A SZÁLLÁSKERT ÉS A TANYA KÖZÖTT ÁLLÓ, ÁTMENETI TARTOZÉKTELEPÜLÉS-TÍPUSOK

Full text search

A SZÁLLÁSKERT ÉS A TANYA KÖZÖTT ÁLLÓ, ÁTMENETI TARTOZÉKTELEPÜLÉS-TÍPUSOK
Elméleti, körülhatárolási kérdések
Az alábbiakban olyan tartozéktelepülésekről lesz szó, amelyek átmenetet képeznek a szálláskertek és a korai tartozéktanyák között. Mindkét formára emlékeztetnek, de igazából se nem szálláskertek, se nem tanyák. Legalábbis, ha a szálláskert és a tanya fogalmát a tudományban kialakult hagyományoknak megfelelően értelmezzük.
A szálláskertek és a korai tanyák elhatárolását úgy végezzük el, hogy mindkét tartozéktelepülés-formát három szempontból vesszük szemügyre.
Első szempont a távolság, amelyről sietünk kijelenteni, hogy tulajdonképpen nem szempont. A felületes szemlélő ugyanis azt mondhatná, hogy az a gazdasági paraszti telephely, amelyik a lakótelepüléshez közel fekszik, szálláskert, amelyik pedig távol áll, az tanya. Ennek az elhatárolásnak fölöttébb kevés alapja van. Második szempontunk a csoportosság-szórtság kérdése. Általánosságban megállapítható, hogy a szálláskertek csoportokba rendeződtek, a tanyák pedig legtöbbször szétszórtan álltak. Harmadik szem-pontunkat a telephely jogi helyzetének és elkülönülésének kérdése alkotja. Más szóval, azt vesszük tekintetbe, hogy a paraszti gazdasági telepnek van-e telke vagy nincs? Telek alatt itt olyan telephelyként használt földdarabot értünk, amely funkciójával és jogi helyzetével különbözik a mezőgazdasági termeléssel hasznosított földektől: a szántóktól, 22rétektől, szőlőktől, erdőktől, legelőktől. Más az értéke, más a társadalmi megítélése, más-ként adóznak utána, másként hasznosítják stb.
A telek léte vagy nem léte döntő fontosságú a szálláskert és a korai tanya elhatárolása szempontjából. A szálláskertnek ugyanis mindig volt telke. Vagyis olyan földdarabot neveztek szálláskertnek, amely elkülönült a szántóföldektől és jogilag bel-teleknek vagy legalábbis elismert gazdasági telephelynek minősült. Ezzel szemben a korai tartozéktanyáknak nem volt szántóföldtől elkülönült és jogilag megkülönböztetett telkük.
A fent bemutatott szempontok alapján tehát a szálláskertet és a tartozéktanyát a következő ismertetőjegyekkel különböztetjük meg egymástól:
Szálláskertnek nevezzük azokat a paraszti gazdasági telephelyeket, amelyeknek a többi paraszti birtokoktól funkcionálisan és jogilag elkülönülő telkük volt, és e telkek a település belső határában, legtöbbször a lakótelepülés közelében csoportosultak.
Tartozéktanyáknak nevezzük azokat a paraszti gazdasági telephelyeket, amelyek a lakótelepüléstől távol eső, pusztai, külső-határbeli magánbirtokok tetszés szerint megválasztott pontján jöttek létre. Körülöttük szántóföldek, rétek terültek el, következésképp a telephelyek egymással nem érintkeztek és így nem képezhettek zárt csoportot.
Az átmeneti tartozéktelepülések fajtái
A 17–18. században alig akadt olyan alföldi mezőváros és nagyobb falu, amely meg tudott volna élni a szűk belső vagy történelmi határából. A középkori eredetű belső határok kicsinységét újabb és újabb területek, legtöbbször elpusztult szomszédos helységek határának megszerzésével igyekeztek ellensúlyozni.
A középkori falu- vagy városhatárhoz tartós bérletként, adományként vagy vett földként hozzácsatolt és pusztává lett középkori falvak területéből lassan egységesült távoli határrészt külső határnak nevezzük tanulmányunkban. Ezáltal megkülönböztetjük a belső határtól, amely kifejezéssel a település kis kiterjedésű történelmi határát értjük. Ez sok esetben azonos volt a lakótelepüléssel, a különböző kertekkel és a belső legelővel. A külső határ fogalmába tartoztak a sokfelé előforduló szállásföldek, az alföldi városok szántói és kaszálói, valamint a külső legelők.
A külső határok szántóföldjeit a távolságok, valamint a közlekedési és vízrajzi viszonyok kedvezőtlensége miatt nehéz volt a belterületi udvarokból vagy a belső határban lévő szálláskertekből művelni. Ezért a parasztgazdák a külső határban szántóföldjeik és kaszálóik közelében gazdasági telephely szerepű tartozéktelepüléseket hoztak létre. Az alföldi mezővárosok többségének határában, illetve e határok egy részén valamilyen formában kötetlen földhasználat és szabad paraszti birtoklás virágzott. Ezeken a helyeken a gazdák szétszórtan hozták létre gazdasági telepeiket. Mindenki a maga földjének arra alkalmas pontján. Ezzel megteremtődött a tanyafejlődés alapja. Néhány helység külső határában földrajzi, úrbéri vagy határhasználati okokból nem lehetett tanyákat építeni. Külső telephelyekre azonban szüksége volt itt is a parasztságnak. Ezért e helységek határában a szántóföldektől elkülönített telkeken, csoportokban hozták létre a szállásokat. Ezáltal a telephelyek nem akadályozták a nyomásos gazdálkodást.
A távoli elhelyezkedés tanyákra, a szállástelkek csoportosulása viszont szálláskertekre emlékeztető vonás.
23A külső, határbeli vagy pusztai szálláscsoportokat az különböztette meg a tényleges szálláskertektől, hogy utóbbiak a lakótelepülés mellett vagy attól eltávolodva, de a belső határban, előbbiek pedig a lakótelepüléstől távol, a külső határban jöttek létre. Ez a távoli elhelyezkedés tanyákra emlékeztető vonás.
Alábbiakban a pusztai szálláskertcsoportok leghíresebb, legismertebb és legjellemzőbb példáit egyenként mutatjuk be.
A kalocsai szállások és a nyíregyházi „bokortanyák” a külső határbeli szálláskert-csoportok legismertebb példái. Nemcsak a tudományos kutatók tartják számon őket, hanem a földrajztanítás jóvoltából hallott róluk a nagyközönség is. Jóval ismeretlenebbek a Kalocsai Sárköz Duna menti falvainak a legutóbbi évtizedekben föltárt pusztai tartozéktelepülései, és a tarnalelesziek különleges szállásai.
Valószínűleg voltak még másutt is külső határbeli, pusztai szálláskertcsoportok, csak feltárásukkal, leírásukkal adós a néprajztudomány.
Kalocsa mezőváros a 18. század első felében fokozatosan szerezte meg azokat a pusz-tákat, amelyekből 40 000 holdas határa kiformálódott. A várostól keletre elterülő külső határ az 1760-as évek végén, az úrbérrendezés idején, árendált földből úrbéres jogállású jobbágybirtokká vált. Kalocsa belterületét vizek választották el szántóföldjeitől, sőt pusztáit is vízfolyások és mocsaras földsávok tagolták. A vizektől szabdalt távoli földeket nem lehetett a városból művelni. Városszéli szálláskertek létrehozásának tehát nem volt értelme. Így a jobbágygazdák a határban alakították ki gazdasági telephelyeiket. Nem hozhattak létre azonban olyan szétszórt tanyákat, mint más alföldi mezővárosokban élő paraszttársaik. Gazdasági telephelyeik szórt elhelyezését akadályozta a sok árvíz, a föld úrbéres jellege és legfőképpen a határhasználat rendje: nevezetesen a pusztánként szerveződő nyomásos gazdálkodás. Ezért a kalocsai jobbágyparasztok a város külső határának árvízbiztos, kimagasló pontjain, szántóföldektől elkülönülő telkeken, csoportokban hozták létre gazdasági telephelyeiket, amelyeket egyenként és együttesen is szállásnak neveztek.
A szállásépületek portái, telkei, a Kalocsa környéki nyelvben tanyának nevezett kis földparcellák, az úrbéri felfogás szerint belteleknek számítottak. A feudalizmus utolsó évszázadában hozzátartoztak a jobbágytelkekhez, részét képezték a jobbágyok telki állományának. A szállások a földművelés és az állattartás érdekeit egyaránt szolgálták. A földművelő tevékenység elképzelhetetlen lett volna nélkülük. Éppen ezért egyidősek egy-egy puszta kollektív árendálásával, illetve városi birtokba vételével. Különleges földrajzi, úrbéri és határhasználati viszonyok által meghatározott paraszti gazdálkodási rend velejárói, kezdettől fogva elengedhetetlenül szükséges eszközei, tartozékei voltak. A hatóságok nem tilalmazták a szállástartást, sőt elismerték szükségességét.
Minden kalocsai jobbágygazda azon a pusztán tartott szállást, amelyen földjeit birtokolta és amelynek szomszédsági közösségébe tartozott. Egy-egy pusztán két szálláscsoport is kialakulhatott. Ezek egy része a középkori falunevet őrző pusztanevet viselte, amelyet megtoldottak az alsó és felső vagy a kis és öreg jelzőkkel. Más csoportokat az ott legnagyobb számban birtokló kalocsai családok nevével jelöltek. Összesen 25 csoport alakult ki.
A kalocsai jobbágycsaládok, illetve azok egyes tagjai a 18. században általában csak annyi időt töltöttek pusztai szállásukon, amennyit a mezőgazdasági munkák végzése, elsősorban a gabonatermesztés és az állattartás érdeke megkívánt. Az 1780-as, 1790-es 24években megnőtt a kinntartózkodás ideje és a kinntartózkodók száma. A munkaképes lakosság ekkor már az évnek nagyobb részét töltötte szállásán, mint városi házában. A 19. század első felében a családok megosztottsága jellemezte a szálláshasználatot. Az öregek többnyire a városi házban laktak, a fiatalabb, munkabíró nemzedék pedig a szállásokon. A jobbágyfelszabadítás után a legtöbb pusztabirtokos család eladta városi házát. A szállásokon, amelyek falusiasodtak építészetileg és szervezetileg egyaránt, az állandó kintlakás vált általánossá. 1898. jan. 1-jén a szállások önálló községekbe szerveződve elszakadtak Kalocsától. Az egykori kalocsai határban létrejött Homokmégy és Szakmár, majd belőlük önállósulva Öregcsertő és Drágszél község (Bárth J. 1975a).
A Kalocsai Sárköz Duna melléki falvai – Ordas, Géderlak, Dunaszentbenedek, Uszód, Foktő, Bogyiszló és Dusnok – nem tudtak megélni a saját belső határukból, ahol jobbára csak kertészkedtek és állatokat tartottak. Ezért a kalocsai érsekségtől távoli pusztákat béreltek. Itt termeltek gabonát és az év egyes szakaszaiban itt teleltették állataikat. A bérelt puszták a Mária Terézia-féle úrbérrendezés idején a jobbágyok telki földjeivé váltak.
A Duna melléki falvak külső határaiban létrehozott szálláscsoportok a 18. században és a 19. század első felében hasonló képet mutattak, mint a kalocsaiak pusztai gazdasági telepei. Volt azonban a Duna melléki falvak pusztai szállásainak két olyan sajátossága, amelyekkel különböztek a kalocsai szállásoktól. Az egyik eltérő vonás a használatuk rendjében mutatható ki. A Duna melléki falvak jobbágyparasztjainak ugyanis egy időben két szálláskertjük volt: egy a belterületen, a lakófalu szomszédságában, a másik pedig a külső határban. A többszörös megosztottság rendszerében a belső szálláskert a belső határ, a külső szállás a külső határ gazdasági központja volt. Az állatokat évszakonként vándoroltatták a kétféle szálláskert között.
A másik eltérő sajátosság a pusztai szálláskertek történelmi sorsából adódik. A kalocsai szállások falvakká alakultak és viruló településekként érték meg a 20. század közepét. A Duna melléki falvak pusztai szálláskertcsoportjai a 19. század utolsó harmadában és a 20. század elején jórészt elpusztultak. Utolsó hírmondóik elhagyott, romos, hallgatag álomfalvakként szenderegtek a 20. század közepén (Bárth J. 1975b).
A kalocsai szállásokhoz sok vonatkozásban hasonló, tartozéktelepülés eredetű apró falvacskák alakultak ki Nyíregyháza határában is. A 20. században bokortanyaként emlegetik őket. Korábban szállásbokor volt a nevük. A szállásbokor kifejezést Sexty József mérnök használta rájuk először 1823-ban. Valójában ezek sem tanyák, hiszen a kalocsai szállásokhoz hasonlóan épületeik kis „beltelkeken” állnak, és a telkek a falusi települések mintájára csoportosulnak. Minden bokornak önálló „határa” van a nyíregyházi határ egészén belül. Eredetüket, régi formájukat tekintve e telepek is a külső határbeli szálláskertek kategóriájába sorolhatók.
Nyíregyháza Károlyi Ferenc gróf és Palocsai Zsigmondné földesurak telepítő akciója révén 1753 és 1757 között jórészt szlovákokkal népesedett újra. A pusztai szállások a művelhető területek használatba vételével egy időben keletkeztek. Kb. egy évszázadon át tartozéktelepülések voltak. Fenntartásuk elsősorban a földművelés érdekeit szolgálta. Általában cselédek éltek kint huzamosabban a határbeli épületekben. A gazdák városi házukban laktak és csak a nagy munkák idején tartózkodtak kint szállásukon. A 19. század közepén megindult a tömeges kiköltözés. A szállásbokrok tartozéktelepülésekből állandóan lakott apró falvacskákká váltak.
25A nyíregyházi határ szállásainak csoportos alakulását többen etnikus okokkal magyarázták. A nyíregyházi szállások bokros elrendeződésének valóságos okát Balogh István fejtette meg. 1970-ben, a Nyíregyháza határhasználatáról írt tanulmányában hangsúlyozta, hogy a csoportosságnak nem etnikai, hanem határhasználati okai voltak. A határ első foglalása annak idején úgy történt, hogy rokonsági vagy más okból egymással szoros kapcsolatban álló kisebb embercsoportok vettek birtokukba egy-egy határrészt. A földet a birtokos közösségek három fordulóban, ugarnyomásos rendszerben használták. Ez a határhasználati rend nem tette lehetővé szétszórt szállások építését. A nagy távolságok miatt viszont a városból való földművelés megoldhatatlan volt határbeli telephelyek nélkül. Így a birtokló csoportok tagjai szántóföldektől különálló és csoportot alkotó kis „beltelkeken” építették fel szállásépületeiket. 1823–25-ben 482 jobbágygazda birtokaként 45 szállásbokor állt Nyíregyháza határában. Közülük 43-at családnévvel jelöltek. A szállásbokrok legtöbbje a 20. században is családi nevet visel, mégpedig annak a családnak a nevét, amelynek rokoni kötelékébe tartoztak a hajdani tartozéktelepülést létrehozó birtokos csoport tagjai. Településszerkezeti szempontból változatos képet mutatnak a szállásbokrok. Van köztük halmazos elrendeződésű, utcás szerkezetű, sőt kör alakú is (Simkó Gy. 1909; Erdei F. 1942: 227; Györffy I. 1943: 73; Márkus M. 1943; Balogh I. 1970).
Bakó Ferenc az 1980-as évek elején közölt leírást a tarnalelesziek Bolya-pusztán használt szálláskertjeiről, amelyek a földrajzi és társadalmi különbségekből eredő eltérések ellenére máig a legjobb párhuzamai a korai kalocsai szállásoknak, a Duna melléki falvak pusztai szálláscsoportjainak és Nyíregyháza feudalizmus kori szállásbokrainak.
Bolya a középkorban falu volt, de elpusztult. A 18. század közepe óta a tarnalelesziek birtokolták. Határát valószínűleg nyomásokban művelték. A paraszti gazdasági telephelyeket csoportokban alakították ki a pusztán. 1785-ben a József-kori térképfelvételen már jelölték a szálláscsoportot „Szalas zu Lelesz gehörig” felirattal. 1876-ban Bolya puszta határa 180 birtokos között oszlott meg. A szálláscsoport 30 belteleknek számító kertből állt, amelyek egy út két oldalán utcasort alkottak. A helybeli hagyomány szerint minden nemzetségnek jutott egy kert. Ezen a tájon, ahol a falvak belterületét gyakran jellemezte a zsúfolt nemzetségi vagy hadas településrend, a szálláskertek használatában is nagy szerep jutott a nemzetségek és hadak élénk összetartozás-tudatának. Ez egyben a legnagyobb eltérés az alföldi pusztai telephelyekhez viszonyítva. A Bolya pusztai szállás szántóföldektől elkülönülő és utcasorba rendeződő telkei egy-egy rokonsági csoport közös használatában voltak. A legtöbb telek egyszerre több gazda pusztai gazdálkodását is szolgálta. A nemzetséghez tartozó rokon gazdák nem osztották föl a birtokukban levő szálláshelyet, hanem egy darabban hagyták, és úgy építettek rá ólakat, csűröket.
A szállási épületekben teleltették a juhokat és a félszilaj szarvasmarhákat. A szálláscsoportnak négy kútja volt. Ezeket egy-egy nemzetség ásta, de négy-öt nemzetség használta. A teleltetett állatok számára a szálláson tartották a takarmányt. Itt halmozták föl és innen hordták a közeli földekre a trágyát. A gabonát a szállások földjén nyomtatták. A tehetősebbek csűrt is építettek a szálláson a szálasgabona és a takarmányfélék tárolására. Az állatokkal öreg férfiak és gyerekek tartózkodtak kint a szállásokon. Előfordult, hogy a gazda cselédekkel végeztette a teleltetést. A kinntartózkodók leginkább a kisházként emlegetett épületekben aludtak. 1907-ben négy „kisház” állt a szálláscsoport területén. Egyet-egyet 4–7 kinntartózkodó használt. Fölváltva tartották rendben.

262. ábra. Szeremle (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) határának falutáji területe 1819/1820-ban
A bolyai szállások a 20. század derekán is használatban voltak. Ezért nyílt lehetőség néprajzi tanulmányozásukra. A 18. században valószínűleg más településeknek is voltak hasonló pusztai szálláscsoportjaik a környéken. Ezek azonban nem érték meg a 20. századot (Bakó F. 1981: 254–260).
Az ártéri (réti és erdei) szállások fogalma fölöttébb nehezen definiálható, mert sokféle szállást takar. Kötetünkben azokat a tartósan használt, illetve magánbirtoklású paraszti állatteleltető telepeket nevezzük ártéri szállásoknak, amelyek folyó menti tájak mocsári erdeiben és irtott rétjein léteztek a lecsapolások előtt.
Az ártéri szállások nagy néprajzi és agrártörténeti jelentősége abban rejlik, hogy sok évszázadra visszanyúló állatteleltetési rend eszközei, tartozékai voltak. A folyók mentén szabad téren, illetve hevenyészett akolban végzett réti, mocsári teleltetés feltehetőleg olyan sajátossága a régi magyar állattartásnak, amely a honfoglalás korában, sőt a honfoglalást megelőző évszázadokban is jellemezte a magyarság gazdasági tevékenységét.
Valószínűnek látszik, hogy az Alföld és a Dunántúl vízjárta, folyó menti tájain sokfelé léteztek családi birtoklású állandó ártéri szállások, de feltárásukkal, bemutatásukkal még adós a néprajztudomány. Alábbiakban egy ilyen szempontból viszonylag jól kutatott terület ártéri szállásait mutatjuk be példaként. Kiválasztott területünk a magyarországi Duna-völgy Dunapatajtól Mohácsig terjedő déli szakasza. E táj ártéri szállásai méltóképpen reprezentálják a nagy múltú magyar víz menti szállástartást.
Az ártéri szállásoknak többféle formája élt egymás mellett a 17–18. században a Patajtól Mohácsig húzódó Duna-szakasz mindkét oldalán. A vízparti szénafeletető helyektől az istállóval ellátott erdei gyümölcsöskertekig terjedt e telephelyek változatainak 27sora. A szállás fejlettségét, illetve fajtáját az határozta meg, hogy a teleltetésre használt telephely mennyire állandó, mennyire tartós birtoklású, és mennyire van ellátva épületekkel.
Legkezdetlegesebbnek tűnnek az alkalmi „szénázó szállások”, amelyeken épületek nem épültek és helyük sem kötődött tartósan egy-egy teleltető családhoz. Ezért alig tekinthetők valódi tartozéktelepüléseknek. Ilyen „szénázó szállásai” voltak pl. a szerem-leieknek és a bajaiaknak. A 18. század eleji határperekben sokszor emlegették e telephelyeket a török időkre vonatkoztatva is (Bárth J. 1989). A „szénázó szállásokat” víz menti fűzfabokrok enyhelyében alakították ki, viszonylag magasan fekvő földsávokon. Területükön gallykerítéssel, ún. megyékkel körülvéve rakták össze a környéken kaszált szénát, amelyet télen föletettek a szarvasmarhákkal és a lovakkal. Valamivel fejlettebb változatot jelentett, amikor már rögzült birtokjogú kaszálókertekben végezték a teleltetést, de még mindig épületek nélkül. Egy-egy gazdának általában több kaszálója is volt az ártérben. Ezek között általában nehezen lehetett közlekedni, különösen terhet szállítani. Így legtöbb kaszálón volt „szénáskert”, és ha egyik helyen elfogyott a takarmány, továbbhajtották az állatokat.
Az épületekkel jobban ellátott, tartósan birtokolt, tulajdonképpeni ártéri szállások a 18. században leginkább kis területű irtott erdei kertecskék voltak, amelyek füzér- vagy méhsejtszerűen kapcsolódtak egymáshoz. Az erdők fogyatkozásával vagy esetenként bel-ső átrendeződés eredményeként fűzfákkal tarkított vizes kaszálók „szénáskertjei” adtak helyet a szállásoknak. A telephelyek legtöbbször vízfolyások partján, természetes magaslatokon vagy töltéssel magasított földhátakon csoportosultak.
Az állandóbb ártéri szállások magja is a kerítéssel védett szénaállás, szénáskert volt, ahol összegyűjtötték a kaszálókon termelt szénát. Mellette állt a prostya-akol vagy akókert, amelybe télire a szarvasmarhát rekesztették. Legtöbb szálláson volt kút és az állatokat gondozó emberek számára kerek gunyhó vagy csücskös gunyhó. A jelentősebb szállásokon fészert, sőt istállót is építettek.
Az ártéri szállások birtoklása a 18. században még nem jelentette a szálláshely földjének és fáinak jogilag is szentesített magánbirtok voltát, csupán a régi szokás, az „usus” alapján biztosított folyamatos használati lehetőséget. Az első foglalásból származó szálláshasználati jogot adták-vették.
Az ártéri szállásokon általában öregemberek és fiatal legények tartózkodtak kint az állatokkal. A sárközi férfiak szállási pásztorként kezdték munkás életüket és szállási pásztorként fejezték be azt. Szabad sihederkoruk után akkor tértek vissza haza a faluba, ha szóba került, hogy megházasodnak. Munkaképes életük javát házasemberként a faluban töltötték. Megöregedvén, hátat fordítottak a családi és a közéleti viharoknak, gondoknak. Visszavonultak a szállásra, gyermekkoruk színterére, hogy hátralévő napjaikat nyugalomban tölthessék. A szállásra vonulás egyfajta jelkép volt. A közéletből való kiszakadás kinyilvánítása.
A réti teleltetőhelyek és az erdei kertek szállásai a vízjárta természeti táj, valamint az általa meghatározott gazdálkodási rend velejárói voltak. Ahogy a 19. századi ármentesítések és lecsapolások során az évszázados természeti adottságokat megváltoztatták, és az eddig vizenyős határok jól termő szántókká alakultak át, fokozatosan eltünedeztek az egykori ártéri szállások. Velük együtt megváltozott a régi paraszti életforma is (András-falvy B. 1965; 1970; Bárth J. 1975b).
28A borospincék és az előttük álló présházak sok esetben elkülönültek a lakótelkektől és a nagyobb szőlőterületektől. Magánbirtoklású kis parcellákon sorakoztak a pinceépítésre alkalmas domboldalakon. A pincesorok legtöbbször a lakófaluk közelében húzódtak. Előfordult azonban, hogy 1–2–3 kilométerre is eltávolodtak a lakótelepüléstől. A pincesorok néha többutcás pincefalut alkottak, amely térben elkülönült a lakófalutól.
A pince és a présház telke, valamint a falubeli lakótelek összetartoztak, egységet alkottak. Együtt képezték gazdájuk darabokra tagolt belsőségét. Esetenként az egységbe szálláskert is tartozhatott. A lakótelkektől elkülönült, csoportot alkotó pincék és présházak elsődleges rendeltetése az volt, hogy bennük bort készítsenek és tároljanak. Emellett azonban más feladatokat is elláthattak. Átvehettek olyan funkciókat, vonásokat, amelyek másutt a szálláskereteket jellemezték. Esetenként más mezőgazdasági terményeket, pl. krumplit, gyümölcsöt is tároltak bennük. Helyet adhattak a gazdasági eszközöknek. Mintegy „támaszpontjai” lehettek a határbeli földművelésnek. Munkába menet és jövet útba ejtették őket. Innen indultak a határba, ide is érkeztek vissza este. Nagy szerepük lehetett a férfiak társaséletében. Az ilyen sokféle funkciójú pincecsoportok joggal tartozéktelepüléseknek tekinthetők. Példaként felhozhatjuk a Duna–Tisza közi Hajós német lakosainak pincefaluját (Bárth J. 1992c).
A napjainkban állandóan lakott hegyi szórványtelepüléseknek és kis házcsoportoknak az esetek többségében volt tartozék jellegű korszaka. A hegyek meghódítása valószínűleg a mindig kijjebb és kijjebb tolt gazdasági telephelyek fokozatos állandó lakóhellyé válása útján valósult meg. Erdély hegyvidékein a 20. század közepén is előfordultak időszakosan használt távoli paraszti szénatároló és teleltető szállások (Gunda B. 1941: 241–245; Márkos A. 1958; Imreh I.–Pataki J. 1970).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT