III. FEJEZET. Nyugati politika. | A magyar nemzet története

III. FEJEZET.
Nyugati politika.

I. Károly király és a Habsburgok. Pozsony Ágnes, III. Endre király özvegye kezén. Károly a Luxemburgokkal szövetkezik és feleségül veszi János cseh király nővérét Beatrixet. Beatrix halála. Károly ismét a Habsburgok felé hajlik. Törekvései Pozsony visszaszerzésére. A magyarok részvéte a mühldorfi csatában. A Habsburgok hálátlansága. Magyar-cseh szövetkezés a Habsburgok ellen.

Az első szorosabb összeköttetés Károly király és a Habsburgok között 1317-re vezethető vissza.

Jóllehet hazai tudósítások nem emlékeznek róla, nincs okunk kétségbe vonni azon osztrák krónikások följegyzéseit, a kik szerint Frigyes római király és osztrák herczeg lejött Komárom ostromához, melynek bevétele azért került nagy fáradtságba, mivel a Duna medre veszi körül. De az osztrákoknak sikerült a Dunát másfelé terelni s így Komáromot a királyi hatalomnak alávetni.

Mária királyné halála.
Miniature a bécsi képes krónika 139. lapjáról.

Az osztrákok, midőn magoknak tulajdonitják Komárom megvételéből a főérdemet, nyilvánvalóan, túloznak, minthogy Frigyes, voltaképpen segélyt jött kérni Károly királytól. Ismeretes, hogy a római királyválasztás meddő volt; a szavazatok egy része Szép-Frigyesre, mása a bajor Lajosra esett, és a pártkirályok közt, kik unokatestvérek és gyermekkori barátok valának, a fegyvernek kellett döntenie. A fegyver nem a Habsburgoknak kedvezett, jóllehet Lipót herczeget, Frigyes öcscsét, e fegyveres tények egyik főhősét, a lovagok mintaképének tartották. Ő is kezdette meg az ellenségeskedést, midőn a svájcziak: Uri, Schwyz és Unterwalden népei ellen fordult, kik Lajos hivei valának. Azt hitte, könnyen elbánik ezen föllázadt parasztokkal, de nem ismerte a szabadságért lelkesedő nép erejét. A svájcziak, csak ezerháromszáz vitéz férfiú, Morgarten mellett a bérczeken tanyáztak, midőn 1315 november 15-én Lipót hadai a hegyszorosokat megtöltve, a fagyos és sikos úton előre törtetének. A svájcziak őket kövekkel, szirtdarabokkal, fahasábokkal fogadták, melyek a meredek sziklákon legördülve, összezúztak lovat és lovagot egyaránt. Tömérdeken, a lovagok szine, virága vesztek ott; Lipót herczeg nagy nehezen menekült mellék ösvényeken. E veszedelem után beláthatta Szép Frigyes, hogy a maga erejével le nem győzheti vetélytársát; megint fölkérte tehát a magyar királyt, hogy segitsen rajta. Károly király azonban, szeme előtt tartván, mint kötelessége volt, az ország érdekeit, mindig azt hajtogatta: katonát zsold nélkül nem lehet kapni; ha szívesen teljesiti is Frigyes kivánságát, de ezt csak akkor volna módjában tennie, ha Pozsony, a koronának egy eltépett része visszakerülne az országhoz. Természetesen nem úgy értette, hogy Ágnes királyné özvegyi tartása rövidséget szenvedjen; hanem azt még sem tűrhette, hogy Pozsony várában, városában és megyéjében a német vesse meg a lábát. Frigyes elfogadta az ajánlatot és igérte, hogy ez iránt nénjével, Ágnes királynéval majd egyességre jut. De bizony nem hamar jutott, minek a Károly és Frigyes közti elhidegülés lett a következménye.

Idegenkedésének a Habsburgok iránt kézzel fogható jelét adta Károly király, midőn János cseh királyhoz, a Habsburgoknak mindvégig ellenfeléhez közeledett. Meghalván ugyanis 1317 deczember 19-én első felesége Mária, a beuthen-tescheni herczeg leánya, kit Székes-Fejérvárt temettetett el, a gyermektelenül megözvegyült király elküldé Szécsényi Tamás és Nagymártoni Simon ispánokat tolmácscsal és illő kísérettel János cseh királyhoz, megkeresendő őt, adná neki feleségül nővérei, VII. Henrik császár árvái egyikét. János király a követséget barátságosan fogadván, nővéreit, kik közül az idősbet Máriának, az ifjabbat Beatrixnek nevezik vala, de egyikök sem érte még el kora tizennegyedik évét, Luxemburgból hirnökök által magához hivatta. Bátyjok hivására mindkét szűz kiséretökkel együtt megérkezék Prágába 1318 június 20-án. Negyed napra azután a király, királyné a leányokkal egyetemben elindulának a königsaali monostorba, melynek alapitási évfordulóját kellett megülniök. Eljövének ide a magyar király követei is, és János király ráállott ismételt esedezésökre, szabad választásukra hagyván, hogy nővérei közül szemeljék ki, a melyiket akarják. A königsaali apát, kinek e tudósitást köszönjük, szintén jelen volt a választásnál. Némán – úgymond – de nyitott szemmel állottak a két leány előtt a magyar urak; jól szemügyre vették szűzies finom arczukat, testök alkatát, járásokat és gyorsan határoztak a kijelölendő iránt: Beatrixet, az ifjabbik leányt kérték meg a magyar király számára asszonyuknak és királynéjoknak. János király megegyezését adta és örült a dolognak. A leányt pedig bevezették a templomba és a königsaali Boldogasszonynak szentelt főoltár előtt törvényesen eljegyezték Károly magyar király távollétében a nevezett ispánok kezéhez. A harangok megszólaltak és a hódolattal tisztelgő szerzetesek gyülekezete nagy hangon elénekelte a Tedeumot. Nem sokára azután Károly király ünnepélyes követséget küldött a gyenge leányzóért, mely őt a morva-magyar határszélen tisztelettel fogadta, Magyarországba vezette, hol Szent-Márton püspök nyolczadában (november 12–18.) megkoronáztaték, mire azonnal fényes menyekzőt tartott vele Károly király.

Károly esküvője Erzsébettel.
Miniature a bécsi képes krónika 139. lapjáról

Azonban a boldogság nem sokáig tartott. A krónikaíró apáturnak már egy évvel később föl kellett jegyeznie, hogy Szent-Márton napja (1319 november 11) körül meghalt Beatrix magyar királyné asszony (a magzattal együtt, melynek életet adott), a mint erről bátyjának, János cseh királynak biztos értesítést hoztak. Károly király pedig eltemette feleségét Nagy-Váradon a Szent-László templomában, azon oltár előtt, melyet Kopasz nádor emeltetett, és a hol valószinüleg a maga számára jelölt nyughelyet.* A másodszor is özvegyen maradt Károly király végül 1320 július 6-án Budán Erzsébet lengyel herczegnővel lépett házasságra, ki II. (Lokietek) Ulászló lengyel királynak és feleségének Hedvignek leánya volt.

L. „Leánykérő Károly király számára” czimü tört. rajzomat. Századok, 1893. 507.

Hét esztendeje elmult, hogy Szép-Frigyest pártja megválasztotta római királynak, és ezóta évenkint megujuló dühvel folyt a harcz vetélkedő társával, a bajor Lajossal. Az erőre szinte egyenlő hadakozó felek kerülték a döntő ütközetet, hanem egymás tartományát pusztították, hiveit zsarolták, gyilkolták. Elsőrendü szövetségeseik, a bajoré: János cseh király épen úgy, mint az osztráké: Károly magyar király idegenkedtek a nagyobb erőkifejtéstől. János királynak sohasem volt elég pénze, és éppen ebben szenvedett hiányt Lajos is. Károly király pedig segítsége díjául Pozsonyt kivánta; osztrák Frigyes oda igérte neki kétszer is, egyszer 1314-ben, másszor 1317-ben, de egyszer sem állott szavának. Ebből kettős baj háromlott Szép-Frigyesre; az egyik, hogy nem bírván végezni Lajossal, királysága függőben maradt; a másik, hogy Károly király a csehek felé szítván, hivei mind inkább pusztították Ausztriát, mire Ausztria főurai bőven rászolgáltak, ha egyébért nem, azért, mert a lázadó Németujváriakkal egy húron pendültek. Ekközben elhunyván Beatrix magyar királyné, megszakadt a magyarokat és cseheket összekötő fonál és Szép-Frigyes czélszerünek találta a magyar királyt fölkeresni. 1321 november 21-én Temesvárt találjuk őt, kedves unokaöcscsével Károly királylyal tárgyalván. E tárgyalásról ugyancsak egy oklevél tanuskodik, melyben a magyar király kötelezi magát, hogy mindazon károkat, melyeket alattvalói az osztrákoknak okoztak, megtériti; de – miként a következés mutatja – nem szenved kétséget, hogy Károly ez alkalommal segítséget igért Frigyes következő évi hadjáratához a bajor ellen; miből ismét az következik, hogy Frigyes is kötelezte magát Pozsony visszaszolgáltatására, a mi meg a magyar segítségnek volt elengedhetetlen föltétele.

Bajor Lajos. A mainzi árucsarnok diszitésére készült, egykoru, vörös homokkőből faragott dombormű, mely a császárt teljes fegyverzetben ábrázolja.
A mainzi városi múzeumban. Hefner-Alteneck után

Károly király szavát megtartotta és pedig bő mértékben, mert míg Szép-Frigyes összes osztrák, stájer és többi német hivei kétezerkétszáz embernél többet síkra állitani nem birtak, a magyar király segitő csapatai hatezerkétszáz lovast, köztök négyezer kún íjászt számitának. Hadnagyuk Köcski Sándor volt, kit Károly király vitéz tetteiért igen magasztal. Köcski Sándor vitézségének hire – úgymond – az egész világon elterjedt, mi által a magyar nemzet dicsősége, nem különben a magyar király tekintélye nagyban növekedett. Frigyes hadai a Duna mentén, és pedig a németek annak balpartján, a magyarok a jobb parton haladtak fölfelé Passauig. Keserű panaszok fakadtak az átvonuló magyarok és pogányok (kúnok) okozta károk miatt: a szegény emberek házait fölgyújták, a templomokat feltörték és kifosztották. Azonban ugyanezen panaszosok szerint az osztrákok se jártak el emberiebben, kik hadba indulván, saját hazájukat, mintha visszatérni soha sem akarnának, a pogánynál is pogányabban pusztították. Nem kiméltek semmit; a parasztok, polgárok, sőt nemesek vagyonát is elrabolták. A jobbágyakat, nem tekintvén kiéi, elfogták, és míg drága pénzen ki nem váltották magukat, a tűzön pörkölték vagy másképpen kegyetlenkedtek velük. Az edényt, bútort, hordókat összetörték, feltüzelték, és a mi leggaládabb, az eleséget és bort, melyet magokkal vinni nem birtak, az utcza sarába vagy a folyóba öntötték, hacsak ezt is meg nem váltotta pénzen tulajdonosa. A mi hallatlan volt eddig: a kisebb nemesek kastélyait, ha bizonyos összegben előre ki nem egyeztek, fegyveres kézzel, nyilaikkal és tűzzel megtámadták. Szóval: a keresztényeknek nevezett osztrákok nem voltak jobbak a pogányoknál, mert nem kiméltek se nemet, se kort, se szerzetest vagy egyházi férfiút, se más rangú embert.

Szép-Frigyes seregével szeptember vége felé megérkezett Mühldorfhoz az Inn partjára; e folyón túl, Ampfingnél, vele szemben bajor Lajos ütött tábort; Lipót osztrák herczeg pedig valahol a Lech partján vesztegette – segélyt gyűjtvén bátyjának – a drága időt, minthogy bátyja követei, kiknek lovait a fürstenfeldi barátok eltüntették, nem értesitették a kellő időben. Lajos hadai már mind együtt valának; segélyt sehonnan se várhatott, a miért a tüzes cseh király sürgette a megütközést. Frigyes elfogadta az ajánlatot. Hasztalan tanácsolták neki, hogy öcscsét Lipót herczeget okvetlen várja be. Dicséretére válik, de hasznára nem vált felelete, hogy e háború alatt annyi sérelem esett a kereszténységen, annyian lettek özvegyekké és árvákká, hogy az elhatározó ütközetet, dőljön akármerre, nem halaszthatja tovább.

Az ütközet reggelén, 1332 szeptember 28-án Frigyes négy hadtestbe osztotta seregét. A magyarokat és kúnokat, elkülönitve e négy hadtesttől, egy hegyre állitá, valószinüleg azon dombsorra, mely Dornberg átellenében, az Isen folyócska jobb partján Friexingtől keletnek vonul. E háttérbe szorítást a magyarok igen zokon vették. Okát e mellőzésnek nem írják meg, de nem nehéz kitalálni. A katonákat az időben a remélhető zsákmány, főleg azon váltságdíj kecsegtette, mely az ejtett foglyok után került. Ettől látták magokat elütve a másodsorban felállitott magyar segédhadak „és ez okon veszett el a csata”.

Reggel hat órakor csapott össze a két ellenséges hadsereg. Délig a Habsburgok határozott elsőségben voltak. Ötszázan az ellenfél legnemesebb vitézei közül fogságba kerültek és becsületszavokat kellett lekötniök, hogy többé nem küzdenek. A cseh király is nagy veszélyben forgott. Ő is lebukott lováról és el kell vala alatta vesznie, ha egyik osztrák főúr (Ebersdorfert gyanusiták ez árulással) talpra nem segiti. A bajorok nem adták föl a harczot. A gyalogságot küldék most az ütközetbe; a lovagok is leszállottak a lóról gyalog harczolandók. Főgondjuk az volt, hogy elleneseik harczi méneit megbénitsák, inát szegjék, leszúrják. E szokatlan harczmód által a lovagok felbuktak, megölettek vagy fogságba kerültek. Az osztrákok csatarendje máris megingott, midőn az ellenség megkerülésére kiküldött nürnbergi várgróf négyszáz pihent sisakosával a csatatérre megérkezék. Ő döntötte el a csata sorsát. Az osztrákok esztelenül azt hitték, hogy a várva várt Lipót herczeg serege érkezik és eléje ügettek; mire a tévedés földerült, el voltak fogva, legelőbb Henrik herczeg. Ekkor már a becsületét lekötött ötszáz bajor se türtőztethette magát, és szavát szegve rátört az ellenségre. Frigyes király lovát egy csatlós szintén átszúrta; a földre bukott király a nürnbergi várgróf fogságába került, ki megkegyelmezett életének és Lajos király elé vezette. „Isten hozott rokon; soha oly szivesen nem láttalak, mint jelennen,” e gúnyszavakkal fogadta őt a bajor. Frigyes nem birt válaszolni. A beállott zavarra az osztrák lövészek meghátráltak; az elhanyagolt magyarok és kúnok; kiket Frigyes a hegyen feledett, szintén hátat forditottak. De nem súlyos veszteség nélkül, mert csupán Köcski Sándor dandárából, rokonai és csatlósai közül, nyolczvan ember veszett el. Úgy látszik, ezek árán mentette meg a magyar név becsületét, a miért Károly király teljes elismerését nemcsak megérdemelte, de meg is kapta.

Bajor Lajos foglyát, Szép-Frigyest Trausnitz várába záratta, míg Henrik herczeg a hadi zsákmány elosztásánál a cseh király hatalmába került, ki őt Brüglitzben lánczra verve őrizteté. Karácsony táján azonban magához hozatta Prágába és eléje szabta a föltételeket, melyek alatt hajlandó őt szabadon bocsátani. Henrik e föltételekkel testvéreihez ment, ha vajon hajlandók-e azokat teljesíteni? De ezek oly nyomasztóknak és lealázóknak találták e föltételeket, hogy Henrik adott szavához híven kénytelen volt önként visszatérni fogságába. Pedig az osztrák uralkodó ház ez időben a legelhagyottabb állapotban vala. Feje és egyik főbb tagja rabságban sínlődtek; eddigi hivei, a német urak, nemesek és városok gyalázatosan cserbe hagyták és átcsaptak győzelmes ellenfeléhez; kevés tanácstalan barátja elcsüggedt. Ekkor emlékeztek meg megint az igaz barátról, a magyar királyról, kit Pozsonynyal mindeddig csak hitegettek. Nehéz szívvel teljesitették az osztrák-magyar szövetségnek föltételét. Pozsony vára és városa ekkor csakugyan visszakerült az országhoz, nagy örömére Károly királynak, ki Pozsony városát azonnal megajándékozta Szőllős nevü faluval, melyet éppen e napokban adott el Pozsony városa; megjutalmazta Haschendorfer Wolfing német urat is, kinek érdemeül rótta föl, hogy Pozsony, melyet az osztrák és stájer herczegek „hatalmasul letartottak,” az ő szorgos utánjárása következtében került meg. A königsfeldeni kolostor magányába visszavonult Ágnes királyné pedig ezentul is megkapta évi 8000 márka ezüstjét, mely őt Pozsony jövedelme czimén megillette.

A königsfeldeni apáczakolostor és Szent-Erzsébet a königsfeldeni templomnak Ágnes magyar királyné által készittetett üvegfestményén.
Rajzolta Székely Árpád

Károly magyar király csakugyan hűséges barátnak mutatkozott. Péter-Váradon, 1323 február 20-án kelt levelében megújitotta szövetségét az osztrák herczegekkel János cseh, Lajos római király és örökösei ellen, nyilván kijelentvén, hogy ezt a régi atyafiságos barátságon felül azért teszi, mert Pozsony visszakerült az országhoz. Nagyobb nyomaték okáért ezen szövetséges levelet megerősítteté az ország főuraival is Szenczen, 1323 április 8-án. A szövetségnek azonban nem volt támadó jellege. Károly király azon volt, hogy a cseh királyt az osztrák herczegekkel kibékítse. Az alkudozások ugyanezen évi augusztus 24-én kezdődtek meg Holics és Gőding közt, amott a magyar király és az osztrák herczegek, itt a cseh király tartván ez alkalomból udvart. Károly király közvetítő fáradozását siker jutalmazta. A cseh király mind az öt Habsburggal: Frigyes, Lipót, Albert, Henrik és Ottó osztrák herczegekkel megbékélt. Igérte, hogy Lajost ellenök segiteni nem fogja; ellenben Henrik herczeget méltányos föltételek mellett szabadon bocsáttatta. Hogy a dolgok e fordulata Frigyes király sorsára is befolyt, azon nem lehet kételkedni, noha ő jóval későbben (1325) szabadult meg fogságából, ugyanakkor, midőn Lipót herczeg, „a lovagok virága,” férfi kora teljében megszünt élni.

Mind e jó szolgálatokért a magyar király jutalma az lett, hogy Pozsony vára és városa a többszörös igéret, szerződés, sőt átadás daczára megint visszakerült az osztrákok kezébe. És e dolog nem járt álnokság nélkül. Úgy látszik, a pozsonyi polgároknak is volt részök ez alávaló játékban: a hűséget megtörték, de Szőllőst megtartották.*

L. a már idézett „Ágnes királyné” és „Köcski Sándor” czimü értekezéseimet.

A Habsburgok hamar elfeledték, mivel tartoznak Károly magyar királynak, ki őket majd a cseh II. Venczel, majd a bajor Lajos ellen tekintélyes hadakkal segitette. A fegyveres segítségen kivül Károly egyebekben is mindig kedvét kereste kedves unokatestvéreinek; hanem ezeknek már nagyatyjok, Habsburg Rudolf óta inkább kellett Magyarország, mint királya. Panaszra elég oka volt. Láttuk, mint ütötték el fáradságának már nem jutalmától, hanem bérétől, Pozsonytól, annyi kecsegtetés, igéret és szerződés daczára. Pozsonyon kivül egyes véghelyek és végvidékek, egyebek közt Muraköz, melyet V. István korában foglaltak el hatalmasul, folyton a németek bitorló kezén maradt, kik a hazaáruló Németujváriakat, fegyveresen betörvén Magyarországba, törvényes királyuk ellen segítették. Legújabban Szép-Frigyes leányát Henriknek, a bajor Ottó fiának jegyezte el, kinek özvegy anyja mind halálig viselte a magyar királyné czímét és Magyarország czímerét, fia tehát minden perczben fölléphetett, mint magyar trónkövetelő.

Azonban mind e visszásságok keserűséget okoztak csak, nem háborút. A fegyveres beavatkozást maga a legifjabb Habsburg, Ottó herczeg kérte. Ottó herczeget, Albert király legkisebb fiát, bátyjai nem sokba vették. Sem azt nem engedték meg neki, hogy a kormányba avatkozzék, sem jövedelmet nem adtak neki annyit, a mennyiből feleségét és udvari népét tisztességesen eltarthatta volna. Ottó többször szólt ez iránt testvéreivel, de ezek nem hallgattak reá, a mi a kissé könnyű vérű herczegnek annál inkább nehezére esett, minthogy Frigyes bátyja szépségét üresnek, Albert bátyja bölcseségét pedig tehetetlennek tudta. Ellenben neki, akkor az egyetlennek a családban, fiuivadéka is volt, pártja se hiányzott, minthogy az osztrák és stájer urak egy része hozzá szított. Károly magyar királyhoz fordult tehát, az ő tanácsát és közbenjárását kérvén.

Károly nem feledhette, hogy nagybátyját, Ottó atyját, Albert királyt hasonló okból, mert örökét kiadni vonakodott, meggyilkolta János Parricida herczeg, és készséggel felszólalt Ottó mellett, eltökélve levén, nagyobb baj elkerülése végett, szükség esetén fegyverrel is nyomatékot szerezni jóakaró figyelmeztetésének. Erre látszott kifejlődni az ügy, a miért Károly jó eleve hozzá látott a készülődéshez, és Ottóval egyetértve igyekezett megnyerni János cseh királyt, kiről tudta, hogy Szép-Frigyesnek nem éppen barátja. János király épen akkor, 1327 elején, érkezett Prágába, hogy az adót beszedje s aztán szokása szerint botorul elpazarolja. Ezzel hamar készen is volt, mivelhogy február első felében már Nagy-Szombatba sietett, hogy a magyar királylyal találkozzék. Mindkét király feltünés nélkül, csekély kisérettel érkezett, és úgy látszik, a ferenczrendiek zárdájába szállott. Károly király csupán. legbizalmasabb két főemberét: Lipóczi Demeter tárnokmestert és Miczket, akkor már szlavóniai bánt hozta magával, azonkivül alkanczellárját a fejérvári prépostot, mivel irástudóra szintén volt szüksége; a cseh király kiséretében is csak az olmüczi püspök és két-három világi főúr vala. Hogy ez alkalommal kötötték meg a szövetséget az osztrák herczegek ellen, az abból is bizonyos, mert e czéljokat mindjárt kötlevelök elején elfödni iparkodtak. Károly király, ugymond az oklevél, szükség esetén minden erejével segiteni fogja a cseh királyt mindenki ellen, kivevén az osztrák herczegeket, kikre több oknál fogva neheztelt. Ha azonban János király hadat izenne az osztrákoknak, ő ez esetben veszteg fog maradni, de még annyit sem enged meg, hogy a magyar urak közül valaki segitse a németet; míg, ha az osztrák herczegek támadnának a cseh királyra, akkor Károly király minden erejével melléje fog állani, föltéve hogy a harcztér nem esik messzire Magyarországtól. A kölcsönös segitség mindkét esetben ingyenes lesz; a királyok a segitő had lótartásánál egyébbel nem tartoznak. Hogy pedig a szeretet kapcsa annál erősebbé legyen köztük, Károly király eljegyezte fiát, a negyed fél éves László herczeget János király leányával, a nálánál fél évvel idősebb Annával (szül. 1323 márczius 17.) s eziránt minden eshetőségre kiterjeszkedő szerződést kötött vele, melyre a ferencziek temploma főoltárán szent esküt esküvének.

János cseh király pecsétje.
A király lovon ülő alakja, teljes fegyverzetben, a baljában tartott pajzson a luxemburgi, cseh és brandenburgi czimerekkel. Körirata: IOHANNES • DE(i gra)TIA • REX • BO[HEM]IE • LVC[E]MBVRGENSIS • COMES.
A bécsi állami levéltár eredeti példányáról

Az első, ki hasznát látta a magyar-cseh barátságnak, Ulászló lengyel király volt, kit apró termete miatt Lokieteknek (singnyi, rőf nagyságú) nevezett lengyel népe, Lotkotkónak a cseh. János cseh király ugyanis, Nagy-Szombatból visszatérve, egyenesen Sziléziába ment, hogy e hajdan Csehországhoz csatolt tartomány hűbéresei hódolatát fogadja és innét seregét Krakó ellen, hol Lotkotkó székelt, vezesse. De a magyar király, kinek sürgős közbejöttét kérte ipja, követeket küldött leendő násza után ez üzenettel: „Inkább öld meg szemem láttára fiamat, (leendő vődet), hogysem apósomat bántsad.” Ezen szenvedélyes és az imént kötött szövetséget fenyegető kifakadásra a cseh király csakugyan beszüntetett minden ellenségeskedést Ulászló ellen. Miként folytak tovább a tárgyalások Károly magyar király és az osztrák herczegek közt, arról kútfőink mélyen hallgatnak, valamint a különben beszédes német krónikások is ezen reájok szégyenteljes eseményekről csupán rövid értesítésekkel szolgálnak.

A hadjárat 1328 nyarán indult meg. A magyar sereget 80,000-re teszi a szövetséges csehek egykorú kútfője. Kétségtelen, hogy tekintélyes volt, minthogy a király összes népével vett részt benne. Hadnagya Laczkfi István, a későbbi erdélyi vajda, akkor még csak a királyi lovászok mestere volt. A magyar sereg Ausztriát a Duna mindkét oldalán, innen és túl elpusztította, tömérdek kárt okozván, mi az akkori hadjáratok egyik föladatát alkotta. A fősúlyt mégis a Dunától éjszakra fekvő vidékre fektette a király, kivált azért, minthogy a Wallseeknek, Pottendorfoknak, Zeltigereknek és Frigyes több főembereinek főleg itt voltak birtokaik. A magyarok a Mandhardshegyen is túlszáguldván, Waidhofen, Sighards és Eggenburg nevű várakat elfoglalták, miután a nevezett hegyen innen Marchegg, Stillfried, Rabensburg, Feldsberg, Gunzerstadt, Ulrichskirchen, Habern, Thösalt várakat s számos más erősséget is bevettek. A cseh király július végén érkezett meg 2300 sisakosával, csehekkel és lengyelekkel vegyest, a magyarok segitségére, és hat hétig ostromolta Drosendorfot, míg megvette. Ezzel a hadjáratnak jóformán vége is szakadt. Nem kevesen tüntették ki magukat e hadjáratban a magyarok közül; Laczkfi István Stielfried várát vette be, Hahóti Miklós, a későbbi szlavón bán, Habernt és Thösaltot foglalta el; Elefánti Dezső és Hektorfi Miklós királyi apród Marcheggnél tüntették ki magokat; Porpáczi Szarka Miklós, egyebek közt Stillfried ostrománál egy henczegő német lovagot nyergéből kiemelt és foglyul ejtett.

Lokietek Ulászló.
Matejko János képe.
A Perles Mór bécsi könyvkiadónál megjelent „Polens Könige und Herrscher” czimü diszmunka reproductiója után

Frigyes királynak és osztrák herczegnek, kinek a hadviselésben soha sem volt szerencséje, és e hiányt ezuttal szószegő halogatással, vagy pöffeszkedéssel pótolnia nem lehetett, más menedéke nem maradt, mint békéért folyamodnia, melyet, miután öcscsének, Ottó herczegnek Haimburg városát és várát jövedelmei gyarapitására átengedte és a Habsburg-ház svájczi birtokainak kormányzásába neki befolyást biztositott, Károly királytól könnyen elnyert. A békét a Lajta melletti Bruckban, 1328 szeptember 21-én kötötték meg, mely napon a két oklevél kelt és kicseréltetett. Ezekben csak egyetlen pont úgy mellesleg árulja el a háború igazi okát, az t. i. melyben Károly király fegyveres szövetséget köt Frigyes, Albert és Ottó herczegekkel mindenki, még a császár ellen is, kivévén ugyanazon Ottó herczeget, szövetségesét János cseh királyt és ipját, Ulászló lengyel királyt. Ellenben mint főokokat emlitik, hogy Frigyes király leányát néhai Ottó bajor herczeg fiának feleségül adván, a magyar királyban gyanut támasztott; aztán hogy az osztrák herczegek és övéik némely magyar határszéli részeket, várakat és földeket elfoglaltak: ezekből keletkeztek közöttök némely izetlenségek, háborgások és kárositások. De minthogy a herczegek biztositák Károly királyt, hogy Henrik bajor herczeget, a Frigyes vejét, Magyarország ellen soha se fogják segíteni, sőt ha akár a császár akár más valaki segítségével; Magyarországra támadna, fegyvert ragadnának ellene és segítői ellen, minthogy továbbá a herczegek szentül megigérték, hogy Magyarország régi határainak helyreállitását többé nem akadályozzák, nevezetesen rábirják nénjöket, Ágnes özvegy magyar királynét, hogy Pozsonyra való minden jogáról mondjon le, a Muraközt pedig, melyet Walsee Ulrik elfoglalva tart, visszaadják, viszont Károly király is visszaadta Ausztriának a jelen háborúban elfoglalt részeit, és megengedte az osztrák alattvalóknak, kik Magyarországon szőlőbirtokosok, hogy, ha a szokásos hegyvámot megfizetik, azokat tovább művelhessék: örök békét és fegyverszövetséget kötöttek egymással, melyet a felek jelenlevő hivei, főpapok, országnagyok, ispánok és várnagyok esküvel szintén megerősitettek.

A béke helyreálltával a barátság is helyreállott az unokatestvérek: a magyar király és osztrák herczegek közt. Károly király számokra egy másik békelevelet is állított ki, mintegy kézi használatúl, nehogy az „unalmasan hosszú” (és rájok nézve lealázó) bruckival kellessék minduntalan előhozakodniok. E levélben csak az van megemlítve, hogy a magyar király és osztrák herczegek közt a szoros barátság helyre állott. A herczegek aztán tisztelegtek Károly királynál Pozsonyban, hogy ki mutassák iránta való barátságokat. A békekötés után a magyar seregek, melyek amúgy sem szerettek Szent-Mihály napja elteltével táborozni, minthogy lovaik ellátása ilyenkor fáradsággal járt, Ausztriából haza tértek.

János cseh király azonban elfoglalva tartotta a megvett várakat és vidéket, várván, hogy a békével melyre hajlandó volt, megkinálják. Személyesen keresték őt fel az osztrák herczegek. János eléjök ment és Frigyes király láttára levette süvegét, hogy őt udvariasan üdvözölje. De Frigyes a cseh király üdvözletetét hideg büszkeséggel viszonozta, alig emelvén meg kalapját. Az udvariatlanság nagy lehetett, hogy az igen rövid látású cseh király észre vette, azt kemény megjegyzéssel kísérte és sarkon fordult azzal, hogy a háborút nyomatékosabban folytatja. A csehek ugyan nem éppen szerették királyukat, de a németek ellen való háború mindenkor oly népszerű volt nálok, hogy tűzzel fogtak új hadi készületekhez. Az egy Prága három nap alatt 10,000 fegyverest és 240 élelem- és fegyverhordó szekeret állitott ki. Hanem e friss sereg Znaimnál tovább nem ért, midőn a békekötés hire eléje érkezék. A megszeppent osztrák herczegek a békealkudozások fonalát újra fölvették. A lovagiasságában megsértett cseh király kemény föltételeket szabott, és csak Ottó herczeg szavára szállitotta alább, de még mindig sulyos pénzbeli kárpótlásra, követeléseit, melyeket miután megadtak neki, november közepén visszatért Prágába.

Szép-Frigyes nemsokára (1330 január 13-án) meghalt, mire a magyar király még inkább éreztette barátságát unokaöcscseivel: Ottó herczeggel és bátyjával, a Bölcsnek nevezett II. Alberttel. Ottó 1331 szeptember elején fölkereste őt Pozsonyban és megkérte, hogy a brucki békekötést módositsa annyiban, hogy János cseh királyt hagyja ki belőle, sőt szövetkezzék velök ellene. Ok nélkül nem történt, de okát adni nem tudjuk, miért állott Károly király az osztrákok e kivánságára, és jóllehet az idő őszre járt és hadjáratra alkalmatlan volt, mégis segitséget igért nekik, mely határozatában a cseh királynak a morva határon történt személyes közbenjötte sem ingatta meg. Ezalatt az 50,000 harczosból, köztök 3500 sisakosból állott magyar csapatok fölvonultak a morva határon Laaig a Thaya mellett, hol az 1800 osztrák sisakossal és 20,000 gyalogossal egyesültek, míg velök szemben a cseh had 500 sisakos és 20,000 vegyes fegyverzetü vitézt számlált.

Hogy a cseheknek a harmadfélszer annyi ellenséggel kikötni nem volt kedvök, érthető; de hogy Ottó herczeg két hétig miért hagyta seregét a kellemetlen novemberi hidegben támadás nélkül vesztegelni és elkedvetlenedni, annak okát hiába keressük. Végre az időjárás, a november végén bekövetkezett nagy hideg, a magyarokat és osztrákokat eredmény nélkül haza késztette. Miután pedig a magyarok ott hagyták a csatatért, a cseh király is haza ment, embereire bízván az apró guerilla-harczot, melyhez minthogy jobban értettek az osztrák urak, mint a nagy hadjáratokhoz, az egész télen át folytatták. Békekötés vetett véget e nyomorúságos állapotnak, melyre Károly király látatlanban is ráállott azon föltétel alatt, hogy a cseh király Berencset és Holicsot, melyeket Csák Máté veje, egy István nevű cseh főúr elfoglalva tartott, visszaadja. Ez meg is történt s a király e várakat Menus fia Péter ispán gondjaira bízta.*

L. „Tót Lőrincz” cz. értekezésemet. Századok, 1891. évf.

Erzsébet királyné titkos pecsétje. Hatos karámmal övezett mezőben a magyar Anjou-czimer, † S(igillum) ELISAB(ete) REG(ine) HVNG(arie) IVNIOR(is) körirattal.
Az országos levéltár eredeti példányáról rajzolta Cserna Károly.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me