II. FEJEZET. Összeköttetés Szerbiával. Havasföldi hadjárat.

Full text search

II. FEJEZET.
Összeköttetés Szerbiával. Havasföldi hadjárat.
Szerb torzsalkodások. Dragutin és Milutin. Mácsó visszafoglalása. Az oláhok. Bazárába Ivanko Szörényben. A havasalföldí szerencsétlen hadjárat.
Mellőzve a régibb szerb torzsalkodásokat, melyek 1286-ban abból keletkeztek, hogy a szerbek maguknak követelték a magyar koronához közvetlenül tartozott és magyar királyi bánok által kormányzott Mácsót, a XIV. század elejétől folytonos feszültség és viszály uralkodott Magyar- és Szerbország között. Az ellenséges viszony tudvalevőleg abból keletkezett, hogy Milutin leszoritotta bátyját a trónról; a viszály egyes részleteibe azonban nem vagyunk kellőn beavatva. Milutin Szerém és Valkó vármegyékbe tört, mely alkalommal László szerémi püspök falvait kirabolta, elpusztitotta, templomait feltörte, elhamvasztotta. De Garai István fia Pál leverte a szerbeket és nagy veszélytől mentette meg a hazát. Ezen rabló hadjárat alighanem folytatása volt a Dragutin és Milutin közt 1307-ben viselt háborúnak, melyben Subics Pál bán is részt vett, fia Mladen pedig, valamint Dragutin fia Ulászló foglyul esett. Ulászló Milutin halála után szabadságát visszanyerte.
Igen valószinü, hogy e kölcsönös portyázásokban és határsértésekben azután sem volt hiány; de sokkal nagyobb terjedelmet öltött az ellenségeskedés 1319-ben. Okot az ellenségeskedésre Fülöp tarantoi herczeg, Károly nagybátyja adott, midőn ugyanazon Károly királyunkkal és Mladen horvát-bosnya bánnal szövetkezvén, Szerbiát elfoglalni és Milutint trónjától megfosztani szándékozott. E végett összeesküvést is szőttek a szerb királyi udvar főemberei. XXII. János pápa azon tekintetből, hogy Szerbia ekképpen visszatér a katholikus egyházba, nemcsak helyeselte Fülöp tarantoi herczeg terveit, de az összeesküvőket is buzditotta, hogy vessék le a félhitü zsarnok igáját.
Azonban a dolognak idő előtt nesze terjedt, mi természetesen Milutint igen felbőszitette. Éppen kapóra jöttek a Debreczeni Dózsa által Erdélyben levert lázadók, kik a szerb királynál kerestek, és László erdélyi vajda leányánál, a szerb király menyénél találtak is menedéket.
Még tavaszodni se kezdett, midőn a szerb király váratlanul a mácsói bánságba és a szomszédos magyar területre ütött. Mácsó várát és e tartomány többi erősségeit megvette, a vidéket elpusztitotta, a lakosokat, szolgát és szabadot, elhajtotta. Milutin ez „eszeveszett, botrányos támadása” gyors megtorlást követelt. Károly király tehát, még mielőtt felültethette volna az országos hadat, a dunántúli és más, Szerbiához közelebb eső csapatokat és velök Gútkeledi Amadé fia Miklós sopronyi főispánt küldötte a mácsói bánságba. Miklós ispán még télviz idején érkezett a Szávához, melynek túlsó partján a szerbek várták, hogy meggátolják a magyar hadnak a Száván való átkelését. Hanem Miklós vitézsége és ügyessége meghiusitotta a szerbek igyekezetét; átvitte seregét a Száván, és így feltartóztatta az ellenséget, nehogy Magyarország belsejébe törjön, a miért Károly király elégségesnek találta országos hadát csak aratás után indítani a táborba.
A király maga is elkísérte hadseregét. Jelen volt Mácsó vára visszafoglalásánál, melyet első sorban Amadéfia Miklósnak tudott be érdemül. Nem kis érdemeket szereztek: Köcski Sándor, Bátori Bereczfia János és Lőrincz, a Rumiak ősei: Gergely és Doroszló, kik Kolubár megvételénél is jelen valának, hol a király szeptember 16-án a Kállayak egyik szépatyja, Ubul-Mihályfia Mihály javára levelet iratott; valamint Hahóti Istvánfia Miklós, a Felső-lendvai Bánffyak őse, kit az Obonya folyón való átkelésnél talált az „alattomos félhitüek” nyila.
A király, miután Mácsót Garai Pál kezén hagyta, visszasietett elhagyott ifjú feleségéhez; október 2-án már ismét honn volt Temesvárt.

Károlynak Szerbia számára vert pénze.
Előlapján I. Károly király alakja látható, a mint Szent-Istvántól átveszi a zászlót, az uralkodás jelvényét. Körirata jobbról: KARVLVS REX; balról: S(anctus) STEFA(nus). A hátsó lapon a megváltó ülő alakja, IC–XC monogrammal
A magyar fegyverek diadala teljes volt. Hasztalan küldött Milutin király Bariba, Szent-Miklós püspök sírjához nagy szép képet, lámpákat és gyertyatartókat mind tiszta ezüstből: Szent-Miklósnak ez egyszer a magyarokban telt öröme! A magyar hadak nemcsak Mácsót, Kolubárt, Nándor-Fejérvárt és sok más erősséget foglaltak el, de bekalandozták Macedoniát is. Mácsóban, a várban hurokra kerültek a Gutkeled nembeli Lothár unokái: András, Dezső és Lothár, kik – mint tudjuk – Kopasz lázadásának elfojtása után Erdélyen keresztül a szerb földre menekültek volt.
Károly király örömmel értesitette a pápát, hogy a félhitüeken, nagy hatalommal indulván ellenök, győzedelmeskedett; Macedoniát is elvette tőlük. Most pedig elhatározott szándéka legközelebb egész a tenger partjáig leverni ez eretnekeket. XXII. János pápa nagyon megörült Károly királyunk fényes győzelmének. Gondoskodott arról, hogy Nándor-Fejérvárt a püspökség, miután a magyar király azt kiragadta a hitetlenek kezéből, visszaállittassék és azt a magyar király, valamint felesége, Erzsébet gondjaiba ajánlotta. Egyuttal fölhítta Frigyes választott római, János cseh, Ulászló lengyel királyokat, Lipót osztrák és Henrik karantán herczegeket, hogy a magyar királyt a szerbek ellen inditandó újabb hadjáratában hathatósan segitsék.
Mily hatással volt a szerbekre vereségök, leginkább kitetszik abból, hogy alig hunyt el (1321 november 5-én) Milutin király, fia és utódja, Decsánszki Uros legott leveleket és követeket küldött Fülöp tarantoi herczeghez és általa a pápához, biztositván őket, hogy népestül a katholikus egyházba fog térni, egyuttal feleségül kérte a nevezett herczeg leányát Blankát, Károly királyunk unokahugát.*
L. „Szerb-magyar háboru. 1319.” czimü értekezésemet. Századok, 1894. 142.
Kevesebb szerencsével kisérlette meg Károly a magyar korona régi jogainak érvényesitését Havasalföldre.
Havaselve, a mai romániai királyság hajdan Magyarországhoz tartozott. Már Szent-Gellért, az első csanádi püspök életrajzában olvassuk, hogy Ohtum birodalma a Köröstől az erdőn túli részekig s Bodonyig (Widdin) és Szörényig terjedt. Szent-István király Ohtumot legyőzte és tartományát elfoglalván alapitotta a csanádi püspökséget. Jól mondhatta tehát a biborban született Konstantin, hogy a Traján hídja Szörény tornyánál, Magyarországban van.
A tatárjárás után, mely az alsó-dunai viszonyokat megbolygatta, IV. Béla magyar király 1247-ben a szörényi bánság egész területét az Olt folyóig a keresztes vitézeknek adta, hogy a dunai és oltmenti egész magyar határnak védelmét biztosítsa. A király utóbb kibővíté ez adományát és Rembaldnak, a keresztesek nagymesterének adta egész Kúnországot az Olt partján túl az erdélyi havasokig. Látható ebből, hogy Havaselvén a XIII. század közepén nyoma nincs a magyar királyi hatalomtól független bármi állami alakulásnak. Béla király itt püspökséget is létesített; 1246-ból ismerjük Gergelyt, az első szörényi püspököt.
Ekkor már oláh telepítések is voltak e vidéken. Az oláhok legtöbbnyire juhtenyésztésből éltek és annyira elszaporodtak, hogy Lythen nevü vajdájok fölhasználván IV. László király gyönge uralmát, föllázadt, hogy magát Magyarországtól függetlenné tegye. De az ellene küldött magyar sereg az oláhokat megverte, Lythent megölte, Barbat nevű testvérét elfogta és a magyar uraságot helyreállította. Havaselvén a magyar király vajdái, Szörényben a magyar király bánjai kormányoztak.
Igy folyt ez 1324-ig, mely évben még mindig magyar bánt találunk Szörényben. Ekkor azonban a magyar király havaselvi vajdája, Thokomér fia Bazarába Ivánkó vajdaságát kiterjesztette Szörény vármegyére is, hol időközben az oláhok szintén elszaporodtak. Károly királyunk több ízben elküldötte Bazarába Ivánkóhoz Bogárfia Márton szilágymegyei ispánt, egy a Csák Máté szolgálatában is kitünt ügyes férfiút, ki követi tisztében „híven és dicséretesen” járt el ugyan; de mint az eredmény megmutatta, nem kellő sikerrel, minthogy Bazarába megfészkelte magát Szörényben, melynek várát is elfoglalva tartotta.
Ily körűlmények közt Szécsényi Tamás erdélyi vajda és Szécsi Dénes, előbb (1301) szörényi bán, ez idő szerint a királyi étekfogók mestere, kik közvetlen tapasztalásból ismerték e hegyi pásztorok ravaszságát, figyelmeztették a királyt, hogy ne hagyja annyiban a dolgot, hanem kergesse ki Szörényből Bazarábát, ha nem akarja, hogy az ország e határszéle veszendőbe menjen.
Károly király országos felülést rendelt tehát az aratás utánra, és míg egyes hadtesteket országa egyéb határainak oltalmára, másokat ipjának, Ulászló lengyel királynak segitségére küldött, ő maga tekintélyes haddal, melynek nagyja Laczkfi István, a királyi főlovászmester vala, indult Szörény vármegyébe, ezt elfoglalta, Szörény várát megvette és bánul bele ültette a már emlitett Szécsi Dénest. Megértvén ezeket Bazarába, tisztességes követeket küldött a királyhoz a következő izenettel: „Minthogy te, uram királyom, fáradtál sereged gyűjtésével, ezen fáradságodat hétezer márka ezüsttel fogom kárpótolni. Szörényt tartományával együtt elfoglaltad és birod, miattam birjad békével, valaminthogy a köteles adót, melylyel koronádnak tartozom, pontosan meg fogom fizetni évenkint. Ezen felül fiaim egyikét átadom neked, éljen udvarodban saját költségén és szolgáljon neked: csak térj vissza békességben és ne tedd ki népedet újabb bajnak, mert ha tovább jöttök, nem kerülitek ki a veszedelmet.” Megértvén ezeket a király, kevélyen azt felelé a követségnek: „Azt mondjátok Bazarábának, hogy ő az én juhaim bojtárja; én pedig szakállánál fogva rántom elő odujából.” Ekkor egy Dancs nevü hű főúr, Zólyom és Liptó ispánja ezeket mondá a királynak: „Uram, nagy alázattal és tisztesség tudással beszél ez a Bazarába; azért méltóztassál őt válaszadó leveledben királyi kegyelmedről és szeretetedről biztositani.” Hanem a király imént mondott dölyfös és fenyegető szavait ismételvén, azonnal kiadta a rendeletet a tovább indulásra.

Bazarába vajda követet küld Károly királyhoz.
Miniature a bécsi képes krónika 143. lapján
Igy írja le ez eseményt a magyar krónikás, ki e fejezetet azzal kezdi, hogy ugyanazon évben, melyben a méltatlan emlékü Felicián elpusztult, azaz 1330-ban vezetett Károly király hadat Bazarába földére. Tehát ugyanazon szerző, ki a Záh Felicián merényletét elég bőven hagyta irásban, ugyanaz irta meg e rövid fejezetet a havaselvi magyar hadjáratról: „A változó szerencse elforditotta arczát és hátát mutatta a királynak, ki ellen mindenünnen hadak támadtanak, serege leveretett, és ráadásul kezén, lábán nagy kínokat szenvedett.” Nyilvánvaló, hogy habár a szerző, mint minden szavából kitetszik, igen roszszallotta a Felicián merényletét: nem javallotta a túlkemény szigort sem, melylyel ártatlan nemzetsége ellen eljártak, és e miatt főleg a királyt okolta. Neheztelése kiérzik azon jelenet megírásában is, mely állitólag a vajda követei és a király közt lefolyt. Mert habár lényegében minden úgy történhetett is, mint az egyszerü krónikás népszerűen előadja, a részletek, nevezetesen a király oktalan dölyfe, melynek oly sértő kifejezést adott, és szándéka, hogy Bazarábát kiveti országából, nem felelhetnek meg a valóságnak. Ugyanis, bármily ellenséges indulattal viseltetett a király Bazarába iránt, ennek gyalázatos árulása után is havaselvi vajdájának czímezi őt s havaselvi expeditiojának békés jellegét kiemeli, egyik jeles alaku levelében szóról szóra ezeket mondván: „Midőn az úr 1330. évében havaselvi tartományunk látogatására hadaink egy részével megindultunk, s azt békességesen megjártuk, onnét való visszajövetelünkben Bazarába havaselvi vajdánk felségáruló gonosz szándékkal ravaszul békességes indulatot mutatván, erdős, barangos vidéken titkos leseiből ellenségesen megtámadta seregünk egy részét.

A havasalföldi hadjárat.
Miniature a bécsi képes krónika 146. lapján.
Hol történt a magyar hadnak e veszedelme? még nincs megállapitva. A király jókor észre vette, hogy seregét a kietlen vidéken, az idő is már november felé haladván, ellátni nem képes. Hogy Argyasig eljutott, kétségtelen, Itt találta őt fel Bakó úr, Tatamérnak, a későbbi fejérvári prépostnak és királyi alkanczellárnak testvére és Tamás erdélyi vajda csatlósa, ki a király és népe nagy csodálkozására nehány emberével szerencsésen fölkereste urát, titkos híreket hozván számára. Argyas várából már támadást is intéztek a királyi sereg ellen; de Laczkfi István a támadást visszaverte, sokakat a támadó oláhok közül megölt és hatot elfogott.
Ily körülmények közt szivesen fogadta a király Bazarába Ivánkó újabb ravasz alázkodását, ki hittel igérte, hogy hűségben marad a királyhoz, és kalauzokat adott, kik a királyt és seregét biztosan a legrövidebb úton kivezessék Erdélybe. Mert hiszen ha hosszú útra akarták volna a magyarok elhatározni magokat, czélszerűbb leendett a próbált úton térni vissza, melyen jövének. De a király megbizott a félhitű esküdözéseiben, mignem az áruló kalauzok seregét valamely hegyhasadékba vezették, melynek meredek sziklafalai tetejében az oláhok nagy sokasága ólálkodék, és a födözetlen, szűk fenéken haladó, rosszat nem sejtő királyra és hadára sziklákat hengerite, nyilakat hajita. Se támadásnak, se védekezésnek, se futásnak helye nem levén, mint a varsába került halak, halomra pusztultak a jeles vitézek, a nemesség virága, ifjak és öregek, gazdagok és szegények egyaránt. Különösen sok kún esett el, kiknek drága övei, ruhái, fegyverei, pénzes erszényei és kincsei az oláhok martalékává lettek. Ott találta hősi végét Osl Imre fia Lőrincz, a rettenthetetlen vitéz, a hires Kanizsai család alapitója; ott Lőrincz fia Tamás a királyhoz hűséges Athinai Abák közül; Pető csicsói várnagy Péter nevű atyafiával; Csepeli István fia János; ott veszett el Endre székesfejérvári prépost, királyi alkanczellár, és vele a király pecsétje; továbbá Mihály pozsegai és Miklós erdélyi prépostok; András sárosi plébános, Péter barát a domonkosiak rendjéből és a király egyéb papjai, udvari káplánai, kiknek a vad oláhok faszegeket vertek agyokba s így emésztették el őket. Mások, többnyire sebesültek, fogságba kerültek. Nagymártoni Simon fia Lőrincz, Pál országbiró öcscse, zarándi főispán ott bénult meg bal karjára és került fogságba, melyből nagy váltságdíjon szabadult. Megszabadult a nevezett Bakó úr, de egyik szeme árán; valamint István a királyi udvar jegyzője, de ez se vére hullása nélkül. Szerencsésen járt Laczkfi István, kinek csak a drága lova veszett oda.

Szécsi Dezső önfeláldozása.
Miniature a bécsi képes krónika 144. lapján
Károly király úgy menekült meg, hogy czímeres fegyverzetét megcserélte a Szécsi Dezsőével, a Dénes bán fiáéval, kit aztán az oláhok, azt hivén hogy ő a király, kegyetlenül meggyilkoltak. Károly ekkor győződhetett meg igazán, hogyan tudják királyukat szeretni a magyar hazafiak. Az öreg Dancs és fia László, Laczkfi István, Csór Tamás, Szántai Kolos, Berend fia Márton és számosan mások, mint az élő fal, úgy állottak körül, hogy a jégesőként hulló nyilakat és csapásokat felfogják. Mennyit kellett tűrniök, szenvedniök, minthogy e borzasztó mészárlás november 9-től 12-ig, péntektől hétfőig, teljes négy napig tartott. Étlen és szomjan, éjjel és nappal, fáradtan és bágyadtan, örökös halálos félelem között szenvedték át e napok borzalmait. A király lova a fáradtságtól már makacskodni kezdett. Csór Tamás leszállott a maga lováról és fölajánlotta azt királyának, hogy ráüljön és mentse életét; pedig tudta, ha gyalog marad, a biztos halálnak teszi ki magát. A király azonban sokkalta fásultabb volt, hogy sem híve nemes ajánlatát elfogadta volna. Ernyedtségében lehanyatlott lováról, és magától nem is birt már fölülni reá. E fenyegető veszedelemből Szántai Kolos, a királyi apród mentette ki urát az által, hogy nagy fáradsággal és nem kisebb ügyességgel ujra fölsegitette nyergébe… Mit ér, ha a krónikás hozzá teszi, hogy az oláhok közül is annyian hullottak el, mint őszszel a legyek. Leverten érkezett magyar földre serege romjaival a király s folytatta utját Temesvárra, honnan sietve ment Visegrádra, s a hivatalos leülést 1331 január elsejére határozta. De azok közűl, kik Havaselvén harczoltak, sokan már rég leültek, hogy, ha aczélukat és vértjüket nem, honszerető és hazamentő vitéz szellemüket és a király iránti hűségöket fiaikra, unokáikra hagyják.
Oláhországnak ez volt születése napja. Ekkor ébredt föl fiaiban az öntudat; ez időtől keltezheti államiságát; a kóborló pásztorokból nemzet alakult.*
L. „Az Osl nemzetség története” és „A Nagy-Martoniak” cz. értekezéseimet. Turul, 1889. és 1891.

Az első havasalföldi pénz.
I. Bazarába Vlad (1360–73.) ezüst denára. Előlapján Havasalföld czimere: hasitott pajzs jobbról a magyar csíkokkal, bal mezeje üres. Körirata: † M(oneta) LADIZLAI WAIWODE. A hátsó lapjon sisakon álló s fejét visszaforditó karvaly, mely szárnyával keresztet tart, s a felírat folytatása: † TRANSALPINI.
A Magyar Nemz. Múzeum régiségtárának eredeti példányáról

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT