ALAPOZÁS, FUNDAMENTUM

Full text search

ALAPOZÁS, FUNDAMENTUM
Az építmények alapozása statikai szempontból fontos építészeti elem, amely azonban a népi építészetben csak századunkban vált általánossá. Orosházáról ugyan már a 13. századból ismerünk téglaalapozást, a nyársapáti ásatásokból 15. századi kőalap került 104elő, de ezek nem tekinthetők általánosan elterjedtnek (Szabó István 1969: 43–44; Sztrinkó I. 1982).
Hosszú évszázadokig az alapozás egyetlen módja a döngöltföld-alapozás volt. A lakóház helyét jól megtisztították, kiegyengették, sok helyen jól ledöngölték, Szatmárban ledürückölték. Fejlettebb eljárás volt ennél az, ha a fal szélességében árkot ástak, majd a kitermelt földet fordított sorrendben visszalapátolták, s jól ledöngölték. Több helyütt a kiásott földet törekkel keverték, meglocsolták és sorról sorra haladva visszarakták és erősen ledöngölték. Ez a technológia széles körben elterjedt volt, jellemző, hogy a századforduló táján a sár- és vályogfalazatú házak 92%-a még ilyen alapozásra épült (Dám L. 1992: 35).
A borona- és zsilipelt falak, a favázas falszerkezetek esetében kezdetleges alapozásnak tekinthetjük a talpfák alá, a sarkokra helyezett görgeteg köveket, tuskókat, cölöpöket is. A Felföldön és Erdélyben a faház talpgerendái alá hatalmas, kemény köveket raktak (Bakó F. 1985) éppúgy, mint a középkori Dunántúlon (Holl I. 1979; Parádi N. 1979). A vázszerkezetes falak esetében az oszlopokat egyszerűen csak a földbe mélyítették, s ez volt maga az alapozás. Gömörben ismert volt a földbe kerülő oszlopok végének elszenesítése, így kívánták konzerválni a földbe kerülő részeket (Cseri M. 1987: 43).
A szilárdabb házalapok készítése igazán a 19. század végétől, e század fordulójától kezdett terjedni, elsősorban az 1880-as évektől megjelenő építészeti szabályrendeletek előírásainak hatására. Az időről időre megújított rendeletek azonban csak igen lassan éreztették hatásukat. Először a döngölt földet kő- és téglatörmelékkel váltották fel, majd az alap egész mélységébe kő vagy tégla került. Eleinte egyszerű sár volt a kötőanyag, majd e század első évtizedeitől megjelentek a korszerűbb, cementbeton kötőanyagok. Az 1920-as évek tekinthetők az igazi mérföldkőnek, hiszen ekkortól már minden esetben építési engedély kellett a lakóházak építéséhez, mely a szilárd alapozást előírta. A föld-alapozás aránya fokozatosan csökkent, s 1970-ben részesedése már csak 21,5% volt.
Kő- és téglaépületek esetében mindig készítettek szilárd alapot, rendszerint úgy, hogy a fal rakását 30–50 cm mély árokban kezdték el. A betonalap megjelenése, illetve lassú terjedése az 1940-es évekre tehető a falusi építészetben (Dám L. 1992: 35–36).
A falak szigeteléséről a 20. század elejéig nemigen beszélhetünk, ezért a föld- és sárfalak vizesek, nedvesek voltak, a fatalpak és földbe ásott oszlopok, cölöpök hamar elkorhadtak.
Noha a 18. század utolsó harmadában már a nagybirtokosok arra törekedtek, hogy jobbágyaik házaikat az utca vonalára helyezzék, a 19. század elejéig központi rendelkezés nem szabályozta a lakóház elhelyezését a telken. Lehetőleg mindig a telek legmagasabb pontjára került az épület, míg a hegyvidékeken enyhe lejtésű vagy sík területekre építkeztek. A cél a száraz kiemelkedés biztosítása volt, ami a gyakori árvizek, illetve a magas talajvíz ellen nyújthatott védelmet. A múlt század második felétől tűzrendészeti és építészeti szabályok írták elő a lakóház és a melléképületek elhelyezését. Eszerint a lakóház padlószintjének minden esetben magasabbnak kellett lennie az utca szintjénél. Sík vidékeken ezt úgy érték el, hogy növénymentes földdel feltöltötték a ház helyét – ez erősen ledöngölve az épület padlózatát is alkotta. Hegyvidékeken kétféle eljárással érhették el a közel vízszintes házhely kialakítását: egyrészt a lejtőt a ház végénél lefaragták, s az innen kikerülő földdel a lejtő alját feltöltötték, mintegy kiegyenlítették a természetes ferdeséget. Ez azt is eredményezhette olykor, hogy a ház hátsó oromfala az eredeti talajsíkkal 105vált egyszintűvé, s a padlásra létra nélkül feljuthattak. Másik megoldás az volt, hogy a ház elejénél a lejtőt kővel felfalazták úgy, hogy a padlószint vízszintes síkba kerüljön. Ilyenkor az utcai rövid homlokzat fala 1,5–2 m magasságban kezdődött, ami lehetővé tette, hogy a ház alá közvetlenül az utcára nyíló bejárattal pince épüljön.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT