KÖDMÖN

Full text search

669KÖDMÖN
Az 1100-as években Kálmán király rendeletében emlegetett „hasított bőrmente” (Léderer E. 1964: 56) Dorogi Márton szerint olyan hosszú ködmön volt, amelynek bokáig érő alját hasítékkal kellett bővíteni, hogy a zsákszerűen összevarrt, oldal- és hátbetoldásokkal testhez igazított bőrkabátban lépni is lehessen. Az ilyen hosszú ködmönök korai történetéről nem sokat tudunk. Abból azonban, hogy 1598-ban a debreceni szűcsök fél ködmönt készítettek, feltételezhető, hogy egész, hosszú párjukat is varrták a korabeli műhelyekben.
Az a különbség, amely a pásztorok és a többi parasztréteg öltözete között a legkorábbi időktől Európa-szerte tapasztalható volt, a 17–18. században fokozódott. A pásztorok, mint állandóan szabadban tartózkodó emberek, addig őriztek egy-egy divatjamúlt, de az ő céljaiknak megfelelő öltözetdarabot, ameddig azt egy feladatának még inkább megfelelővel nem cserélhették fel. Így kötődött a 17. század közepétől a hosszú ködmön leginkább a pásztorokhoz. A dísztelen, „paraszt Juhász Kődmen” (GySML 1665. Moson vm.) nemcsak dísztelenségében térhetett el a többi béres ködmönétől. Általában lábszárközépig takarta viselőjét, „egész báránybőr” gallérral is készülhetett (VML 1744. Vas vm.), ujjai végét – a kézfejet védendő – meghosszabbíthatták. A hosszabbítást, ha csak a kéz hátát fedte, mint a korabeli török zekéké vagy a nyugat-európai bőrkabátoké (Köhler, C. 1963: 308), kutyafülnek nevezték.
E ködmön bokáig érő változatát, a csövest is a hortobágyi pásztorok viselték legtovább. Ennek térden alul érő, hosszú ujjai voltak, amelyek szintén a kézfej védelmét szolgálták, de nehézkessé is tették a csöves használatát. Ezért inkább csak vállra vetve viselték, és idővel fel is cserélték a subával. Ecsedi István (1914b: 32) sejtései szerint e bundaféle keleti eredetű, amit alátámaszt, hogy egyes helyeken tatárködmönnek nevezték, s az is, hogy az egykor Európa nyugati felén is ismert hosszított ujj legtovább a minket keletről körülvevő szlávoknál, oroszoknál, de a törököknél – és pl. az Erdélyben fölsőként ismert köpenyünkön – is sokáig fennmaradt.
A hosszú ködmön egykor országszerte elterjedt volt, a múlt században azonban már csak néhol használták a fuvarosok, szekerezők mint útra alkalmas ujjas bundát, egyes helyeken pedig főleg a férfiak ünnepi ruhájaként maradt fenn, mint Veszprém megyében (VeML 1813. Veszprém vm.) a cifra „földig érő ujjas ködmön”. Göcsejben a szűrrel állta ki a versenyt. Déli szomszédainknál koszuv, Mohács vidékén, nyakatlan formában buga, az Alföldön daku, Vásárhely környékén hosszú aljú bekecs elnevezés mögött kereshetjük ezt a ködmönfajtát. Erdélyben, ahová a hímzett subák nem jutottak el, a hosszú ködmön díszes változatai maradtak a legnagyobb értékű férfiruhák. Híresek a karmazsin irhával szegett, finoman hímzett fehér szász bundák, a bukovinai székelyek mintyánbundái, a derékben szabott, fodrozódó aljú csángó bundák és a kalotaszegi nagykozsok, amit még századunk fordulóján, alkalomadtán az asszonyok is magukra vettek. Ez valamikor nem lett volna feltűnő, a hosszú ködmön egykor asszonyoknak is készült (HML 1704. Heves és Külső-Szolnok vm.).
A 18. század eleji erdélyi kontraktuális levelekben szükségesnek látszik, hogy ezeket a „téli báránybőrös bundákat”, megkülönböztessék az „ujj posztó bundától”, a „magyar bundától”, amely a hosszú ködmön posztóval borított változata (Kós K. 1981: 473–475) lett.

67088. ábra. Ködmönformák: 1. egyenes oldalú rövid, hosszú és toldott aljú ködmön; 2. karcsúsított oldalú rövid, fodros aljú és toldott fodrú ködmön, 3. posztóval bevont, oldalt gombolódó melles, Tard (Borsod vm.)
671A ködmön rövidebb, ám így is combközépig érő párjának története is a messzi múltba nyúlik vissza. A 14. század elején Nagy Lajos seregének lovaskatonáin a páncélt helyettesítő, zsírozott bőrzekékben (Newton, S. M. 1980: 92) talán megtalálhatjuk a majdan a közembereken hordott ködmön elődjét. Debrecenben, az elsők között megalakult szűcs céh 1598-ban rögzített artikulusai szerint „férfiembernek”, „asszonyállatnak”, kicsi leánynak egyaránt varrták az ekkor már tarkázott ködmönöket (Zoltai L. 1938: 91, 301), és az ország másik végén is fehér és fekete irhás, cifraködmönöket kínáltak a szűcsök (VML 1597. Vas vm.; ZML 1598. Zala vm.). Radvánszky (1986: I. 70) ezeket a posztóval nem borított, meztelen ködmönöket az alsóbbrendű emberek ruhatárába utalta. Ennek ellenére – a korabeli értékítélet alapján – zálogként kezelhették, a Kecskemétre 1601-ben betörő tatároktól is mint értéket visszaszerezték, és a 17. század elején a szolnoki, budai török háremek asszonyai is szívesen viselték őket.
1646-ban Debrecenben az eddig irhával „czifrázott és mostan szokott tarkázott”, hímzett ködmönök varrását már csak „alku szerint” vállalhatták a szűcsök (Zoltai L. 1938: 91), vagyis az „Irhával megh Czifraztatott” (BAZML 1684. Borsod vm.), a 18. század elejétől pedig egyre gyakrabban hímzett, „varrott ködmönt” és „föstött ködment” (VML 1708, 1723. Vas vm.) a fizetőképes, módos parasztság „mondva csináltatta”. A bérben kialkudott, készáruként a „Szolgállonak vagy Paraszt Aszonynak” szánt, béresnek varrt vásári portéka egyszerűbb volt, és még kevésbé cifrázhatták, ha pásztornak készült a ködmön. 1698-ban Kecskeméten a szűccsel, aki egy juhásznak „mód nélkül való czifra ködment” csinált, le is fejtették a ködmön cifráját (Papp L. 1930: 26).
A 18. században, amikor a módos parasztok számára a drága ködmön „Czifra külömb külömb Szinő bőrrel ki varot Rokaval premzet” és „jó magyar” vagy „tót juhbőrből” készült, a silányabbnak ítélt „Birke Bőrbül” valót szánták a szolgálónak (NML 1778. Nógrád vm.). Ugyanígy a parasztságon belül rangjelző volt a ködmön díszítése, szegése is. A rókával szegett ködmönöktől lejjebb való volt a csak „irhával szélelt”, még inkább a „Prém nélkül való guba ködmen” (VML 1793, 1795. Vas vm.).
A szűcsök érzékenyen reagáltak a divatváltozásokra is. Amikor a 17. század végén a derékra szűkített felsőruhákat kedvelték, áruik között ott volt az „Aszony Embernek való szorító mentécske” és mellette a szolgálónak szánt „szorító ködmön” (HML 1696. Abaúj vm.). Újabb divathullámmal az asszonyködmön „kebeles” fazonban készült (VML 1723. Vas vm.). A 19. század fordulójára pedig megjelentek az egészen rövid derekú, hátán „császárvágással” karcsúsított, nyaknál mélyen kivágott, empíre ködmönök is.
A ködmönt varrták immár bokáig, combközépig érő és a derékvonalat is alig takaró – ilyenkor sokszor fodorral toldott – változatban. Volt közöttük egyenes hátú és karcsúsítva szabott. Nyakkivágása volt mélyített, de lehetett álló-, esetleg kifektetett gallérja is. Díszíthették a ködmönt falának festésével, bőrrátéttel, azaz irházással vagy hímzéssel, korábban szűcsselyemmel, majd gyapjúval kivarrva. E sokféle lehetőséggel élve már a múlt század elején a szűcsközpontok vásárkörzetében, de kisebb, néhány falunyi tájegységekben is kialakultak, jellemzővé váltak karakterisztikus, helyi stílusú ködmönfélék.
A legrégiesebb típust a munkaruhaként használt, csupán szükség szerint szegett férfiködmön képviselte. Ez egyenes háta és eleje miatt oldalt hasított volt, mert a lépés fesztávolságát adó toldás sem telt ki bőréből, sok helyen nemtőttkinek is emlegették. Az újabb divatú, karcsúsított hátú ködmönt ünnepre szánták, s ha a férfiködmönhöz illő, 672combközépig érő hosszúságot nem érte el, sűrűn fodrozódó toldással, bosszantóval látták el. Az ilyen császárvágással szabott aszalyos ködmönt toldásáról fodrosaljú ködmönnek, Hódmezővásárhelyen szoknyás ködmönnek is nevezték, s az asszonyok is viselték. A vásárhelyi cifra, tükrös férfiködmönt még legénykorában csináltatta tulajdonosa, templomba menet, panyókára vetve esküvője napjáig viselte. Ekkor azonban átadta feleségének, és a ködmönt ezt követően már asszonyködmönnek nevezték (Kiss L. 1926: 164–165).
E példa ellenére gyakoribb, hogy a férfi- a női ködmönök között valamilyen különbség volt, mint a dévai csángó mintyánbundák, könyökös bundák, gyimesi csángó bundák vagy a bukovinai székelyek kozsokjai esetében is. Itt pl. a férfiak fehér falú bundáját zöld-fehér, a feketére festett nőit viszont vörös irha szegte. A Kolozs megyei Magyar-palatkán és a Mezőség magyar lakta községeiben az egyébként gyéren díszített bőrujjaso-kat másként is viselték a nők és a férfiak. Az utóbbiak, a drága ruhát védendő, esőben szűrt vettek rá, az asszonyok pedig ilyenkor szőrével kifelé öltötték fel az ujjas kurta bundát.
Az asszonynép ünnepi öltözködésében a ködmön az ország legnagyobb részén – a 18. század elejétől a mente vetélytársaként – a legfontosabb szerepet játszotta, és szinte századunk elejéig hordták, általában karcsúsított háttal, combközépig érő hosszabb, még inkább csak csípőt takaró, újabb formájában. 1598-ban Egerszegen (Zala vm.) (Györffy I. 1928: 118) egy „nem igen cifrás” női ködmön drágább volt, mint egy hasonló férfiködmön. A „szép” ködmön pedig, 3 Ft 50 dénár lévén, drágább volt, mint egy lószerszám, és három pár fekete szattyáncsizmát vehettek volna árából. Bár később a szűcsök kínálták az egyszerűbb, szolgáknak, szolgálóknak illő ködmönöket is, és a férfiködmön a 18. századi cseléd-béres szerződésekben gyakran a taksa része volt, az elszegődött leányok kommenciójában nemigen szerepelt. Kemény tétele lehetett tehát a kiállítandó kelengyének a drága cifra ködmön, de mint életre szóló, egyetlen téli ujjast feltétlenül meg kellett szerezni. Nem csoda, hogy a Sárközben az 1810-es években is a hagyatékolás tárgya volt. A múlt század hatvanas éveiben pl. Csökölyön, de Békésben is, kimondottan fehér falú, fehér selyemmel kivarrt menyasszonyködmönben esküdtek örök hűséget a parasztlányok. Többen voltak azok, akiknek ilyenre nem futotta, és kölcsönkérte a másikét. Nem egy „menyasszonyködmönt egy őszön harminc menyasszony is meghordozott a templomban” (Banner B. 1923: 40).
A leánykorban megszerzett, akkor éppen legdivatosabb szabású vagy mintázatú ködmönt az asszony élete végéig viselte, sokszor a ködmön nevében is megőrizve annak valamilyen jellemző vonását. Szabása után nevezték el a tardi vállujjas, a szarvasi szoknyás, regölyi sonkaujjas, ormánsági, göcseji aszalas ködmönt. Nógrádban megemlegették a fehér és a barna falú ködmönöket, Csökölyben piros irhás református ködmönök voltak, viszont barna falú, tarka virágosban jártak a katolikusok. Jellemző lehet a helyileg használt szűcsmotívum is, mint a Gyöngyös környékén kedvelt cserepes virág, Tótkomlóson a kakas, kígyó és a hal, Szarvason a szarkaláb. Néhol a ködmön mentétől átvett zsinórozása, ezüstcsatjainak, fémcirádás üveggombjainak sora volt hangsúlyos, és gyakran, pl. Torockón, a mentéhez hasonlóan panyókára, vállra vetve is viselték.
Néhol egy helységen belül rangot, alkalmat kifejező különféle ködmönöket is használtak. A mezőkövesdi kozsu a díszíthető felület kitöltése, a díszítmény a zsúfoltsága szerint lehetett első, második és harmadik kozsu, az utóbbi volt a legegyszerűbb, köznapra való.
673Akinek csak egy kozsura tellett, a másodikat vette meg, amit templomban viselhetett, de pl. esküvőn már nem jelenhetett meg benne. A hozományba kapott nagy értékű kozsut halálukig gondosan őrizgették, s ha egy asszony még életében továbbadta leányának, megszólták, hogy: „még le sem feküdt, már levetkezett” (Dajaszászyné Dietz V. 1956: 77).
Ez a tarkán virágozó szűcsmesterség nem élt mindenütt oly soká, mint Mezőkövesden. A híres szűcsközpontokban már a múlt század közepétől hatott a diszkrétebb polgári ízlés, az egykor tarka, selyemhímű szűcsmunkák lassan egyszínűek lettek, a geleji ködmönt pl. feketével, a jászságit zöld selyemmel varrták ki. Lassan maga a parasztos ködmön is divatjamúlttá vált. A drága, cifra ködmönök a múlt század fordulóján élték virágkorukat, a mi századunk fordulóján, pl. a baranyai Hegyháton a „nők közül ködment csupán a foghíjas anyókák vesznek magukra” (Bátky Zs. 1906b: 36).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT