pedig a nők munkaterének tekinthető. Ősztől tavaszig napközben a szálláskertekben tartózkodott a férfiak többsége. Gondozták az állatokat, javították a gazdasági eszközöket, fúrtak, faragtak, tettek-vettek. Általában szerettek a szálláskertben tartózkodni, mert itt otthonosabban, szabadabban érezték magukat, mint a lakóházban. A szálláskert világában némiképp kikerültek a különböző hatóságok és saját feleségeik, szüleik látóköréből. Természetesen a lakóház jelentette számukra a jelképes otthont. Ott ünnepeltek, ott fogadták vendégeiket, onnan jártak templomba, ott látták meg a napvilágot, ott táncolták végig a lakodalmakat és ott ravatalozták fel őket, mielőtt a temetőbe kerültek.
A nők a hétköznapokkal is a lakóházhoz kötődtek. Ott főztek, mostak, sütöttek. Ott szülték és nevelték a kisgyerekeket. Ott fontak, szőttek, varrtak. A szálláskertbe akkor mentek ki, ha ott különleges, nekik való munkát kellett elvégezniök. A fiúgyermekek anyjuk felügyelete alatt, a lakóház portáján nevelkedtek. Amint eljutottak abba a korba, amikor már némi hasznukat lehetett venni az állatok körül és a termelőmunkában, idejük többségét a szálláskertben töltötték. A lányok a lakóház portáján nőttek eladósorba. A szálláskertben alig fordultak meg.
A lakóház telke és a hozzá tartozó szálláskert között általában nem volt nagy távolság. Előfordult, hogy csak 200–300 méterre feküdtek egymástól, de akadtak a lakóháztól 2 20kilométerre fekvő szálláskertek is. A távolság függött a település nagyságától és a szálláskertek elhelyezkedésétől.
A szálláskertek a férfiak társaséletének fontos színterei voltak. A szálláskertekben éjszakázó férfiak az állatok ellátása után, főleg téli estéken, összegyűltek egy-egy tüzelős istállóban. Ültek és feküdtek a tűz körül. Ha volt, pálinkát és bort iszogattak. Pipáztak, adomáztak, történeteket meséltek. Hosszú órákon át töltötték együtt az időt.
A szálláskertes településosztottság megszűnése a végeredményt tekintve minden időszakban alapvetően kétféle módon történhetett. Egyik esetben a terjeszkedő lakótelepülés ráhúzódott a szálláskertek övezetére, csoportjára. A szálláskertekben lakóházak épültek és az egykori gazdasági udvarok ugyanolyan összetett funkciójú lakótelkekké váltak, mint amilyenekké a hajdani lakótelepülés telkei is átalakultak. Tehát a funkciót tekintve elmosódott a különbség a település két része között. Esetleg építészeti, utcaképformálási különbség árulkodott a múltról. A másik esetben a gazdasági épületeket tulajdonosaik elvitték a szálláskertekből lakótelkeikre vagy máshová, és az üres szálláskerteket veteményeskertként, gyümölcsöskertként, kaszálóként vagy szőlőként használták tovább.
A szálláskertek felszámolódását az alföldi mezővárosokban elősegítette a tanyakiala-kulás. A korai tanyák átvették a szálláskertek hajdani funkcióit. Györffy István szavaival élve: a 18. században az alföldi szálláskertek egy része „kivonult tanyának”.
A 18. században több olyan település akadt az Alföldön, amelynek akár több évtizeden át egy időben voltak szálláskertjei és tanyái. A kétféle telep kiegészítette egymást. Ilyen esetben a tanya átvett bizonyos funkciókat a szálláskertektől, de nem mindent. A megmaradt, de már a felszámolódás útjára jutott szálláskerteknek kevesebb feladat jutott, mint korábban. Ezáltal mindennapi életük is más képet mutatott, mint abban az időben, amikor a tanyák még hiányoztak a paraszti gazdasági telephelyek sorából.
A pajtáskertek az istállós-nyíltszérűs szálláskertek elterjedési területén kívül eső tájak településein voltak jellemzők. Vagyis a Dunántúlon és a Felföldön.
A pajtáskertek néhol a lakótelepülés közelében, másutt a szántóföldek szomszédságában, ismét másutt legelőként használt erdők mellett helyezkedtek el sorokban vagy laza csoportokban a lakótelepülést övező egy-két kilométeres körzetben. Előfordult, hogy itatóhelynek számító patak vagy forrás vonzotta csoportba a pajtáskerteket. Mivel legtöbbször viszonylag nagy területű kaszálókon álltak a pajták vagy az istállóspajták, esetenként a pajtáskertek rendszertelenül szétszórt telephelyeknek tűntek. Néha egy-két száz méteres távolság is volt a pajták között. Máskor a csoportosság nyilvánvalóbbnak tűnt.
A pajtáskertek leginkább utcás faluk gazdasági tartozékai voltak. A pajtáskertekkel is rendelkező utcás faluk azonban sok esetben a házak sűrűsödése és a telkek zsúfolttá válása folytán már halmazos benyomást keltettek. Máskor az utcás jelleg szabályozás eredményeként jött létre. Korábban ugyanott összevisszaság, kuszaság jellemezte a lakófalu házainak elhelyezkedését. A pajtáskert az esetek óriási többségében magánbirtoklású földdarab volt, amelyet eredendően közterületből foglaltak vagy osztottak.
A pajtáskertként használt földdarabok tájanként és helységenként különböző nagyságúak voltak. Előfordultak 200–300 négyszögöles és 3–5 holdas pajtáskertek egyaránt. Eredetüket, illetve eredeti hasznosítási formájukat tekintve lehettek szántók, erdei irtáskaszálók, irtásszántók, veteményeskertek, gyümölcsöskertek, kaszálók. A néprajzi irodalomban legtöbbet emlegetett dél-dunántúli pajtáskertek épületei általában réteken vagy gyümölcsfás kaszálóterületeken álltak. Kerített és kerítetlen pajtáskert egyaránt előfordult. 21A karókból, fonásból, élősövényből készült kerítés esetenként az egész kaszálókertet körbevette. Máskor csak a gazdasági épületek közvetlen környékét kerítették.
A pajtás-, istállóspajtás szálláskerteknek alapvetően két típusa különböztethető meg.
Az első típusba sorolhatók azok a paraszti gazdasági telephelyek, amelyeknek legfőbb épülete a gabona- és takarmánytárolási célokat szolgáló pajta vagy csűr. Az ilyen pajtáskert elsősorban tároló és cséplőhely. Az istálló a lakótelepülés telkén található. A takarmányt kisebb egységben hordják be a pajtáskertekből a belső telekre.
A második csoportba azokat a telephelyeket sorolhatjuk, amelyeken pajta és istálló egyaránt áll. A pajta és az istálló lehet két külön épület egymás szomszédságában, de kerülhetnek egy fedél alá is. Ha egy fedél alatt vannak, vagyis ha a pajta egyik oldalát használják istállónak, az épületet jellemző szóval, istállóspajtaként emlegetjük. Az istállóval és pajtával egyaránt ellátott pajtáskertek teljes értékű gazdasági udvarok. Tároló, szemnyerő és állattartó funkciójuk egyaránt fontos. Életüket, használatukat tekintve alig különböznek az alföldi istállós szálláskertektől.
A tavaszi és nyár eleji hónapokban kevés munka akadt az istálló nélküli pajtáskertekben. Június táján élénkült meg a környékük. Ekkor hordták ide a határ legkülönbözőbb kaszálóiról az anyaszénát, amelyet a pajta padlására raktak fel. A szénamunka befejezése után, az aratás megkezdése előtt az asszonyok alaposan kitakarították a csűrt. Alkalmassá tették a szálasgabona fogadására. A learatott és kévékbe kötött gabonát berakták a csűrfiókokba. Augusztusban hordták a pajtáskertbe a sarjúszénát. Ugyancsak augusztusban végezték a gabona cséplésével kapcsolatos munkák többségét, bár volt példa júliusi és télbe nyúló cséplésre egyaránt. Ősszel a pajták környéke elcsendesedett. Télen csak takarmányért jártak ki a pajtáskertekbe (Hofer T. 1955).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT