táncsarkantyú
táncsarkantyú: a férfitáncok kelléke, amely a tánc zenei, ritmikai, hangulati fokozására szolgál. Használatának a lényege az, hogy a táncos jól ki tudja verni, pengetni a nóta ritmusát. Történeti forrásaink a 18. sz.-tól említik a táncsarkantyút mint a magyar tánc (→ magyar verbunk) elmaradhatatlan eszközét (→ eszközös táncok). Felerősítési módja alapján a táncsarkantyúnak két alaptípusát különböztetjük meg. Az egyik esetben a táncsarkantyú káváját a csizma sarkára és oldalára szegezték, hátul ebből állott ki a sokszor duplázott acél sarkantyútaréj, amely gyakran csavarra járt, hogy le lehessen venni. Ezt némely vidéken nagyságáról, formájáról nagytaréjú („nagy tarés sarkantyú”, Gvadányi: Rontó Pál) zabszem, ill. derelyemetsző sarkantyúnak is nevezték. A másik típusát szíjjal erősítették fel. Az ún. felkötős táncsarkantyú külső oldalán volt egy-két duplázott acélzörgő (pengő, pille stb.), amelyet ezért zörgős-csörgős táncsarkantyúnak is neveztek. Előfordult a két típus kombinációja is. A táncsarkantyú zörgését gyakran vastagabb patkó összeütésével, rajta való dobogással pótolták. Palóc-vidéken a nők olykor a talp alatti sarokhajlatban elhelyezett csengőszerű zörgőt viseltek. A szájhagyomány szerint a századforduló idején kezdték már tiltani a táncsarkantyú viselését, mivel az a bálok, táncok forgatagában a ruhákat szaggatta. Némely helyen legtovább a táncrendezők, táncvezetők, nevesebb táncosok, rátartibb legények (sarkantyús legények) és a lakodalmas vőfélyek jelentek meg táncsarkantyúban. A táncsarkantyú használata befolyásolta a táncolás módját, gyakran motívumformáló szerepe is lehetett. (→ még: sarkantyús tánc) – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Lajtha László–Gönyey Sándor: Tánc (A magyarság néprajza, IV., Bp., 1941–43); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).
Táncsarkantyúk és felkötési módjuk
Pesovár Ferenc
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
