ÉPÍTŐANYAGOK

Full text search

ÉPÍTŐANYAGOK
A magyar paraszti építkezésben egészen jelen századunkig a fa és a föld volt a meghatározó építőanyag. A falusi lakóházak falazatának történetében fő szerepet játszik e két alapvető anyag arányainak változása. Ez a változás az évszázadok folyamán a faházak rovására megy végbe. A középkor végétől – Közép-Európában általában a 15. századtól – egyre inkább tapasztalható a földfalak terjedése, az Alföldön a 18. században már általánosnak mondható, a hegyvidéki, dombos, erdős tájakon viszont csak a 18. század második felében kezdi felváltani a faépítkezést. A 19. század végén és a 20. század elején a magyar parasztházak legnagyobb hányada földből épült. Az 1890-es népszámlálás során készült első, megbízható épületstatisztika szerint a házak 49,90%-a vályog- vagy vertfalú. Az 1910-es népszámlálás adataiból megrajzolt térképek a vályog- és sárfalazatú lakóépületek hasonló arányát mutatják: 50,5%. Ezek az adatok még a történeti Magyarország egész területére vonatkoznak, tehát magukba foglalják Erdély, a Felvidék és a Drávántúl faházait is, melynek függvényében még figyelemreméltóbbak ezek az adatok. Az ország középső, sík és dombos területein – lényegében tehát a mai országhatárokon belül – viszont a vályogból és sárból készült lakóházak aránya a 90–100% körül mozgott (Bátky Zs. 1921: 36–39, 3–5. tábla; MNA 221. térkép).
A faépítkezés visszaszorulása több okra vezethető vissza. Egyrészt az okszerű erdőgazdálkodás hiányában a 17. század végére – a hasonló európai folyamatokat követve – jelentősen lecsökkent a jó minőségű épületfát nyújtó erdőterületek nagysága. Másrészt ezzel párhuzamosan fokozódott a földesurak allodizációs törekvése, amelynek során az erdőlés jogát egyre inkább kivonták a faluközösségek kezéből. A jobbágyok egyre nehezebben jutottak épületfához. Az épületfaellátással kapcsolatos problémák a 18. század derekára annyira kiéleződtek, hogy végül is központi szabályozást kényszerítettek ki. 1772. december 21-én Mária Terézia uralkodói leiratba foglalta a Liptó megyei liszkafalvi lakosok panaszainak rendezése kapcsán, „… hogy az alattvalók az épület falait, ahol lehet szilárd vagy legalább nyers anyagokból állítsák elő, az uradalom az erdőkből fát csak a tető, ajtók, ablakok és más hasonlók készítéséhez – amennyiben ezek szükségesek – szolgáltasson. Ez a szabályzat ne csak ebben az uradalomban és ebben a megyében lépjen életbe, hanem az ország más részein is, ahol csak a fából való építkezés szokása el van terjedve.” (Bakó F. 1967: 167.) A vármegyék ezt a rendelkezést saját statútumaikban is rögzítik, s igyekeznek azt szigorúan be is tartani, noha az a tény, hogy a következő fél 103évszázadban még többször meg kell ismételtetniük a rendelkezést, azt bizonyítja, hogy a tradíciók megváltoztatása nem ment egyik napról a másikra.
Évszázadok során tehát a természetes anyagok voltak a meghatározók népi építészetünkben. Törvényszerűnek mondható, hogy minél közelebb jövünk a 20. század fordulójához, illetve a jelenhez, annál több előkészített, megmunkált, iparilag előállított anyag jelenik meg a falvak népi építészetében. A faragott kő, a vályog, a nyers tégla, illetve az égetett tégla, később a salaktégla, a tetőfedő cserép és pala felhasználási arányainak növekedése a népi építészetben összefüggött specializált iparok, foglalkozások és ipari létesítmények (mész-, téglaégető) elterjedésével. A vízi és szárazföldi közlekedési-szállítási lehetőségek javulásával, a vasútvonalak kiépülésével széles körű építőanyag-kereskedelmi tevékenység vált lehetővé, mely eljuttatott olyan építőanyagokat (kő, pala, faragott fa, zsindely, mész stb.) is az ország szinte minden területére, melynek természetföldrajzi adottságai egyébként nem tették lehetővé az anyag használatát az adott vidék népi építőgyakorlatában (Cseri M. 1986). Mindez azonban a 20. század első feléig nem okozott döntő változást a paraszti építészetben, csupán az anyagok és szerkezetek alkalmazásának arányait módosította. Mi sem jellemzőbb, mint az a statisztikai tény, hogy 1970-ben az összes falusi lakóház 66%-a még vályog- és sárfalú volt Magyarországon (Dám L. 1992: 24).
Ha a 19. század vége és a 20. század eleje időmetszetében áttekintő képet akarunk adni a magyarországi falusi házak építőanyag (falazat anyaga) szerinti körzeteiről, akkor térképünkön a föld és sár alapanyagú építészet összefüggő területeit rajzolhatjuk meg, az Alföld és a Kisalföld sík vidékein, a Dunántúl keleti részén és a középhegységek lábánál elterülő vidékeken. A sárépítészet ekkortájt nyomult fel az Északi-középhegység völgyeibe. Ugyancsak a sík vidékeken, elsősorban a Tiszántúlon volt korlátozott szerepe a nádnak a falazat kialakításában.
A faépítészet ez idő tájt a Dunántúl nyugati és déli peremére, a Dráva mentére, az erdélyi és felvidéki hegyvidékekre szorul vissza. Ekkor faházat már szinte sehol sem építenek az országban. A ből rakott falusi lakóházak jellegzetes területe ebben az időben a Mátra déli lejtője, a Bükk hegység egy része, a Zempléni-hegység középső és északi része, a Dunántúlon pedig a Balaton északi része, a Bakony és a Mecsek-hegység behatárolt körzetei. Erdélyben a Déli-Kárpátok vidékének egyes körzetei emelkednek ki, de nem elhanyagolhatóak olyan kistájak sem, mint pl. Nyugat-Dunántúlon Fertőd környéke, vagy a Nyírségben a Barabás-hegy környéke (Bakó F. 1985).
A téglafalazat, illetve a nyers vályogból és az égetett téglából felépített vegyes falazat ebben az időben kezd terjedni a nyelvterület több részén, de alkalmazása elsősorban még szociálisan meghatározott, tehát csak jobb módúak építkeznek így, ezért dominánsnak sehol sem tekinthető (MNA 221. térkép).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT